Heti Marvel 08/16

Iron Man 28: Nem sokkal azután, hogy Warren Ellis sorozatindító Extremisét követően a Knauf fivérek átvették a stafétabotot, Brubaker Amerika Kapitányának nyomdokain kezdtek járni: hosszú lefolyású történetet meséltek, amelynek középpontjában a főszereplő ősellenségének alattomos manipulációi álltak, egy, az egész világ alapvető megváltoztatására szőtt tervvel, miközben maga Vasember saját, új szerepével küszködött a Civil War utáni, drasztikusan megváltozott körülmények közepette. Ebben a részben csúcspontjához érkezik a Mandarinnal vívott, immár több mint egy éves harc (amire a főhős barátja, Sal Kennedy is ráment), és az írók nem okoznak csalódást. A korábbi események tükrében még gonoszul ironikusnak is nevezhetjük azt a jelenetet, amelyben a regisztrációs törvény értelmében az ENSZ letartóztatja Starkot – aki persze Dum Dum Dugan segítségével megszökik, és végül nem nagy meglepetésre mégiscsak a nap hőse lesz. (Igaz, Dum Dumról közben a Secret Invasionben kiderült, hogy skrull, de egy-két plusz időzavar és kontinuitási bukfenc már mit sem számít a Marvelnek.) A végső csatát nem teszik feleslegesen túlzóvá és epikussá, inkább egy személyes és közeli, ember az ember elleni összecsapást kapunk, annak minden lehengerlő dinamizmusával együtt. Emellett van egy ügyes szálelvarrás a Mandarin által korábban csúnyán manipulált Koonig miniszterrel, és egy zanzásított, de csinos kis politikai zűrzavar az ENSZ környékén, mindez stílusosan karcos, sötét képekkel. Knaufék remek sztorit írtak, lendületes lezárással, kár, hogy távoznak a sorozatból.

Iron Man – Legacy of Doom 1: Bizony, a héten két Vasember címünk van – három hét múlva pedig kapunk még kettőt, vagyis két mini és két ongoing sorozat fog futni egyidejűleg. Persze jön a mozifilm, és addig kell ütni a vasat, amíg meleg, de mégis, kíváncsi lennék, hallották-e valaha a Marvelnél a túlzás szót (költői kérdés), mert Vasember lassan több helyen bukkan fel egyszerre, mint Rozsomák. De sebaj, mert a fősorozat most nagyszerű, és úgy látszik, az igen régi motorosnak számító David Michelinie-Ron Lim duó is jó munkát végez ezzel a minivel, ami egyébként Vasember és Doom két korábbi (1981-es és 1989-es) kalandjának folytatása, vagyis a Camelot trilógia záróakkordja. Azért egy több évtizedes történet felmelegítése furcsa húzás, hiszen alighanem rengetegen vannak a mai olvasók közt, akik az előzményeket nem ismerik (köztük magam is) – de az alkotók természetesen összefoglalják a tudnivalókat, úgyhogy semmi gond. Egyébként szinte az egész szám ilyen összefoglalókból áll, de a trükk az, hogy a második (és hosszabb) flashback, bár annak rendje és módja szerint egy régi eseményre utal, azt soha nem mesélték még el korábban, és a sztori elején Vasember maga sem emlékszik rá (Retconriadó! Retconriadó! És – irgalom! – Mephisto keze van benne!) – hogy miért, az nem világos, de majd nyilván kiderül. Szóval vannak itt aggasztó dolgok, de az egész stílszerűen a ’80-as évek hangulatát idézi mind rajzban, mind írásban, és ez a kellemes nosztalgia simán elviszi a hátán a felütést, ami azért szerencsére lehetőségeket is bőven rejt magában.

World War Hulk Aftersmash: Warbound 5: Kevés minisorozat indulásának örültem annyira, mint ennek. A Hulkot a Föld elleni hadjáratában segítő Warboundban van fantázia, és a karakterek (az áruló Miek kivételével) az említett tavalyi crossover vége után sikeresen menekültek el a S.H.I.E.L.D. ügynökei és a szuperhősök elől. Greg Pak aztán nem is habozott megírni első, csak róluk szóló történetét. Kár, hogy a végeredmény végül csalódást okoz. A mini, úgy ahogy van, szinte egyetlen nagy harcjelenet, amiben egy régi Hulk-ellenség, a Leader, saját gonosz céljaira próbálja felhasználni a Warboundot a nevadai sivatagban. Vannak itt szörnyek, katonák, dühös kisvárosi polgárok, és (bőven túlspilázott) fordulatok minden második oldalon. Végül annyira zavaros lesz az egész, hogy az ember szinte már észre sem veszi a sztori roppant buta felépítését – szinte. Olyan az egész, mint egy számítógépes játék: legyűrtük az egyik fenyegetést, jöjjön (nem számít, milyen következetlen módon) a következő, még nagyobb vész. Pedig ezekben a karakterekben, és a Marvel univerzumbéli helyzetükben tényleg van fantázia. Nem lehet állandóan szökevényként kezelni őket, mert az előbb-utóbb unalmassá válik, és a szimpla szuperhősökké degradálásuk sem lenne jó húzás (márpedig Pak ezt itt majdnem (?) meglépi), de lehetne velük mit kezdeni – akár egy ongoing sorozatban is, csak persze ennél magasabb színvonalon.

Oldalak: 1 2 3