A magyar képregény 2017-ben, kilenc pontban

Ha az ember végigolvassa az összes (na jó, közel az összes) tavaly megjelent magyar képregényt, elég sok kérdés kezd el kavarogni a fejében.

Minden évben, mielőtt kihirdetésre kerülnek az Alfabéta-díj jelöltjei, egy öt tagú ún. előzsűri végigolvassa az összes nevezett képregényt. Ez nem mindig egyszerű feladat, az idő rövid, a minőség ingadozó. Az előzsűri tagjai abszolút megérdemlik, hogy megnevezzem őket, névsorban Bayer Antal, Farkas Dávid, Kránicz Bence, Szabó Zoltán Ádám és én. Ebben a bejegyzésben kilenc pontba gyűjtöttem benyomásaimat és kérdéseimet, amelyek olvasás során fogalmazódtak meg bennem. Alapvetően úgy gondolom, hogy kevés visszajelzés érkezik az olvasóktól, kritikusoktól az alkotók felé: ezek a kérdések sokszor talán fájdalmas pontokra tapintanak, de jó szándékkal.

1. Miért beszélnek olyan sokat?

Szubjektív megállapítás: a tavalyi év főszereplője a narrátor. Eszméletlen sok képregényben magyarázzák el az alkotók az olvasóknak, hogy mit is kell tudni, hogy is kell látni dolgokat, és mi történt még. Montágh Imre pedagógusnak és logopédusnak van egy idevágó könyvcíme: Mondjam vagy mutassam? A képregényben erre a kérdésre szinte mindig az a válasz: mutasd. A túl sok beszéd nem tesz jót a ritmusnak. A túl sok beszéd előhozhatja az átlapozás kísértését. Egy ennyire vizuális médiumban pedig az átlapozás a legrosszabb dolog, ami történhet.

2. Hol vannak a fordulatok?

Igen, beismerem, túl sok filmet nézek. Talán ezért volt nagyon sokszor olyan érzésem, főleg a rövid képregényeknél, hogy én ezt a sztorit már ismerem, tudom előre. Hogyan lehet akkor jó rövid képregényt csinálni, ami nem túl ismerős? Ha tudnám, nyilván csinálnám, de az első megfontolandó dolog talán az, hogy ne akarjon az ember sokat markolni, ha csak négy, öt, hat oldala van. Ennyi oldal egy gondolat kifejtésére elég, arra viszont kényelmesen, körültekintően és klisémentesen alkalmas.

3. Hol vannak a női karakterek?

Az előzsűrinek én vagyok az egyetlen női tagja, és a magyar képregényolvasók és -alkotók között is kevés a lány. Ez azonban egyáltalán nem lehet sem oka, sem mentsége annak a tendenciaszerű jelenségnek, hogy a történetekben egyszerűen nincsenek nők. Férfiak beszélgetnek egymás közt, időnként harcolgatnak, történik ez-az. Ha van nő, nagyon sokszor nincs neve. Továbbá, ha van nő, akkor az nem létezik úgy, mint a férfi karakterek (nem vesz ugyanúgy részt az eseményekben), hanem a) sokszor puszta szexuális segédeszköz b) sokszor a nézőnek/olvasónak játszik. Pózol. A képregényben ábrázolható világok ennél sokszínűbbek, nem igaz?

Mindenképp meg szeretném említeni a két kivételt: Kata a Nyugat + Zombikból, és Anzel a Fantomatikából. Kata egy pincérnő, akibe szerelmes Babits Mihály, és aki a költőkkel együtt irtja a zombikat, nem fél összevérezni a kezét, vannak ötletei, Anzel egy mérnök, aki főleg a sorozat harmadik részében kerül a középpontba: az ideális társadalomban mindenki azt várja tőle, hogy szerelmi bánata legyen, de ő attól szenved, hogy nem lehet kreatív, nem dolgozhat. Akik olvasták ezeket a képregényeket tudják, hogy az alkotók nem prűdek egyáltalán, de nem csak bábnak vagy látványnak kezelik a lemeztelenített nőket, hanem a meztelenséget használják. Na ezt kell megtanulni.

4. Mi történik a weben?

A felhívás, hogy várjuk a nevezéseket a webcomic különdíjra, minden évben a legizgalmasabb és a legrizikósabb kategória. Azért tartom izgalmasnak, mert olyasmiket olvasok így el, amik egyébként nem találnak meg a neten. Azért rizikós, mert amatőr alkotók munkái kerülnek egy kategóriába például profi grafikusokéival. De mindenekelőtt azért problémás, mert Magyarországon igazi webcomic nem létezik: nincs olyan képregény, amely formátumában és elérési útjában a webre lenne kitalálva. Magyarországon, elsősorban a kis képregénypiac miatt a webomic egy felület, ami teljes egészében imitálja a nyomtatottat, csak éppen nincs kinyomtatva.

