Havi Comics (2008. szeptember)

House of Mystery 1-5 (Room and Boredom): A House of Mystery horrorantológiaként indult 1951-ben, amíg a Comic Code Authority meg nem szelídítette (ideiglenesen) az ’50-es évek közepén. Az évtizedek során a DC egyik leghíresebb sorozatává vált, most pedig a Verigo elérkezettnek látta az időt, hogy ismét borzongató történetekkel szórakoztassa az olvasót a Rejtélyek Házáról. A régi sztorik állandó mesélője, Káin, az első rész elején (pontosabban még azelőtt) megöli testvérét, Ábelt, majd pedig észreveszi, hogy otthona (a Rejtélyek Háza) az utolsó szálkáig eltűnt – a jelek szerint valamiféle dimenziók/álmok közötti helyre, ahol fogva tart egy rakás, különböző világokból és korokból származó embert. Hogy ne unatkozzanak, a foglyok bárt nyitnak, ahol a vendégek pénz helyett történetekkel fizetnek. A sorozat alapvetően a házban ragadt emberekről szól, és részenként kiegészül ezekkel a pároldalas, random történetekkel, amik formájukat, stílusukat, hangulatukat tekintve teljesen kötetlenek, azaz kiváló alkalmat szolgáltatnak az íróknak, hogy fantáziájukat hagyják szabadon szárnyalni. A fő író Matthew Sturges, aki leginkább a Salvation Runnak, és a Bill Willinghammel közösen írt Jack of Fablesnek köszönhetően ismert a nagyérdemű előtt (amúgy Willingham a House of Mystery néhány részében is közreműködik, ő írta pl. az első szám hátborzongató, groteszk horrorsztoriját, a zseniális The Hollowst, amiben egy fiatal lány feleségül megy egy emberméretű légyhez). Minthogy a cselekmény mozgástere igencsak behatárolt, roppant kíváncsi vagyok, mit tudnak kihozni belőle a jövőben – mert nem könnyű így ongoing sorozatot írni. Bár igaz, van egy csomó szereplő, akiket idővel mind be lehet mutatni szép sorban (és bármikor lehet új karaktereket behozni), emellett már most, az első öt rész után is van néhány igazán izgalmas és érdekes, megoldásra váró rejtélyünk, a ház lakóinak történetei pedig kiválóan alkalmasak rá, hogy kiragadják az olvasót a kötött helyszínből, és vadul elkalandozzanak, amerre csak kedvük tartja. Merthogy van itt viszonylag egyszerű gengsztertörténet egy találékony bérgyilkossal, szatirikus fantasy egy szörnyeknek bírósági idézést kézbesítő férfival, komikus és bizarr szerelmi történet egy boszorkánnyal és beszélő tigrisével, fekete humorú kalandsztori egy katonaként a várost nap, mint nap elözönlő szörnyekre lődöző átlagos sráccal, plusz ugye a már említett horror a légy és a lány nászával. Az igazság az, hogy ezek a kis szösszenetek szinte már önmagukban megérik a képregény árát, és akkor még nem is beszéltünk a természetesen kellően misztikus és kísérteties hangulatú fő cselekményszálról. A rajzok is nagyon rendben vannak: Luca Rossi képei viszonylag egyszerűek, de annál hatásosabbak, és főleg a rejtélyes ház és környezetének ábrázolásánál tesz ki magáért, de sokat köszönhetünk az egészen kiváló színvilágot létrehozó Lee Loughridge-nek is. A rövid sztoriknak más, állandóan változó rajzolói vannak, és itt már öt szám után is egészen különféle stílusokkal találhattuk szembe magunkat (egyébként itt is a The Hollowst kell kiemelnem: Ross Campbell rajzai vérfagyasztóak). Mindent összevetve, ha sikerül tartani ezt a színvonalat, komoly esély van rá, hogy egy új kult-kedvenc szülessen. (Vertigo)

