Dark Horse 08/XI

The Helm #4

Sajnos véget ért ez a nagyszerű mini is. A befejező, negyedik rész ismét hozza a szokásos eszeveszett mennyiségű poént, amit már a többi esetében megszokhattunk, és egyúttal stílusosan le is zárja a – valljuk be – nem igazán nagyívű történetet. Tényleg szükség van ilyen képregényekre, és jó tudni, hogy a Dark Horse-nál biztosan számíthatunk ezekre időnként. A múlt hónapban boncolgatott alapállásba nem másznék most bele, helyette inkább a legfrissebb füzet tartalmáról nyilatkozom.
Az alkotók az eddig megszokott komolysággal, a szokásos szinten elvarrták a történetet, de előtte megpróbáltak létjogosultságot szerezni a címszereplő sisaknak is. Tették mindezt olyan kettősséggel, hogy az ember végülis bármilyen magyarázatot ráhúzhat a sisak tényleges létezésére, vagy épp nem létezésére. Ugyanis, ahogy eddig is keringett az olvasókban, és itt is megjelent: mi van, ha az egészet kitalálja, képzeli Matt, és a sisak csak a másik, geek-énjének szabadon engedése? Nos, a füzet után valamennyire csökken ennek az esélye, de nem tűnik el.
Szerencsére egyáltalán nem ez a legfontosabb az egészben. Nagyszerű érzékkel, megfelelő mértékkel sikerült összehozni ezt a minit. A humoros részek miatt könnyed és élvezetes olvasmány, míg a többi, szuperhősös részek látszólagos háttérbe szorításával egyértelműen előbbiekre fókuszáltak. Pont emiatt mondható bizton: semmi komolykodás nem vegyült a képregénybe, komolyan venni magát pedig még csak meg sem próbálja. A finálé ismét az ezerszer látott módon zárja le az egészet, hogy aztán az utolsó oldal utolsó poénja örökre belénk égesse a sisak nagyon is markáns, fanyar, de elképesztően vicces természetét, valamint kapcsolatát Mattel.
A csata természetesen az utolsó részből sem hiányozhat, bár ez most kicsit elmarad a korábbiak „minőségétől”. Az ember még egyszer szívesen látta volna Matt elképesztő harci technikáját, most viszont annál egyszerűbben lettek elintézve a gonosz fiúkák. Sebaj, legalább mindenki rájött, hogy Matt nem is akkora hülye, mint amilyennek mindenki gondolja. A szemünkben ő már hős, ez nem vitás.
Egyszerűen öröm volt olvasni ezt a sorozatot. A sokszor nagyon is erőltetettnek tűnő humoros részek is szervesen kapcsolódtak az egészhez, hozzájárultak annak hangulatához, miközben azon kapta magát az ember, hogy azokon is ugyanúgy mosolyog. Matthew aztán nem viccel, ő ilyen: kövér, szerencsétlen és halálosan szerelmes egy amúgy nagyon is szemrevaló lánykába. Hatalmas szerencséje van vele, lehetetlen, hogy még egy ilyen jó csajt összeszedjen magának. Jill (a csaj neve) viselkedése kézenfekvő, egyáltalán nem kiemelkedő karakter, csak Mattel kapcsolatban érdemes az említése, vizuálisan viszont sokszor tényleg, hogy is mondjam, odafigyelést igénylő. A másik mellékszereplő Matt édesanyja, aki lakást biztosít kisfiának, azonban abból a fajtából való, aki szeretné végre külön tudni őt. Utálja, hogy az ő nyakán lóg még ennyi idősen is. Jillel szemben az ő szerepe teljesen a humornak van alárendelve. Beszólásai nem egyszer a sisak rövid mondandóit is felülmúlják, nyíltan beszél arról, hogy a szemében mekkora egy szerencsétlen is Matt. A legvégső idilli kép sem változtat különösebben ezen a felálláson. A mama ebben az utolsó füzetben koronázza meg eddigi tevékenységét, ehhez nem férhet kétség
Ami a rajzokat illeti, ismét a már megszokott szintet kaptuk. Nem tökéletes, de nagyon is szerethető. Ami még nagyon fontos, hogy a vizuális poénok nagyon jól működnek, elég csak a füzet elején látható félmeztelen Matt pózolására gondolni. Tehát a rajzok nagyon is illenek ehhez a világhoz, a színek nemkülönben. Akinek eddig kétségei voltak a minit illetően (volt ilyen?), az most már nyugodt szívvel pótolhatja az elmulasztott négy részt. Reménykedjünk egy hasonló kaliberű sorozat eljövetelében!