A webcomic platformjának hiányát ugyanúgy megsínylik az amatőr alkotók, mint az irodalmi folyóiratok online terei, a muut.hu és a szifonline.hu. A Műút honlapján két kategóriában is találhatók képregények, a „képregény” és a „webképregény” fül alatt, a szerkesztői szándék szerint két funkciót betöltendő: a nyomtatásban megjelent alkotások újraközdéséét és az eleve webre tervezett képregények fórumáét. Nagy kár, hogy a Műútnak olyan nehéz mostanában, és hogy egyre kevesebb képregény jelenik meg a honlapjukon: nagyon jó sorozataik voltak, jó témákkal, jó színvonalon. Mára egyedül Lénárd Laci A padon szériája fut, ha fut még. Egyre több – de nem mindig jobb – képregénynek biztosít online megjelenési teret a Szépirodalmi Figyelő online felülete, ez azonban, nem találok más szót: kiábrándító. A szifonline.hu oldalon elrejtve, egy listán túli menüpont almenüpontjaként érhetők el a képregények, amelyek nincsenek linkekkel összekötve. Így sem a négyoldalas sorozatok egyes oldalai nem köthetők össze, de egyik sorozatról sincs kedvcsináló egy másikra.

5. Mi történik az újságos terjesztéssel?

Ha kell mondanom egy őszinte kijelentést így ország-világ előtt, akkor az ez: az újságos terjesztés nagy pártfogója vagyok. Életemet és pénzemet áldozom az újságosnál kapható magyar képregényekért. Bátor vállalkozás, hogy miután az Epicline (amiről sokat írtam lelkesen) és a Titánember is gyakorlatilag kihátrált az Inmedióból és a Relayből, és anyagilag a készítőket igen megterhelő vállalkozásnak bizonyultak, most jött az új versenyző, a Fantomatika, és úgy jelent meg az újságosok polcain, mintha a közelmúltbeli előzmények nem is lettek volna. Ebben sincs reklám. Ezt sem reklámozzák. Ez is egy alternatív, nem mainstream világot akar eladni az újságosnál képregényfogyasztóknak, amikor az újságosnál képregényfogyasztók az Epicline és a Titánember nem nyilvánosságra hozott, de minden bizonnyal nem túl rózsás eladási adatai szerint csak és kizárólag a filmekről jól ismert és magyarul klasszikusan megjelentetett Marvel- és DC-sorozatokat veszik meg. Azokra is inkább előfizetnek, hogy ne kelljen elmenni az újságosig. A Fantomatika látványvilága engem az első oldaltól lenyűgözött (rajzoló: Sárosi Mátyás), a történet pedig jó (író: Szabó Krisztina) – de elég-e ennyi ma egy magyar újságosnál? Igazából ez minden, amit egy képregény adhat: hogy jó legyen. De úgy tűnik a magazin Facebook-oldaláról, hogy egy lap fenntartásához ez még nem elég.

Őszintén kíváncsi vagyok, hogy hogyan alakul a Kockás karrierje: most jönnek ki a harmadik számmal, erősen építenek gyerekkorunk Kockás magazinjának olvasóira, az olvasók által érzett nosztalgiára, valamint a humoros képregények hiányára a magyar piacon.

6. Hol a pénz?

Ezt a kérdést a magyar képregényalkotók egyre tudatosabban kell, hogy feltegyék, és addig ne nyugodjanak, amíg egy olyan választ nem találnak, amivel meg tudnak békélni. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy nem kell feltétlen összeszorított foggal élnie az embernek: az önerőből nyomtatott képregének is elfogynak a börzéken, fesztiválokon. Legalább ráfizetni nem kell. Ha van kezdőtőke, alkothat az ember kedvére (ajánlom ehhez jelen cikk első, második és harmadik pontját).

Továbbá van pénze az olvasóknak: a közösségi finanszírozás tud működni. Én nem vagyok marketinges, de a közösségi finanszírozáshoz feltételezésem szerint az kell, hogy a termék és az olvasók egymásra találjanak. Egy zsánerképregény ötlete, amiben kiszámítható ritmusban kaszabolnak le mondjuk zombikat, a mintaoldalak alapján jó sok mindent magyaráznak el az olvasónak, és sok a véres meztelen nő (lást első, második és harmadik pont), az nyilván egy bizonyos olvasóréteg fantáziáját és pénztárcáját fogja megmozgatni, és nem lesz mainstream siker. Egy ilyen képregény szerintem borítékolhatóan kevesebb pénzt és támogatót fog összegyűjteni, mint egy másik zombis képregény, amiben a középiskolás korunk óta ismert és fontosként pozicionalizált irodalmi alakok tarantinói hősöket felidézve ígérik a sziporkázást. Meg a vért.

