Heti DC 08/49

Jonah Hex #38

A DC kiadó nem csak Vertigo-hadművelet keretében igyekszik kiszolgálni azokat, akik a külsőbugyis szuperemberekkel szemben inkább a tipikus antihősöket preferálják. Jonah Hex megélt már sok mindent, értsük ezt a fiktív személy, vagy a képregény-karakter esetében. Eredetileg nem más ő, mint leszerelt harcos a polgárháborúból, aki most járva a Vadnuygatot, igyekszik ott keverni a szart, ahol csak tudja, és persze mindig ráteszi a koszos mancsát a zsákmányra, ha csak lehet. Nem a megnyerő külseje, sokkal inkább cinikus humora, talpraesettsége az, ami különleges helyet biztosít számára a képregény-rajongók szívében már első megjelenése óta, mely 1972-ben, az All-star Western tizedik számában esett meg. Ez a cím, ennek a számozásnak megfelelően 2005 Novemberében indult, a Justin Gray – Jimmy Palmiotti szerzőpáros irányítása alatt. Én a magam részéről kedvelem a csúfképű Hex karakterét, pár havonta szívesen beleolvasok, hisz’ úgyis one-shotok sorozata, bárhol felvehető a fonál. Koszos spagettiwestern rajongóként mindig a Törvényen kívüli Jesse James jut róla eszembe, ám az új szám tagadhatatlanul a Jó, a Rossz és a Csúf című, minden idők legjobb westernjére utal a sivatagi játszmával. Tuco és Szőke jelenetei természetesen sokkal kidolgozottabbak és komplexebbek, ám ez nem lehet összehasonlítás tárgya, már csak azért sem, mert Grayék nem is kívánnak rálicitálni a felülmúlhatatlanra, plusz az elüldözött seriff és Hex kettőse csak kerettörténetként szolgál a törvénytelen, ostoba fiú balladájához. A sztori szokás szerint hibátlanul hozza a vadnyugati stílusjegyeket, mind a nyelvhasználatban, a karakterekben és a megjelenésben egyaránt. Jó ízléssel összeválogatott sablonok segítik a mesélést, a közhelyek nem zavaróak, egyenesen szükségesek, hogy ezt a klasszikus filmekről és ifjúsági regényekből megismert világot megidézhesse egy képregény. Mivel Jonah mellékszerepbe kényszerült, így a humor és a cool beszólások háttérben maradtak, inkább a korrajz dominál; az írók a hangsúlyt arra helyezik, hogy érzékeltessék, micsoda kegyetlen farkastörvények uralkodtak a késő tizenkilencedik század Amerikájában. A sztori sötét és brutális, ahogy azt már megszokhattuk, Jordi Bernett pedig ebben a sorozatban nyújtott eddigi legjobb teljesítményét hozza, legalább is, ami a panelkompozíciókat illeti. Bontsatok egy sört, egyetek egy véres steaket és olvassátok az új Jonah Hexet, igazi felüdülés ez a sorozat a kozmikus szuperhős-kalandok világában.

„Ajánlott irodalom”

Írta: Jimmy Palmiotti és Justin Gray
Rajzolta: Jordi Bernett

Vixen: The Reurn of the Lion #3

A szuperhősök a fejükre estek – akár abból is lehetne televíziós valóságshow, hogy néhány Liga tag Afrikába utazik, csak, hogy kimentsék bajba jutott társukat, Vixent, aki volt olyan makacs, önfejű és rosszarc, hogy szülőföldjét, családját érintő személyes bosszújába nem rángatta bele Supermant, Batmant meg a többieket. Én feltétlen meghagytam volna ezt a minit Vixennek, küzdjön csak meg egyedül saját démonjaival, a liga segítsége nélkül. Ehelyett megérkeznek a nagyképű amerikai köpenyesek Zambézibe, felderítenek egy olyan összeesküvést, melyet természetesen csakis együttes erővel tudnak megoldani, majd pórul járnak, lévén járatlanok az afrikai totem- és vuduvarázslatok terén. Sajnos ezzel teljességgel kiszámítható fordulatot vett a történet; Vixen hazai pályán nyilván erősebb, jól megmenti őket, és jöhet majd a nagy összeborulás. A második szám cliffhangere új szereplőt hozott; Tabo bátyó jóságos, bölcs, még a vadállatok is engedelmeskednek neki. Igazi klisés tanítómester-figura, aki igyekszik megtanítani hősnőnket, hogyan is kontrollálja saját erejét. Mintha csak biciklizni tanítaná, ügyesen lelopja a totemláncot Vixen nyakából. Közhelyes megoldások és bölcseletek, a fószer pont annyira konstruktív, mint egy rosszul fizetett pszichológus. Nem tudom hova lettek Wilson izgalmas párbeszédei, azonban annyi biztos, minijének harmadik része egy ilyet sem tartalmaz. Szinte semmi akció nincs a képregényben, egyedül Jefferson Pierce agresszorkodik egy sort, pedig ha már itt a Liga, legalább bunyózhattak volna egy tisztességeset Kwesi emberivel. Jól indult ez a sorozat, most azonban tisztán látszik az elkerülhetetlen: meglepetések nélküli, unalmas tanulsággal, kínosan záró, hamar a feledés homályába vesző mini lesz ez, mely alig ad majd valamit a karakterek jelleméhez, semmilyen komolyabb változást nem eszközöl. Cafu természetesen újfent gyönyörű, hangulatos rajzokkal töltötte meg az oldalakat. Minden paneljéről sugárzik Afrika, a természet, az állatok szeretete. Igazán kár, hogy emellé nem párosult tartalmasabb forgatókönyv, pedig igazán lett volna rá lehetőség, hogy egy figyelemfelkeltő, valós problémákra reflektáló, friss történetet tárjon elénk a kiadó – azért a tévéműsornál még így is élvezetesebb.