Conan the Cimmerian #5

Közeledünk az első sztori végéhez, Tim Truman pedig – ahogy azt mertem remélni múlt hónapban – elkezdi összekötni a Conan körül zajló jelen idejű eseményeket, ill. a Barbár nagyapjával, Connachttel megesett flashback-kalandokat. Az előző szám végén Conant és állapotos exét, Caollant körbezárták üldözőik, az Aesir törzs feldühödött harcosai, az 5. rész pedig ennek megfelelően vérontással indul. Hiába küzd azonban Conan és Caollan is kimmériaiaktól elvárható vehemenciával, úgy tűnik, ezúttal nem bírnak a támadó hordákkal. Szorult helyzetükből egy farkasfalka menekíti ki őket. A farkasordító (höhö) hidegben kiéhezett állatok kíméletesebbek ugyan, mint Conan, az Aesirekből viszont így sem marad sok. A falka vezetője nem más, mint az az (időközben felnőtté cseperedett) alakváltó gyerkőc, akit valaha még Connacht (a nagyapó) mentett ki a boszorkánymáglyát már izzító békés falusiak markából. A farkasember most lerótta tartozását, ráadásként még Conant és a feltűnően szülni készülő Caollant is a lakóhelyéül szolgáló völgybe kíséri. Ez a völgy pedig történetesen épp Conan legszűkebb értelemben vett hazája. Bizony, a Barbár hazatért, oldalán egy nővel, aki nem is közömbös számára. Idilli jelenet? Aligha: Truman épphogy csak felcsillantja a megbékélés lehetőségét, máris váltunk a fondorlatoskodó Braccha törzsfőre. A vén mészáros annak a törzsnek a vezetője, amelyik befogadta Caollant még gyermekkorában, a lány tehát innen állt tovább az Aesirekhez. Születendő gyermekének apja azonban nem más, mint Braccha fia, akinek az öreg épp parancsba adja, hogy hozza vissza Caollant vagy végezzen vele – mielőtt még eldurvul a helyzet a papíron szövetséges Aesir törzzsel. Sikerült mindenkit megkavarni? Akkor jó, mert még nincs vége: természetesen megkapjuk a szokásos Connacht-flashbacket is Richard Corben rajzaival. Ebben a jelenetben az épp gályarabként sínylődő Connacht lázadást robbant ki a hajón, majd beáll az őt a tengerből kihalászó rablósereghez. Vagyis megint nem tudom, hogy fog ez kapcsolódni Conanék történetszálához. Túlzottan azért nem aggódom: Truman magabiztosan tartja kézben a bonyolódó konfliktusokat, Tomás Giorello képeit pedig bármeddig el tudnám nézegetni. Nagyon rendben van ez a sorozat – akik esetleg azért nem vágtak bele eddig, mert nem elégíti ki őket a céltalan öldöklés (vannak ilyenek?), azok most már tényleg ne várjanak tovább: egyáltalán nem csak mészárlás folyik a Conan the Cimmerian oldalain.

Kull #1

A sorozat első számának megjelenésével novemberben teljessé vált a kiadó Robert E. Howard-részlege. Conan, a Barbár és Solomon Kane után Kull, a Hódító is megérkezett, hogy elfelejtesse velünk legutóbbi inkarnációja, a csökkent színészi képességű tévéherkules, Kevin Sorbo rémtetteit (eme Kull-filmet a bátor szívűek kültelki videotékák legalsó polcain még fellelhetik). De félre a tréfával: az atlantiszi száműzöttből Valusia uralkodójává lett Kull Conanhez hasonlóan bitangkemény fickó, illő hát, hogy komolyan vegyük legújabb színrelépését. Fennáll a veszély, hogy csupán egy Conan-klónt lássunk benne, ezt azonban két okból ne tegyük. 1.: a közhiedelemmel ellentétben ő volt előbb, Howard az ő egyik kalandját írta át végül az első Conan-történetté. 2.: Kull világa egy modernebb, lovagi erénnyel és főúri ármányokkal beszőtt kor, nem a Barbár kíméletlenül egyszerű törvényeket követő környezete. Talán meglepő, de Howard fantasy-univerzumának időrendjében Kull kora megelőzi a conani Hübóriai Kort (a középkori civilizáció pusztulásának oka: természeti katasztrófák, világégés, apokalipszis, akkor). Ezzel vége a fiktív töriórának, az előzmények ismeretében térjünk is rá az új sorozat első számára.
A Valusia trónját elfoglaló Kull nincs mindenki ínyére. Areyas gróf nem hajlandó behódolni az új uralkodónak, noha várát már hónapok óta ostromolják Kull seregei. Egyik vezérének árulása következtében azonban a Hódító csapatai beözönlenek a várba, Areyas pedig végső elkeseredésében rájuk szabadítja a katakombákban őrzött, kentaurszerű szörnyetegét, akit az Árnyak Királyságából ejtett valaha foglyul. A lénnyel maga Kull kel birokra, és le is győzi a bestiát, ami halála előtt figyelmezteti: vannak még nála is erősebb szörnyek az Árnyak Királyságában – Kull pedig kihívta maga ellen őket. A zárójelenetben a Hódító még irgalmatlanul keresztüldöfi Areyas áruló vezérét, amiért az ostobán leszámolt a gróffal, Kull ellen hergelve ezzel a renitens főurak maradékát. Hősünk így a továbbiakban egyszerre kénytelen szembenézni a lázadó nemesekkel és az ismeretlen borzalmakat rejtő Árnyak Királyságával.
Az új sorozat írója, Arvid Nelson nem mond ítéletet jóról és rosszról, Kullt sem láttatja hősnek: ez egyszerűen egy olyan világ, ahol vér, árulás és kegyetlenség jelenti a hatalomhoz vezető utat. A hamisítatlan középkori hangulat méltóságot kölcsönöz a szereplőknek: ezek a sebhelyes, könyörtelen urak bizony még tudtak valamit. Kull duplaoldalas megjelenésekor a hideg futkosott a hátamon, ez pedig nem történhetett volna meg, ha nincsenek Will Conrad részletgazdag, ugyanakkor nyers rajzai és José Villarrubia sötéten ragyogó színei (a Conan színezéséért is ő felel, az is kifogástalan). Az első számban tehát történetileg nincs semmi különös, de hangulatilag igencsak meggyőző. Reméljük, az alkotók elérik, hogy Conan mellett egy hozzá nagyon hasonló karakter kalandjainak is legyen létjogosultsága. A kezdet alapján úgy néz ki, jó úton járnak.

Oldalak: 1 2 3 4