A közösségi finanszírozásnak még itthon is van értelme, lehetőségei is, csak legyen realitása.

De ezen felül példa van rá, hogy az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) is ad pénzt képregényre (Dudás Győző Perisztartikhoszeia, Somogyi György-Tebeli Szabolcs Helka), valamint az MMA (Magyar Művészeti Akadémia) is támogatta a Királyok és kereszteket. Ennek a két testületnek megvannak a maga elvárásai, látható, hogy a Perisztartikhoszeia és a Helka is irodalmi anyagokkal kacérkodik. Csak pályázni kell.

Végül a magyar kormány különböző intézményei mint megrendelők is színre léptek: a Terror háza Futaki Attilát bízta meg a Budapest angyala rajzolásával (az író figyelmébe ajánlom a kettes pontot), és még tavaly jelent mega Rabtársak a Gulagon, amit Németh Gyula rajzolt, és nagyon markáns, sejtelmes képi világot adott Placid atya történetének.

7. Hol vannak a gyerekeknek szóló képregények?

A legtöbb, ide írom még egyszer: LEGTÖBB képregényekről szóló kérdés, amit kapok, így szól: milyen képregényt tudnék ajánlani 7, 8, 9 éves gyereknek? Erre én hősiesen válaszolok mindig, és megállapítom, hogy ezek a képregények a magyar piacon eltűnnek, felbukkannak, eltűnnek. A kedvenc gyerekképregény-sorozatom a Szekerce és Szemerce hihetetlen kalandjai, amit Koska Zoli rajzol és Tálosi András ír, ezen hangosan szoktam röhögni. (Ez rólam is sokat elmond). De ezek a történetek is eszméletlen nehezen hozzáférhetőek, főleg, ha valaki nem tagja a képregényes szubkultúrának.

Éppen ezért szeretném kiemelni a tavalyi év egyik nagy felfedezését számomra: az igen fura című Sora! Puff ide című képregényt, amit Kovács Viktória készített. Ez a képregény tüneményes. A címet segítek megfejteni: Sora egy kölyökkutya, aki most ismerkedik a világgal, és a képregény fantáziadúsan és kreatívan mutatja be a kutyus játékkal és kalanddal teli életét, amiben nem minden sikerül azért.

8. Hol vannak a punkok?

Valahogy lehiggadt már Gróf Balázs és Csordás Dániel is, Oravecz Gergely pedig tavaly óta nem csinált képregényt Zoliról, a dühös punkról. Így nem lehet élni, ezt mindenki láthatja. Na jó, félreteszem a rosszul felvezetett tréfát: a tavalyi év második nagy felfedezettje számomra a véletlenül punkos képregényt is csináló László Márk. Márk a Nyugat + Zombikba rajzolta a táltosos részeket, illusztrál a Black Aether magazinnak, önálló képregénye pedig a Szépirodalmi Figyelő punk tematikájó számában jelent meg. Szerettem olvasni, mert szép, és mert hat oldalon is képes személyes lenni, és jól kezel (hat oldalon!) idősíkokat. Itt lehet letölteni.

9. Mi történik a weben? Második rész.

Mint mondtam, a weben megjelent képregényeket zsűrizni azért jó, mert újdonságok találnak meg. Ezért szeretném megmutatni a tavalyi év harmadik felfedezettjét, a Lupo és Phimo stripsorozatot, amit Varga Zita készít. Leginkább a Sarah’s scribbleshez tudnám hasonlítani ezt a blogot, ami azért sántét, mert nem olvasom a Sarah’s scribblest. De a párbeszédek jók, az androgünfigurák cukik, a megjelenített élethelyzetek aranyosak, és a poénok is kifejezetten képregényre vannak tervezve. Itt lehet megnézni. 

+1. Ez nem kérdés: külföldi elismerések

A tavalyi a keleti és a nyugati nyitás éve volt: több magyar képregényalkotó munkája kapott külföldi elismeréseket. Tondora Judit rajzolja Wonder Woman és Bionic Woman kalandjait (link), Molnár Gábor díjat kap Japánban (link), Koska Zoltán díjat kap Kassán a legjobb grafikáért (ezért a képregényért), és biztos van más is, amiről én nem is tudok. Gratulálok!