Heti Marvel 08/16

Leszámítva egy Wolrd War Hulk utózöngét, és egy bizonyos mutáns múltját szétretconáló sorozat újabb részét (nem, nem vagyok hajlandó a főoldalra kiírni a címét, aki van olyan szerencsés, hogy nem tudja, miről van szó, kénytelen a továbbra kattintani), ezen a héten csupa jó képregényeket kapunk a Marveltől – ami a múltheti dögunalom után ránk is fér. Miközben a skrullok kávéznak, és a Secret Invasion takaréklángon ég, olvashatunk többek között egy antológiát a feloszlott X-Men néhány ifjú tagjának sorsáról, egy kifejezetten jól sikerült Pókember részt (igen, igen, hölgyeim és uraim, nem csalás, nem ámítás, jó és Pókember szavak egy mondatban, egymással összefüggésben, jöjjenek, jöjjenek, fáradjanak be, egyetlen kattintásba kerül az utazás a csodák világába!!!), elkezdődik Amerika Kapitány halálának harmadik felvonása, és hogy kellően rákészüljünk a mozifilmre, Vasembert is láthatjuk két pompás sztoriban. (Ó, és befejeződik az Annihilation Conquest is, de arról majd később és bővebben…)

Divided We Stand 1: Az ehhez hasonló, rövid sztorikat egybegyűjtő különkiadásokra általában nem lehet nem rókabőr lehúzásként tekinteni („találjunk ki pár történetet gyorsan, hogy még több képregényt adhassunk el az aktuális események farvizén evezve”), de aki elolvassa a Divide We Stand első részét, az rájön, hogy erre a képregényre egész egyszerűen szükség van. Az X-Men (látszólag) feloszlott, és ennek hatásaival az írók mindeddig pusztán a régi főszereplőkkel kapcsolatban foglalkoztak, pedig rajtuk kívül is van egy tucatnyi remek karakter, akiknek reakciói fontosak, vagy legalábbis érdekesek lehetnek. Így ebben az öt sztoriban most öt szereplő Messiah Complex utáni életébe nyerhetünk betekintést – méghozzá Mike Careytől, Chris Yosttól, Craig Kyle-tól, Scottie Youngtól és Matt Fractiontől. A két legjobb Anole és Hellion története: az írók erőteljesen, szívszorítóan ábrázolják rajtuk keresztül, hogy a fiatalabb X-nemzedék tagjai hogyan élik meg, hogy mentoraik, példaképeik hirtelen magukra hagyták őket, és hogy saját családjuknál sem képesek otthonra lelni. Hellion egyébként még Magnetóval is találkozik, aki ugye az idei év egyik nagy aduásza lesz az X-képregényekben, és akit Yost figyelemreméltó óvatossággal és hozzáértéssel ír. Nehzno beilleszkedési problémája Wakandába kicsit kevésbé, de szintén jól sikerült, Skalpvadász és Árnyék konfrontációja és beszélgetése intelligens és érdekes irányba mutat (bár Árnyékot a rajzoló egy helyütt borzasztóan karakteridegen vonásokkal ruházza fel), egyedül Ágyúgolyó sztorija problémás. Összecsapott és felesleges az egész (ráadásul előhozza a Guthrie-Cabot rivalizálást minden idők egyik legrosszabb X-Men sztorijából, amire nem bölcs dolog emlékeztetni az olvasót), és ha ez lesz minden magyarázat, amit kapunk a karakter szerepére a Young X-Menben, akkor régen rossz. De ettől eltekintve ez egy remek képregény.

X-Factor 30: Még a viszonylag régóta jó sorozatok közt sincs talán egy sem, amit hónapról hónapra olyan magabiztossággal kezdek olvasni, mint az X-Factort. Ez a 30. rész, és nem találkozhattunk eddig egyetlen gyenge történettel, de még csak közepessel sem. A színvonal legfeljebb a nagyon jó és a zseniális közt ingadozik, és David olyan területeken is sikereket ér el, amik pedig nem feltétlenül érdekesek – amíg ő foglalkozni nem kezd velük. Arisztid például sosem volt egy különösebben izgalmas gonosz: jellegzetesen az a karakter, akit bőven elég lett volna 2-3 történetben szerepeltetni, mint érdekességet, aztán annyiban hagyni, nem pedig újra és újra elővenni évtizedeken át. De azon a maroknyi panelen, amin ebben a számban látható, David méltósággal és eleganciával ábrázolja, valamelyest szakítva a vihogó, gyerekes bolond hagyományával – ahogy az is kellemes újítás, hogy nem egy saját „vidámparkban” tör hőseink életére, hanem egész Mutant Townt változtatja játszóterévé. Így Arisztid beteg húzásai komolyabbnak, veszélyesebbnek hatnak, a sötétebb hangulatot pedig stílusosan erősíti Madrox narrációja az X-Factor minden eddiginél válságosabb és bizonytalanabb helyzetéről. Ráadásul David még arra is képes, hogy egyszer az életben arcot és lelket kölcsönözzön az általában csak ágyútöltelékeknek használt mutánsvadász vallási fanatikusoknak, a Purifiersnek – akik ettől persze ugyanúgy gyilkos, eszement vadállatok maradnak, de egy kis árnyalás sosem árt. Kiváló, mint mindig.

Wolverine: Origins 24: Nem kellene meglepődnöm, de mégis… Ennek a katasztrofális sorozatnak az írása közben Daniel Way egyetlen egy sztorival volt képes viszonylag korrektül szórakoztatni, az pedig a mostani – illetve a mostaninak az első három része. Rozsomák és Deadpool bő hatvan oldalon keresztül vagdosták, kaszabolták, lődözték egymást, és persze az egészről ordított az értelmetlenség, hogy nem tart sehová, és hogy inkább egy Deadpool-képregényben volna a helye, mint itt, de legalább vicces volt. Erre most képünkbe vágja ezt a negyedik részt, amiben Rozsomák fogságba esett, Deadpool pedig kivégezni készül őt, és közben beszélgetnek. Normál esetben pozitívum lenne, hogy háromrésznyi őrült harc után Way valami mással próbálkozik, de hé! Itt az Originsről van szó. A „normál eset” címke nem aggatható rá egy olyan sorozatra, aminek már jó másfél éve nem kellene léteznie. De hogy rátérjek a konkrét problémákra, ez a szám egy vérkomolyan vett „kinek elcseszettebb az élete”-jellegű, a karakterek pszichológiai mélységeit célzó dialógusra épül. Ilyesmit el lehet sütni Rozsomákkal kapcsolatban, nade Deadpool? Ő elsősorban komikus karakter, ő a szájmenős zsoldos, akinek marhára nem vagyok kíváncsi a gyerekkori problémáira és a keserű sirámaira, hogy milyen üres az élete. Miért nem írnak mindjárt egy melodrámát Beavis és Butthead szeretethiányos gyermekkoráról? Döbbenetes inkompetencia.

Oldalak: 1 2 3