Dark Horse 08/X

Solomon Kane #2

Scott Allie ebben a hónapban tovább bonyolítja a Robert E. Howard-karakter, Solomon Kane kalandjait. Egy hónappal ezelőtti kis hírcsokrunkban ugye arról írtam, hogy az első szám még inkább szép volt, mint megfelelő tartalommal feltöltött, ez az arány októberre szerencsére mérséklődött. Az öt részesre tervezett Castle of the Devil történet több epizódra van osztva, a mostani szám tartalmazza a másodikat és a harmadikat. Nagy dicséret illeti az írót, ugyanis tényleg sikerült szépen bonyolítania a szálakat, sokszor kusza, lebegő dolgok alakulgattak, de egyben tudta tartani a különböző történetelemeket.
Az októberi füzetben erőteljesen teret nyer az a szál, amiről a cím is szól: a német báró kastélya valamilyen sötét titkot rejt. Tulajdonképpen a már előzőleg is megismert Smith a teljes füzetben ezzel foglalatoskodik, álmot lát, fél, és félti újdonsült barátját, Solomon Kane-t is. Ezzel párhuzamosan zajlik Kane és az egyelőre nagyon rejtélyesen viselkedő báróné párbeszéde, akinek a karakterét nagyon érdekesre csiszolta Allie. Titokzatos, a háttérben megbúvó valaki, akiről igazándiból nem sok hátsó szándék derült még ki, de nem lennénk meglepve, ha ez a helyzet a harmadik számban megváltozna. Ezután az egész jelenlegi helyzet kiindulópontját, a kastélyba lépést kiváltó momentum, az akasztott gyerek esete ismétlődik meg. A báró és Kane éppen kedélyes lovas sétát tesznek, mikor rátalálnak az újabb áldozatra. Az uralkodó reakciójából számtalan dolog leolvasható: először is, hogy nem ő akasztgatja gátlástalanul a fiatalokat, illetve hogy a kastély „szellemét” illetően ez valami régi, de annál rosszabb ómen mindenki számára.
A rajzokról kötelező elmondani, hogy hozza az első számban már megvillantott színvonalat, azzal a különbséggel, hogy most nagyságrendekkel kevesebb állatot kellett Guevara-nak rajzolnia. Ez igen szomorú, tekintve, hogy azokat a feladatokat minden bizonnyal nagy rutinnal és ügyességgel oldotta volna meg. Így sem kell azonban szomorkodnunk, mert akinek tetszettek az első részben látott fejek, azok ugyanazt kapják, mint legutóbb. Nem jobbat, nem rosszabbat.
Aki ismét kitett magáért, az a színező, aki az elképzelhetetlenül magas színvonalát képes volt tartani. Meleg színek még egyszer, bármennyire is furcsa valakinek, hogy egy ilyen kaliberű történetnél előfordulhatnak. Ezek talán tompítanak valamicskét az esetlegesen nyers mondanivalón, de meggyőződésem, hogy egyéni ízt kap ezzel a történet, így alakítva ki egy jellegzetes világot. Fontos mindenképpen ez a munka is, főleg, hogy már hány sor óta áradozok Madsen munkájáról. A főként Astonishing X-men füzetekből ismerős John Cassaday jegyzi a borítót, a kék háttér előtti dinamikus Kane bár nem jelenik meg a füzetben, sikerült annyira jól ez a kóver, hogy egyből könnyedén eladja magát a képregény. A füzet lezárása nem igazán erős, léteznek ennél erősebb cliffhangerek, de azért nagyon várós a következő puzzledarab.