„Olvass bele!”

Írta: G. Willow Wilson
Rajzolta: Cafu
Borító: Joshua Middletown

Justice Society of America #21

Johns és Ross epikus, a Társaság életét, egységét szétziláló „The Word, Under Gog” címú története a fináléhoz közeleg. Az új szám pontosan ott folytatódik, ahol a legutóbbi, Johns által jegyzett „Special” abbamaradt; Gog kényszeríti a Föld lakóit, hogy hálájuk jeléül boruljanak térdre őelőtte, amiért útját csodák, béke és gyógyulás övezte. Ez persze nem mindenkinek tetszik, így a konfliktus egyhamar bunyóba csap át. A kétkedők, sőt, a korábban hívők is a Gog-ellenesek pártjára állnak, együttes erővel igyekeznek elébe menni a veszélynek, melyre Sand hívta fel a figyelmük: Gog szó szerint gyökeret vert a Földbe, és ha nem „gyomlálják ki”, egyhamar bajba jut a bolygó. Ennek szellemében meg is kezdődik a tömeges csihi-puhi, Gog pedig folyamatosan veszi vissza azt, amit a Társaság egyes tagjainak adott (Mid-nite látását, Damage arcát), mely végül inkább megrontotta, vagy megkárosította őket, mintsem segített volna rajtuk. Nem volna helyes megkritizálni az új számot, amiért szinte semmi mást nem kínál, csak egy jól megkomponált verekedést, látványos paneleke, mindezt némi szópárbajjal fűszerezve. Pontosan erre számítottam, és mivel nem csalódtam a kivitelezésben, így jó szájízzel fejeztem be az olvasást. Ez a történet nem kiszámíthatatlanságával, megdöbbentő fordulataival vonta magára becses figyelmünket, sokkal inkább az izgalmas konfliktusok és remek karakterizálás terén tud felmutatni eredményeket. A méltán népszerű és meghatározó Kingdome Come hangulatának megidézése pedig tökéletesen sikerült. Ami különlegessé tette ezt a számot, az a sablonos „jók a rosszfiú ellen”- megoldás ellenére olyan megközelítés, ami igazán nem hétköznapi: Gog nem gonosz, pusztán teljesen más elképzelése van a jó, rossz és igazság fogalmakról, mint a Társaság hőseinek. Épp ezért érdekes ez az összecsapás, mert senkire nem mondható, hogy szembeszegülne az elfogadott normákkal, így büntetést érdemel, pusztán tisztán értelmezhető érdekellentét áll fenn, melynek feloldásához már csak az erőszakos út vezet. A JSA #21-en két remek alkotó, Dale Eaglesham és Jerry Ordway dolgozott együtt, tökéletesen kiegészítve egymást, izgalmasabbnál izgalmasabb paneleket komponálva, kihasználva minden lehetőséget, melyet a sok kicsi és az egy nagy karakter összecsapása kínált fel. Ha két rajzoló jegyez egy képregényt, a legfontosabb, hogy képesek legyen együttműködve, összhangot kialakítani, így a folyamatos olvasmányélményt semmi sem zavarja meg. Hiába, klasszisokból áll a gárda, ezt a feladatot könnyedén megoldották: az új JSA most sem okozott csalódást.

„Ajánlott irodalom”

Írta: Geoff Johns
Rajzolta: Dale Eaglesham és Jerry Ordway
Borító: Alex Ross és Dale Eaglesham

Oldalak: 1 2 3