Havi Comics (2008. szeptember)

The Sword 1-6: A Luna testvérek legutóbbi képregénye lassan félidejéhez érkezik, hiszen a tervek szerint nagyjából két évig fog futni – de mi most az első hat részt fogjuk vizsgálni kicsit, minthogy ezeket foglalja magában az első sztori (bár hivatalosan nincs külön sztorikra osztva a sorozat, a hatodik rész az első, ami tematikailag valamiféle befejezésnek tekinthető). A történet főszereplője Dara Brighton, egy mozgáskorlátozott egyetemi tanuló, akinek ajtaján egy nap három természetfeletti erőkkel bíró idegen kopogtat, egy titokzatos kardot keresve. Az affér Dara szüleinek és nővérének halálával végződik, ő pedig csak úgy jut ki a lángoló házból, hogy véletlenül megtalálja az említett kardot, amik különleges képességekkel ruházzák fel. Az ijedt, gyászoló lány hamarosan felfedezi, hogy apja valójában 4000 éves volt, és feláldozta családját, hogy távol tartsa a kardot három ellenségétől – mert azzal a kezükben uralmuk alá hajthatják akár az egész világot. Nem, ne kedvetlenedj még el, a sablonos, szuperhős-jellegű történet sokkal élvezetesebb, fordulatosabb, intelligensebb és eredetibb, mint amilyennek hangzik. Lunáék már az első rész brutális erejű családi tragédiájával üstökén ragadják az olvasót, és szorításuk az egyes részek múlásával csak erősödik. Miközben a hősnő menekül az üldözők és a rendőrség elől egyaránt, az alkotók szépen vegyítik a modern fantasyt a történelemmel és a mítoszok világával, és folyamatosan fokozzák a feszültséget új szituációk és szereplők behozásával. Hosszú, a kilátástalanságot és a tanácstalanságot remekül érzékeltető dialógusokat követnek lendületes és igencsak véres akciók, a szereplők pedig tökéletesen megírtak. És ez utóbbi a The Sword sikerének egyik kulcsa. Lunáék semmit nem túloznak, sarkítanak, vagy sietnek el, normál, valóságos embereket látunk extrém szituációkban, hiteles reakciókkal, akikről így el tudjuk hinni, hogy mindez az őrület tényleg megtörténik velük. Egyszer sincs olyan érzésünk, hogy az alkotók a cselekmény előrelendítése érdekében elbagatellizálják az emberi tényezőt, pl. Dara sem családja halála után két perccel esküszik bosszút a gyilkosokon, hanem ez egy hosszú folyamat, egy sok érzelmi sokkot (és az apja illetve ellenségei több ezer éves történetének megismerését) követő döntés eredménye. Az ilyen jellegű sztorik ugyan általában gyorsabb sodrásúak (elég csak a két nagy, a Marvel és a DC műveire gondolni), de a The Swordnek kifejezetten jót tesz ez a megfontolt, szokásosnál lassabb tempó. A rajzok olyanok, amilyeneket Lunáéktól már megszokhattunk: realisztikusak, szépek és sajátos hangulatot árasztanak magukból, s bár az arcok sokszor zavaróan egy kaptafára készülnek, a mimikát és a mozgások dinamikáját megint csak dicsérni lehet. Egy szó, mint száz: remek sorozat, érdemes odafigyelni rá. Mint Lunáékra általában. (Image)