Conan the Cimmerian #4

Ott hagytuk abba múlt hónapban, hogy a Conan volt szeretőjét, az állapotos Caollant üldöző törzsi vezetők megidézték a Skrae-ket, ezeket a zombiszerű, minimum három fogsorral rendelkező bestiákat. A lények persze megtalálják bujkáló hőseinket, ez pedig teret enged a kötelező kaszabolásnak (Tomás Giorello képei ezeket a kevéssé eredeti, ám annál jólesőbb jeleneteket is az átlag fölé emelik). Kimériában nem ritka, de az elpuhult képregényolvasók számára némileg meglepő, ahogy egy terhes asszony irgalmatlanul aprítja az ellent – de hát ezt (is) szeretjük Robert E. Howard fantasy-világában. Conanék ismételten meglógnak, és Caollan törzsét kezdik keresni, a Barbár azonban ráncolja a szemöldökét – nem biztos, hogy újra el akarja engedni élete első szerelmét.
Richard Corben rajzaival folytatódik Connacht kalandja az emberáldozatot bemutató papokkal, Conan nagypapája pedig nem adja alább néhány bosszúból bezsákolt (szó szerint) fejnél. Egyértelmű, hogy a két idősík párhuzama jelenti a történet velejét, ennek mibenléte azonban egyelőre rejtély. Ha most kéne tippelnem, az elvesztett szerelem fájdalma (ha beszélhetünk ilyen érzelmekről Conanék esetében) kapcsolja majd össze a szálakat, de nem kétlem, hogy Tim Truman megteremti majd a kellő összefüggéseket, ütemesen tarkítva a sztorit némi vérontással. Utóbbira a 4. rész végén megint alkalmat teremt. Semmi ördöngösség nincs a képregényben, de magabiztosan és gondosan van felépítve, kiváló rajzokkal. Nem rossz ez így.

Goon #29

Szorul a hurok kedvenc kidobóméretű verőlegényünk, a jó öreg Goon nyaka körül. Elég csak végigböngészni a legfrissebb füzetet, és bárki meggyőződhet arról, hogy itt valami érdekes dolog készülődik. Valami nagyon nagyszabású, hisz már hónapok óta ott virít a continued felirat minden utolsó oldalon, és egyre több és több régi szereplő tűnik fel, hogy valamilyen formában megbosszulja sérelmeit. Mindezt az a tény is alátámasztja, hogy ez a füzet már sokkal inkább borongósabb hangulatú, mint azt a régebbi számokból megszokhattuk, és az elkeseredettség egyre jobban kiütközik mind a történetben, mind pedig a vizuális megvalósításban.
Skinny újra él, már amennyire egy halott emberre szabad ezt a kifejezést használni. Megbízója ráhagyta, hogy keresse meg Zombie Priest-et, mivel elképzelhető, hogy az átpártolt az ellenségükhöz. Skinny lánytestvére elmegy Goon-hoz, hogy elsírja neki bánatát, és hogy tudassa: testvére minden bizonnyal vissza fog térni. Ezeknél a képsoroknál, mint már említettem, sokkal kevesebb humorral él az alkotó, és a várva várt összecsapás sem késik sokáig. Goon-t faképnél is hagyja a leányzó, és mikor a férfi a harc hevétől megfáradva, lelkileg kicsit meginogva megpihen, egy újabb ismerős kerül be a képbe. Sokat sejtetően tekint Goon-ra, és láthatóan mutatja egyik kézfejét, ahonnan hiányzik a mutatóujj két ujjperce…
Ezzel párhuzamosan pedig majdhogynem megríkató képsorok zajlanak, a fura kutyaszerű teremtmény, egyébként kisfiú néhány belevaló kisgyerek személyében új gazdára lel. Szüksége is van rá, mivel szülei meghaltak. Ő is Goon-t okolja egyébként édesapja haláláért, no de hát ez már kezd általánossá válni. Vajon meddig bírja majd az eddig megingathatatlannak hitt debella a megpróbáltatásokat? A kutya/fiú elmélkedése, és szülei iránti epekedése szívszorító, a rajzstílus változása annál az egyetlen, szónélküli panelnél pedig már-már törvényszerű. Az egész füzetből árad az eddig komikusan felfogott és megmesélt abszurd világ feketesége, magányossága, azzal a különbséggel, hogy a komikum elveszni látszik. A gyerekek párbeszéde az idős, kövér öregasszonnyal pedig mindezt könnyen és egyszerűen támasztja alá. Kétlem, hogy bárki szívesen élne egy ilyen kilátástalan társadalomban, ilyen törvények között.
Goon világa tehát átalakulóban van, remélem Eric Powell rutinja, és az elmúlt jó pár számban mutatott tehetsége elegendő lesz arra, hogy az újabb fordulatokat megfelelően egyben tartsa.

Oldalak: 1 2 3 4