Heti Marvel 08/16

Amazing Spider-Man 557: Hohó! A Brand New Day eddigi legjobb részével van dolgunk, kérem szépen. Mármost tudom, hogy a Brand New Day és a ’jó’ szó egy mondatban való használata önmagában egy paradoxon, de vicc nélkül: Zeb Wells kitett magáért. A múlt heti szám ugyan kicsit sutára sikeredett (ez a sztori alighanem két részben lett volna igazán hatásos), de ezzel könnyedén kiköszörülte a csorbát. Úgy tűnik ugyanis, hogy Wells az egyetlen, aki tud valamit kezdeni a One More Day utáni katasztrofális állapotokkal. Míg a többiek szenvednek, görcsölnek, és pocsékabbnál pocsékabb gonoszakat húznak ki szakadt kalapjukból, hogy valahogy visszahozzák a sorozat 20-25 évvel korábbi stílusát, ugyanakkor belevigyék mellé a modernkori trendeket is, ő ezt simán megoldja. Megvan a könnyed hangulat, a jóleső vidámság, és persze a jellegzetes (szövegi és képi) humor, ami több kacagtató csúcsponttal is szolgál (repül a pók… és az utolsó oldal hajléktalanos poénja). Bachalo pedig abszolút elemében van: a maja isten fantasztikusan néz ki, a mindent elborító fehérség remek atmoszférát teremt, és még Pókember képei is jól sikerültek. Na jó, erre a sztorira sem fog emlékezni senki két év múlva, és ha nem félévnyi agyhalált követne, talán nem is tűnne ilyen jónak, de akkor is öröm volt olvasni. Az egyetlen nagy bánatom, hogy a moslék Brand New Day cím alatt kellett megjelennie.

Captain America 37: Kezdődik az Amerika Kapitány halálát követő sztori harmadik felvonása (The Man Who Bought America) – és már szinte azt kívánom, bárcsak Brubaker hibázna, legalább egy kicsit, mert lassan hónapról hónapra ugyanazt a mondatot fogom csak tudni leírni, jelesül, hogy „megint egy nagyszerű rész”. Bucky továbbra is kétségek közt őrlődve igyekszik méltóvá válni Steve Rogers ráhagyott, súlyos örökségéhez, jut idő a nagy előd régi barátainak (Sólyomszem, Sólyom) reakcióira is, Sharon Carter pedig próbál megszökni a Vörös Koponya és társai fogságából, miközben utóbbiak egy új Amerika Kapitányt készülnek rászabadítani az országra, hogy tovább mélyítsék az egyre nagyobb válságot. Az már a következő részek borítóiból és tartalomismertetőiből is látszik, hogy a sztori nagy rejtélye az új Kapitány kiléte és szerepe lesz, amit Brubaker lassan, szépen és ügyesen vezet fel. Az egyetlen apróság, amibe itt bele lehet kötni (de csakis akkor, ha valaki olyan álnok és rosszmájú, mint én), az a Vörös Koponya kicsit sablonos, heves gesztikulációkkal kísért monológja Faustusnak arról, hogyan fogja majd ő, a nagy, számító, manipulatív gonosz szétzúzni Amerikát. Szóval igen… megint egy nagyszerű rész.

Captain Marvel 5: Marvel Kapitány vissza is tér, meg nem is. Sőt, Marvel Kapitány Marvel Kapitány is, meg nem is. Brian Reed érdekes fordulattal zárja a réges-rég elhunyt karakterről szóló minisorozatot, egy egészen sajátos helyzetet állítva fel, és megkavarva kicsit a Secret Invasionben rejlő lehetőségeket is. Merthogy ez egy Secret Invasion tie-in, ami a Kapitánynak a skrull invázióval kapcsolatos szerepét tisztázza le, teljesen háttérbe szorítva a Church of Halát (egy szekta, ami Istenként tekint a „halálból visszatért” Mar-Vellre), ami pedig az első részekben még a történet középpontjának tűnt. Vagyis ez az egész szám a karakter valódi kiléte körül forog, minden a fordulatra épül, és Redd ügyesen, hatásosan és hihetően adja azt el az olvasónak – az majd a későbbiekben derül csak ki, hogy ezt a koncepciót Bendisnek hová sikerül fejlesztenie a Secret Invasionben. Az első részben mindenesetre már láttuk Marvel Kapitányt, ergo nyilván komoly beleszólása lesz az év nagy crossoverének eseményeibe – és egy ilyen mini után ez nem is lehet másként, hisz most már világos, hogy az egészre pusztán azért volt szükség, hogy megágyazzon a karakter invázióbeli szerepének. Összességében érdekes, korrekt mini volt, nincs más hátra, mint kivárni, hová vezet.

The Incredible Hercules 116: Miután úgy döntöttek, elég pofont osztottak ki a S.H.I.E.L.D.-nek, a World War Hulk eseményei óta menekülő Hercules, és zseni segítője, a tinédzser Amadeus Cho a főhős nővérénél találtak menedéket – legalábbis azt hitték. A sztori nagyrésze egy egyszerű (és mulatságos) félreértésből adódik: egy Eternal meg van róla győződve, hogy Hercules valójában közéjük tartozik, és ennek bizonyítására sajátosan „ütős” érveket sorakoztat fel a támadásokat (sör nélkül különösen) nehezményező félisten okulására. Persze nincs ennek semmi különös jelentősége, csak afféle közjáték az egész: „na, üssük el valamivel az időt a következő rész Secret Invasion tie-injéig”. De ez nem baj, a fő, hogy a képregény szórakoztató, ötletes, ráadásul roppant szimpatikus és bájos, hogy az egész csak egy aprócska gegre épül. Az pedig külön dicséretes, hogy még egy ilyen tölteléksztoriról is süt Pak és Van Lente lelkesedése, és Rafa Sandoval rajzai is teljesen rendben vannak – a duplaoldal az istenek megjelenéséről különösen hatásos. És ha már istenek: bizony, a hódítók közéjük is beszivárogtak, úgyhogy a következő részben az emberek és a skrullok isteneinek csatája kerül majd sorra.

Oldalak: 1 2 3