Northlanders 1-8: Brian Wood másodszor. Legújabb vertigós sorozata 980-ba, északra visz minket, a vikingek területére. De aki hegyes szarvú sisakokban tengerparti városokat lerohanó, mészároló és megerőszakoló vademberekről vár véráztatta történetet, az csalódni fog. A Northlanders egymáshoz csak lazán (helyszín és idő, illetve, ha minden igaz, néhány család, mellékszereplő által) kötődő sztorikból áll majd, vagyis mindegyik önmagában is kerek egész lesz – ez az első pedig egy ember személyes drámája és fejlődéstörténete. Sven még gyerekként szökött el otthonról, évekig rabszolgaként élt, majd pedig egy gazdag kereskedőcsalád lányának szerelme lett. Ám amikor hírét veszi, hogy apja meghalt, és gyáva, zsarnok nagybátyja lett népének vezére, hazatér, hogy születési jogát, pénzét és vagyonát követelje. Ezek megszerzéséig azonban rögös út vezet, és mire elér odáig, már egészen más célok vezérlik. Valahol mindenképp dicséretes, hogy Wood nem a kedvelt sztereotípia szerint ábrázolja az északiakat (akiket sokszor alapból egy kalap alá vesznek a vikingekkel), vagyis nem vagdalkozó állatokat látunk, hanem hús-vér embereket, és bizony még a rossz oldalon állók közt is vannak tiszteletreméltóak. A történet egyszerű mint egy pont, Sven vissza akarja kapni jussát, és e cél érdekében egyfős árnyékháborút indít a népét uraló Gorm ellen, vagyis szellemként járja a vidéket, és öldösi harcosait. A lényeg azonban az az átalakulás, amin mindeközben átmegy. Egy agresszív, arrogáns, csak a pénzt és csillogást hajszoló forrófejű hőzöngőnek ismerjük meg, akit nem könnyű megszeretni. A nyolc (egyébként hosszú hónapokat, a végén pedig már éveket is felölelő) rész alatt azonban lassan nemes és bölcs harcossá válik, aki népe érdekében fog kardot, végül pedig a vérontásba belefáradt, megkeseredett, csak a személyes boldogságot kereső ember válik belőle. Ezt a jellemfejlődést Wood kiválóan érzékelteti: a cselekménnyel formálja Sven karakterét, nem erőltetett monológokkal, elmélkedésekkel és hosszúra nyújtott párbeszédekkel (amik amúgy ide nem illően modernek: a szereplők úgy beszélnek és káromkodnak, mint egy XXI. századi ember). A hetedik rész intenzív vérfürdője után pedig kellemes meglepetésként éri az olvasót az utolsó szám, ami szép, csendes és nyugodt hangulatban búcsúzik a sokat megélt karaktertől. A rajzokat Davide Gianfelicének köszönhetjük, és nem is kicsit. Panelelrendezése ötletes és nagyszerűen szolgálja az aktuális eseményeket, egészoldalas képei epikus megörökítői a karakterek lelkét is tükröző hideg, barátságtalan, mégis lélegzetelállító északi tájaknak, nyers, szögletes, durva vonásait pedig szépen egészítik ki Dave McCaig sötét, piszkos színei. Az első sztori tehát kifejezetten élvezetesre sikerült, úgyhogy érdemes odafigyelni a sorozatra. A különálló sztorik ugyan kockázatosak egy ongoing esetében, viszont így Wood szabadabban bánhat a karaktereivel, ami mindenképpen pozitívum. Várjuk a következőt. (Vertigo)

Scalped 13-17 (Dead Mothers): Ha valaki esetleg nem tudná, azt ezennel abszolút jó szándékkal felvilágosítom, hogy a Scalped a jelenleg futó amerikai sorozatok egyik legjobbika: Jason Aaron western-beütésekkel gazdagított, nyomasztó hangulatú, vérmocskos neo-noirjávál a zsánerben csak Ed Brubaker Criminalja veheti fel a versenyt. A sztori főszereplője Dashiell Bad Horse, egy indián, aki sok év után tér vissza otthonába, a Praire Rose rezervátumba, ráadásul, mint beépített FBI-ügynök, akinek dolga, hogy kifüstölje a területet legális üzletek álcája mögé bújva, vasmarokkal irányító gengsztert, Red Crow-t. Nem jókedvéből teszi azonban mindezt, hanem kényszerből, életét pedig tovább keseríti aktivista anyja, ribancként fetrengő gyermekkori szerelme és egy másik beépített ügynök is, akinek kilétéről eleinte mit sem tud. Dashiell anyját már az első sztori végén meggyilkolták, de a többi szereplő erről csak most szerez tudomást, ez pedig alaposan összekavarja a dolgokat – különösen, hogy ezzel egy időben egy másik, öt gyereket nevelő anya is meghal, ráadásul épp az FBI másik beépített ügynöke, Diesel kezei által. Aaron minden egyes történetével egyre mélyebbre és mélyebbre ás a szereplők lelkében: vegyük például Red Crow-t, akit kíméletlen, gyilkos gengszternek ismertünk meg. Aztán ehhez kaptunk valamiféle szomorú kötelességtudatot leigázott népe felé, egy adag lelkiismeretfurdalást az elkövetet szörnyűségekért, a vállára e kettő tényező miatt nehezedő elviselhetetlen súlyt, és egy reménytelen szerelmet Dashiell immár halott anyja iránt. Sympathy for the Devil, ugyebár. A nem kifejezetten könnyen kedvelhető, brutális és agresszív főhős közben nem bízhat sem főnökében, Red Crow-ban, sem az igazi főnőkében, az őt gondolkodás nélkül kihasználó, és a kutyáknak odavető FBI-ügynökben, sem senki másban, és egyre mélyebbre süllyed a kilátástalanságban. Az események alakulása láthatóan egyre személyesebben érinti az egyes karaktereket, így a krimi vonulat mellett lassan az emberi dráma is ugyanolyan fontos szerepet játszik. Aaron atmoszférateremtő képessége bámulatos, karakterei élő-lélegző, kifejezetten sokoldalú és összetett egyéniségek, és ennek köszönhetően roppant erőteljes érzelmi viharokat tud a képregény lapjaira varázsolni. Az utolsó oldalak például, amelyeken Dashiell „hazatér” halott anyja házába, mélységesen megrázóak a maguk némaságával és R. M. Guéra nyomasztó képi világával. Erre csak annyit lehet mondani: így tovább. (Vertigo)

Oldalak: 1 2 3