„Ha védekezően írsz, megölöd a történetet” – Exkluzív interjú Garth Ennisszel

Garth Ennis nem lehet ismeretlen a hazai képregényolvasók előtt. A teljes Preacher és The Boys mellett megannyi története jelent meg többek között a Fúzió, a Kockás és az NMK oldalain, ám ez eddigi munkásságának csupán egy töredéke. Ha teljes képet nem is, azért egy jó nagy adagba betekintést kaphatunk Macsicza Márk interjújából, ami a 2026-os Budapest Comic-Con-on készült a szerzővel:

Már több, az 1970-es és 1980-as évekből ismert brit háborús karaktert is visszahoztál – köztük Johnny Red alakját, a Rat Pack csapatát és másokat. Vannak még olyan szereplők, akiket szívesen feltámasztanál?

A Battle Action keretében folyamatosan haladunk velük. Azt hiszem, nagyjából a negyedik sorozatnál tartunk. Nem fogjuk megszakítás nélkül csinálni, de remélem, hogy a következő néhány évben a kedvenceink többségéhez – talán mindegyikükhöz – eljutunk.

Ennyi év után mi vonz vissza újra és újra a háborús történetekhez?

Végső soron az alkotói szabadság. Körülbelül huszonöt éve – vagyis a pályám nagy részében – írok háborús történeteket, és ezek lehetővé tették, hogy különböző konfliktusok, történelmi korszakok, helyszínek és országok között mozogjak. Ez a változatosság tartja számomra élőn a műfajt.
A háborús képregények ritkán a legnagyobb üzleti sikerek. Hosszú pályafutás után azonban, és annak a sikernek köszönhetően, amelyben más területeken részem lehetett, megválaszthatom az engem érdeklő munkákat, és egy kisebb projektet pusztán azért is végigvihetek, mert értékesnek tartom a témát. Ez a szabadság rendkívül fontos.

Honnan ered a háború, illetve a háborús képregények iránti érdeklődésed?

Gyerekként háborús képregényeket olvastam, miközben körülöttem mintha mindenki más szuperhősös történeteket választott volna. Innen vezetett az út a hadtörténethez, majd végül bezárult a kör: én magam is háborús képregényeket kezdtem írni.
Nem pusztán a haditechnika vagy az akció érdekel, hanem a konfliktusok politikai és társadalmi következményei: hogyan születnek vagy hullanak darabokra országok, és mindenekelőtt hogyan viselkednek az emberek végletes nyomás alatt. A memoárokban és az első kézből származó beszámolókban ott van a kegyetlenség, a kapzsiság, a kicsinyesség, az ostobaság és a hozzá nem értés – de ugyanúgy a jóság, az önfeláldozás, a bátorság, a hősiesség és a humor is. Néha mindez ugyanabban az emberben vagy ugyanabban az eseményben jelenik meg.
Számomra a valóság azért érdekesebb, mert mindez valódi emberekkel történt meg. Döntéseket kellett hozniuk, majd együtt kellett élniük a következményekkel. Ez olyan erőt ad az anyagnak, amelyet a fikció nem egészen tud reprodukálni.

Ez azt jelenti, hogy a valóság ijesztőbb az elképzelt horrornál?

Nagyon is. Egy szörny – mondjuk az Alien lénye – félelmetes, de mégiscsak a fikció része. Az az undor, amelyet akkor érzünk, amikor megtudjuk, mire képesek az emberek egymással szemben, egészen másképp marad velünk. Nem zárható biztonságosan egy történet keretei közé: megtörtént, és az emberiség újra meg újra megteszi.

A Partisannal a Sara által megkezdett vonalat folytatja, ismét Steve Eptinggel. Milyen szemszögből közelít az új történet a keleti fronthoz?

A Partisan a Sara utódja, de nem közvetlen folytatása. Ismét a keleti frontra és a második világháborúba visz, ezúttal azonban egy másik nő nézőpontjából. Mint mindig, most is az ember áll a középpontban: egy hétköznapi nő, akit a körülmények arra kényszerítenek, hogy olyasmiket tegyen, amelyeket korábban elképzelhetetlennek tartott volna.
A filmek könnyen azt a benyomást keltik, hogy valaki felkap egy fegyvert, és azonnal harcossá válik. A valóságban ez nem így működik. Ha valaki még soha nem fogott lőfegyvert, majd hirtelen használnia kell, az mélységesen természetellenes és félelmetes élmény. Ennek fokozatai vannak. Ami eleinte sokkoló, ahhoz lassan alkalmazkodni kell. Ez a fokozatos átalakulás a szereplő útjának része.
Nagyon élveztem mindkét mű megírását, a Sara talán a kedvenc saját művem, ha már ha mondhatok ilyet. Egyébként már készül a harmadik rész is, Berlin címmel, amelnyek a főhőse szintén egy nő.