Young Liars 1-6: Bár már hét rész is megjelent David Lapham (Stray Bullets) új sorozatából, én itt egyelőre most az első hat ismertetésére fogok szorítkozni – már csak azért is, mert átkozott legyek, ha értem, mi a fene történik a hetedikben. A Young Liars ugyanis kétségkívül a legbizarrabb, legmorbidabb, legfurcsább képregény, ami jelenleg fut Amerkában (nem természetesen nem ismerem mindet – de a nyakam rá, hogy ettől még ez a kijelentés igaz). Kicsit olyan, mintha David Lynch és Quentin Tarantino írták volna teljesen bedrogozva, üvöltő rockzene mellett. A történet elvileg (mert őszintén szólva, tudja a halál) egyrészt egy Sadie nevű lányról szól, akinek egy golyó van a fejében, s ennek köszönhetően normál emberi érzelmekre képtelen, és leginkább egy nagy, morális fekete lyukhoz hasonlítható, másrészt pedig barátjáról, Dannyről, aki megszállottan szerelmes belé, és aki azt a bizonyos golyót a fejébe lőtte. Három barátjukkal (többek közt egy anorexiás exmodellel és egy drogos transzvesztitával) kalandoznak először New Yorkban, majd az Óceánt átszelve Ibizában, az otthonról elszökött Sadie milliomos apjának pribékjei elől menekülve, és egy méregdrága festményt kutatva. Ó, de nem olyan egyszerű ez ám, mint amilyennek hangzik. Lapham egy csapat lúzerről ír, akiket furcsa, bizarr kötelékek fűznek össze, őrült dolgokat művelnek, és akiknek mindennapjaik az erőszak, a szex és a hazugság körül forognak. Állapotából adódóan Sadie teljesen kiszámíthatatlan, öntörvényű, vad és persze eszméletlenül cool (első felbukkanásakor épp betöri egy férfi orrát), Danny pedig önsanyargató és erősen szuicid hajlamú – de ez csak a jelenlegi helyzetük, márpedig Lapham folyamatosan ugrál az idősíkok között, fokozatosan tárva fel múltbeli kapcsolatukat, új és új szempontból mutatva be őket, aminek köszönhetően az olvasó hol undort, hol szimpátiát érez irántuk. Ez a mesteri történetvezetés a Young Liars egyik legfőbb erénye, minthogy sosem tudhatjuk, mi és hogyan fog történni a közvetkező pillanatban, és rengeteg esemény csak később, az előzmények megismerése után nyer értelmet. És akkor még ott vannak minden szám elején az „ajánlott rockdalok”, amik afféle soundtrackként értelmezhetők a sorozathoz, de egy-egy dal szövege sokszor konkrét narrációként is működik (mint például a szenzációs második részben, ami az egyik legdepresszívebb comic, amihez valaha szerencsém volt). Már csak a rajzot kellene feltornászni a sztori szintjére (Lapham képei eléggé átlagosak, főleg egy ilyen képregényhez), és egy igazi remekművet dicsérhetnénk. Mert a Young Liars valóban ritka élmény. Minden számot teljesen zavartan és értetlenkedve, sőt, olykor egyenesen bosszankodva olvasok el, hogy aztán hatása makacsul velem maradjon, és kénytelen legyek másodszor is nekigyürkőzni. A külföldi kritikákat böngészve pedig nyilvánvalóvá vált, hogy nem én vagyok az egyetlen. A tengerentúli ítészek vagy egekbe emelik Lapham delíriumos lázálmát, vagy fingjuk sincs, hogy mit kezdjenek vele – én egyelőre szintén az egekbe emelem, és egyelőre szintén nem tudom, mit kezdjek vele, de az biztos, hogy az író egy pokoli izgalmas, őrült és mindenekelőtt egyedi utazásra invitál, amire eszemben sincs nemet mondani. Főleg az agyeldobós, marsinváziós hetedik rész fényében, ami után már főleg boldogtalanul halnék meg, ha nem tudnám, hová tart ezzel a hullámvasúttal Lapham. Szóval ha valami igazán durvára, eszementre és eredetire vágysz, akkor a Young Liars a te képregényed, de figyelmeztetlek, hogy nem lesz egy könnyű olvasmány. (Vertigo)

Nos, ennyi volt első körben, hamarosan jelentkezem majd az első igazán aktuális összefoglalóval, és addig is egy szolgálati közlemény: vannak bizonyos népszerű, régóta futó sorozatok, amikben vagy nagyon le vagyok maradva, vagy egyáltalán nem olvasom őket; ilyen például a Hellblazer, a Spawn vagy a Fabulák. Ha valaki követi ezeket, jól forgatja a tollat, és lenne kedve írni róluk, viszont valamiért nincs kedve/ideje összehozni egy saját, rendszeres összefoglalót, akkor kitörő örömmel veszem hozzájárulását a cikksorozathoz. A fórumban bármikor küldhettek egy privát üzenetet, a többi már csak rajtatok múlik:)

Oldalak: 1 2 3