Dark Horse 08/X

The Helm #3

Fogadjunk, hogy a Dark Horse név közületek is sokaknak jelent egyet az igényes ponyvával. Ezen az sem változtatott az idők során, hogy rengeteg, kritikai értelemben vett remekművel ajándékoztak meg minket: az igazi sötét lovas fílinget a folyton a kínálaton lévő szórakoztató, jól megírt, ám viszonylag egyszerűbb történetek esetében érzékeljük. Nos, én is így vagyok ezzel, és ezért is töltött el örömmel, hogy ebben a hónapban kijött a Helm következő, harmadik része. Ez a komik is a már ismertetett képregények halmazába tartozik a maga egyszerűségével, de elvitathatatlan bájával. A sztori igazából kimerül abban, hogy adva van egy született lúzer, állásában videótékás Matthew, akit barátnője lapátra tesz még az első füzetben, hogy gyors egymásutánban ki is rúgják munkahelyéről. Hazafelé belefut egy kis kirakodóvásárba, ahol rátalál egy beszélő sisakra, amit egyből el is tulajdonít. A sisakról aztán kiderül, hogy egy mágikus erőt rejtő használati tárgy, amit csak a majdani nagy Valhalladrim viselhet. Matt nem feltétlenül a kiválasztott, de a sisaknak muszáj beérnie vele, hisz láb híján ugye képtelen odébbállni. Szépen lassan összemelegszenek, hogy aztán számtalan habkönnyű kis csatában megvívjanak a gonosszal, melyet általában különböző természetfeletti lények testesítenek meg. A második füzetben a barátnő is szépen visszacsöppen a történetfolyamba, és szerves része lesz a cselekménynek.
A legfrissebb, harmadik részben sem történik valami eget rengetően sok dolog, az igazat megvallva egyedül talán annyi, hogy a barátnő tudomást szerez Matt „hobbijáról”, amit nem visel igazán jól, de reakciója teljességgel kiszámítható és egyértelmű.
A mini (ami, mint már megszokhattuk, négy epizódból áll) érdemeit egyáltalán nem a zseniális történetvezetés jelenti, hanem a nagyszerűen megírt, elképesztően humoros párbeszédek, monológok. A szuperhős-paródiának is bőven beillő sztori emellett elég sok filmes kikacsintást is tartalmaz, amiből bármelyik geek örömmel csemegézne. Apropó geek: főhősünkkel, Matt-tel azonosulni igazán könnyű bármelyik comic-rajongónak. Egész egyénisége testesíti meg a képregénygeekekről kialakult általános felfogást, melyet minden kívülálló alapból gondol. Kicsit túlsúlyos, enyhén zakkant, aki aztán bátran vállalja a szuperhősködéssel járó problémákat, emellett pedig az anyjával él, és tényleg egy szánalmas alak. De hát ennyi kell ahhoz, hogy néha-néha magunkra ismerjünk. Vagy tévedek?
A sisak és tulajdonosa közti párbeszédek nagyon okosan vannak megoldva, a szóbuborékok végeinek variálásával válik egyértelművé, kihez is tartozik az adott hozzászólás. A képregény legviccesebb részei egyébként pont ezek a kis oda-odamondogatások a sisak részéről, az író nagyon jó szöveget ad a „szájába”, hogy aztán néhány mondata után is nyilvánvalóvá váljon markáns természete, mi több: dominanciája, illetve hogy az iróniát mesteri szinten űzi. Ezen kívül Matt csodálatos harcmodoráért jár a szerzőknek a piros pont, mert nem hinném, hogy sok szuperhős engedheti meg magának ezt a fajta rendkívül veszélyes és szupertitkos harctéri stílust, de Matt bevállalta. Kétségkívül a hónap legviccesebb képregénye.

Fear Agent #24

Nehéz dolga van az olvasónak, aki a 23. résznél szeretne bekapcsolódni a Sötét Ló Fear Agent névre hallgató sci-fi őrületébe. Az eredetileg az Image-nél indult sorozat eddigi részei alatt napirendre kerültek már földönkívüliek, klónok, időutazás, fekete lyukak… Az események sodrásában pusztán egy ember áll: Heath Huston, egy texasi űrcowboy, egyike az agresszív ufók ellen csatasorba állított Rettegés Ügynökeinek. A cím jóféle B-kategóriás mókát sejtet, az író Rick Remender célja pedig alapvetően a szórakoztatás, mégis időről-időre elcsodálkozhatunk azon, mennyi tragikum rejlik Heath (elsőre pusztán Lance Blastoff koppintásának tűnő) karakterében, milyen mélységig van kidolgozva a világ, és önfeledten keresgélhetjük az ügyesen elhelyezett sci-fi (és egyéb) művekre tett utalásokat – az irodalom és a film világából egyaránt. Igaz ez természetesen az aktuális történet, a talányos című I against I cselekményére is (az ezt megelőző 20+ rész ismertetésébe nem merülnék bele, a tervek szerint megteszi helyettem külön kritika formájában a fáradhatatlan Olórin). A friss sztorivonal szerint hősünk kollégája, a hozzá hasonlóan keménytökű Nicholas társaságában egy fekete lyuknak köszönhetően valamiféle futurisztikus western-világba, WestX-be csöppen. Itt először vízbe fojtaná őt néhány halott exbarátnője képében megjelenő kiborg (bizony), de megmenekül, sérüléseiből pedig a – furcsa módon szintén WestX vidékére kerülő – felesége, Charlotte ápolásával épül föl. Nagy baromságnak hangzik, ugye? Pedig innen már viszonylag könnyen érthetően halad a történet: itt kezdődik a 24. rész cselekménye. Heath idilli szerelemben és idült alkoholizmusban lábadozik Heaven városkában, Charlotte-nak köszönhetően. Tervük, hogy megkeresik Nicholast és hazautaznak lányukhoz, Edenhez. A Huston-csemete azonban szintén bajba keveredett: néhány ronda, polipszerű földönkívüli ejtette foglyul, így akarván bosszút állni Heath-en, aki gyakorlatilag a fél civilizációjukat pusztította el egy korábbi bevetése során. Eden helyzetéről viszont mit sem tudnak a WestX-en lébecoló szülők. Hősünk kivégez néhány útonállót, de rájön, hogy ismeretlen üldözői a nyomára akadtak. Kétségbeesve vágtat vissza Charlotte farmjára, de már csak a porig égetett ház maradványait találja, feleségének nyoma sincs. Ellenben egy ott hagyott üzenet alapján kiderül, hogy rosszakarói talán nem is ismeretlenek…
Rick Remender apránként adagolja az információkat, miközben ügyesen szövi tovább a történetet, néhány humoros (Heath és Charlotte évődése) és néhány kijózanítóan erőszakos (harc a banditákkal) jelenettel tarkítva. Tony Moore letisztult, de részletgazdag rajzai – kiegészítve Lee Loughridge gyönyörű (westernes!) színeivel – teszik igazán élvezetessé a Fear Agent októberi számát. Valahogy olyan érzésem van, ez az egész egy jófajta francia sci-fi képregényre hasonlít – az amerikai mainstream piacon mindenképp különleges darabról van szó.

Oldalak: 1 2 3 4