Az ötleteid többnyire olyan konfliktusokból születnek, amelyek már kellően távoliak ahhoz, hogy érthetővé váljanak. Miért nem a jelenlegi konfliktusokból merítesz inkább?

Általában szükségem van távolságra. Egy jelenleg zajló konfliktusról még senki sem tudja igazán, mit jelent, hol ér véget, vagy mely állítások állják majd ki az idő próbáját. Ismerni kell a végkifejletet, és szükség van az utólag megszülető távlatra.
A The War című sorozat némileg más, mert a hidegháború régi nukleáris rémálmát veszi elő, és azt kérdezi, mit jelentene mindez ma – különösen a hétköznapi emberek számára egy olyan helyen, mint New York. A jelenleg zajló háborúk esetében azonban a történelem még nem ülepedett le. Egyszerűen nem tudjuk pontosan, mi történik, és milyen alakot ölt majd végül a történet.

Ha visszatekintesz az 1990-es évek nyíltan vallásellenes munkáira, a vallás elutasításáról szóló üzenet ma még aktuálisabbnak tűnik?

Mindenképpen. Világszerte rengetegen hoznak vallási alapú döntéseket – vagy legalább ilyen gyakran a hatalomra törő emberek használják ki a vallást. Ez politikai pártok működésében is látható, és különösen világosan az amerikai hit és politika összefonódásában, amelyet határozottan ellenzek. Jó példa erre Donald Trump, aki aligha lehet vallásos, cinikus módon mégis használja a kereszténységet a kampányában.
A valódi fanatikusok talán kisebbségben vannak, de emberek millióit sodorhatják magukkal. A vallás – vagy annak kihasználása – továbbra is megbízható eszköz a gyilkosság, a konfliktus és a szenvedés igazolására. Néha maga a hit hajtja a folyamatot, máskor valaki politikai célok érdekében manipulálja. Az eredmény sokszor ugyanaz.

John McCreával láthatóan tökéletesen egy hullámhosszon vagytok. A Dicks-ből például nekem az érződik, hogy óriási balanszban tudtok együtt dolgozni. Honnan ered ez?

John és én nagyjából egyidősek vagyunk, ugyanahhoz a nemzedékhez tartozunk. Sokszor ugyanazokat a filmeket láttuk, ugyanazokat a képregényeket olvastuk, és a humorérzékünk is találkozik – rendszerint a skála sötétebb végén. Nagyon jól ismerjük egymás munkamódszerét.
Ez a közös nyelv azt jelenti, hogy elég egy utalás vagy egy poén felvezetése, és tudom, hogy nemcsak a viccet érti majd, hanem azt is, hogyan kell vizuálisan működnie. Az ilyen együttműködés alapja a nagyfokú kölcsönös bizalom.
John-nal most egy olyan címen dolgozunk, amiről még nem álhatok el semmit, de úgy gondolom, hogy próbára teszi őt. Nagyon elvetemült lesz.

A The Boys esetében a poénok és a szélsőséges jelenetek nagyon látványosak, de legalább ilyen fontosak a karakterek és a háttérben húzódó szál. Úgy érzem, hogy a padlóból folyó véres g*ci gyakrabban beszélgetés tárgya, mint a rendkívül pontos és erős társadalomkritika. Tartasz attól, hogy egyes olvasók megállnak a felszínen, és nem veszik észre, mi rejlik alatta?

Nem lehet irányítani, mit visz magával az olvasó egy történetből. Különböző emberek különböző okokból olvassák. Valaki a jó okok miatt kedveli majd, valaki pedig félre interpretálja a mondandómat. Van, aki a szatírát helyeslésként olvassa, más pedig olyan okból kötődik egy szereplőhöz, amelyre az alkotó sohasem gondolt volna. Ezt észben kell tartani, de végül akkor is úgy kell elmesélni a történetet, ahogyan helyesnek látjuk.
A legrosszabb egy tökéletesen jó hős lenne, aki soha semmit nem kérdőjelez meg, és mindig helyesen cselekszik. Az ilyen figura unalmas és életszerűtlen volna. Szükségem van hibákra, rossz döntésekre és ellentmondásokra. Az emberek tévednek; önzően viselkednek, félreértik egymást, és néha azt sem veszik észre, ami közvetlenül előttük van.
Én Judge Dredden nőttem fel, ami, egy kis túlzással, szintén egy szatíra a fasiszta rendszerek veszélyeiről. Sokan viszont csak azért olvassák, mert szimplán szeretik a karaktert és nem veszik észre a műben megjelenő igazságszolgáltatás abszurditását.
Egy Supermanhez, vagy tulajdonképpen bármilyen szuperhőshöz hasonló karakter általában kizárólag jót cselekszik, egydimenziós. Azt gondolom, hogy a történetírás során messze el kell kerülni az ilyen karaktereket.
Nagyon jó, hogy említed a véres g*cit. Számomra nagyon vicces az a jelenet, de nem az obszcénség, hanem a tény miatt, hogy Huey-t egyáltalán nem érdekli, hogy honnan is folyik (nevet). Nagyon sokat mond el róla, hogy sosem fogja fel, hogy a főbérlője a dolog forrása. Huey egyszerűen dühös és frusztrált, de Butcher nem hagyná annyiban. Ez a jelenet tulajdonképpen a karakterépítés része.

Azért is kérdezem ezt, mert számomra a háttérben húzódó szál általában sokkolóbb, mint a műveiben megjelenő erőszak, vagy gusztustalanságok. Sosem próbáltad a történet lényegét képző kegyetlenséget “elrejteni” a vizuálisan megjelenő erőszakkal?

Ugye van a jelenet, ahol látjuk magunk előtt a szétrombolt Fehér házat, amiben Hazafi ül az elnök fejével, és Butcher annyit szól hozzá, hogy “nagyon hatásos”, Hazafi pedig kiakad, mert elmondása szerint senkit se makar lenyűgözni – pedig pontosan ez történik. Hazafi egy kamaszfiú egy szuperhős testében. Ezzel, és az ehhez hasonló jelenetekkel nem sokkolni akarok, hanem rámutatni az erőszak forrására, a dilettantizmusra és az emberek közti különbségekre.
Pontosan fogalmaztál a szálak fontossága kapcsán, valóban fontosabb számomra a háttérben húzódó történet, és a “big picture”, ugyanakkor a kis adalékok nélkül nehéz a sztorit görgetni, így nem árt, ha röhöghetünk is közben. Az erőszaknak csak akkor van súlya, ha a történet része, nem puszta díszlet.

Nagyon általános kérdés következik: melyik Megtorló történet áll hozzád a legközelebb?

Talán a Slavers arc. Illetve különösen közel áll hozzám a vietnámi témájú munkák jelentős része – például a Born, a Get Fury és a Valley Forge. Nagy kedvencem a Barracuda és a Man of stone is. A Tyger is a kedvenceim közé tartozik, imádtam John Severinnel dolgozni. Sok sztori van amit szeretek, de visszagondolva, gyakran előfordult, hogy azt tettem, amit a kiadó kért.

Most ez más a TKO-val?

Ó, hogyne. Teljes alkotói szabadságot kapok. Senki sem áll felém azzal, hogy „Sara nem mondaná ezt”. De, hogy korrektek legyünk, a Punisher Max sornál például nem emlékszem egyetlen olyan esetre sem, amikor beleszóltak volna a munkámba. Pár rajzon enyhén, de változtatni kellett (főleg Goran Parlovnál), de a sztoriba sosem szóltak bele. Nagyszerű szerkesztőkkel dolgozhattam együtt.

Mitől ennyire ellenállhatatlan szereplő Babs?

Babs maga a fő vonzerő. Ellenállhatatlanul szórakoztató írni. Harcban rendkívül rátermett, szinte minden más szempontból viszont harmadrangú barbár és szélhámos. Kapzsi, botrányosan viselkedik, és hajlamos mindent elrontani. Még ha végre meg is szerzi, amire vágyott, jó eséllyel hamarosan újra elveszíti.
A The Black Road South esetében nem kell sokáig olvasni ahhoz, hogy felismerjük benne A Gyűrűk Ura paródiáját. Őszintén szeretem A hobbitot és A Gyűrűk Urát. Komoly, nagy erejű művek, ezért szilárd alapot adnak a kiforgatásukhoz. A paródia sokkal jobb, ha szeretetből és alapos ismeretből születik.
Ha ismerjük és élvezzük az alapanyagot, elkezdhetjük szétszedni a gyűrűt, a küldetést, a cselekmény gépezetét és természetesen a Sötét Urat.

Még a legsötétebb munkáidban is rendszerint megmarad a jóság vékony szála – szeretet, hűség vagy valamilyen más emberi kapcsolat. Végső soron ez ad súlyt a történeteknek?

Muszáj, hogy így legyen. Ha a lapon csak kegyetlenség, szenvedés, szadisták és gyilkosok vannak, a történet eltompítja az olvasót és élettelenné válik. Az apró emberi mozzanat – egy tisztességes, hűséges vagy bátor gesztus – lehel életet belé, és ettől nyer értelmet a sötétség.
A The Boys jó példa erre. A zaj és a látványosság önmagában rendben van, de az emberek valójában a kapcsolatokra reagálnak. A cselekménynek és az erőszaknak megvan a helye; ha nincsenek valódi emberek a középpontban, semminek sincs súlya.

Macsicza Márk, Budapest Comic-Con 2026