Sötét Lovag város nélkül – Nolan Batman trilógiája

Minden adaptáció egy értelmezés, és nem maga az alapanyag. Ezt kell belátnia mindenkinek, aki fanyalogva szembesül azzal, hogy a filmben a hős nem olyan, amilyennek a regény alapján elképzelte, vagy, hogy olyan elemeket toldanak be, amik az eredetiben ott sem voltak. De hát ezért adaptáció az adaptáció – a filmkészítők fogják az alapanyagot, és, ideális esetben, megtesznek mindent, hogy működjön az új közegben. Gondolom, nem kell ecsetelnem, mennyi minden van, ami egyik médiában működik, a másikban nem. Egy könyvet vagy képregényt pedig többféleképpen is lehet vászonra adaptálni, és innentől kezdve ahány rendező, annyi olvasat.

Általában ezzel a bekezdéssel indítunk egy cikket, ha védeni akarunk egy filmadaptációt, amit mindenki más lehúz. Itt azonban az ellenkezőjéről van szó: nem kedvelem Nolan Batman-univerzumát. Pedig szeretném és meg is értem, miért tartják nagybecsben mások. Látom, hogy sok más képregényadaptációval szemben emészthetőbb a laikusoknak. A trilógia darabjait történet szempontjából hihetetlenül megírták. Minden egyes rész központjában nagy kérdések állnak, mint félelem, káosz vagy a vezetőkbe vetett hit. Nem véletlenül lett a széria olyan sikeres, mint amilyen.

Akkor miért is nem tudom tiszta szívből kedvelni? Jó kérdés. Kicsit pontatlan is, mert filmekként kimondottan kedvelem Nolan alkotásait, csak valahányszor eszembe jut a képregény, akkor menthetetlenül hiányérzetem támad. Korábban azzal védtem magam előtt a filmeket, hogy ez nem több képregényrajongói beidegződésnél. Nem olyan, mint az eredeti, tehát ösztönösen le akarok mindenkit kergetni a gyepemről. Csakhogy egy csomó olyan adaptációt kedvelek, amiknél sokat változtattak az eredeti alapanyaghoz képest – Jurassic Park, Csillagpor, A hobbit. A sötét lovag trilógiát azonban adaptációként nem tudom szeretni, és azzal sem tudok egyetérteni, hogy ebbe belesűrítve ott van a képregény lényege.

Mi változott? Sokak szerint semmi, annyi, hogy Nolan Schumacher ámokfutása után az egyetlen lehetséges megoldásként realistára vette a karaktert. A közönség a korábbi két film miatt giccstúladagolásban szenvedtek, tehát az, hogy valaki emiatt vekengjen, nem több tipikus rajongói sirámnál. Azonban többről van itt szó: az adaptációk kényes jószágok, ha megváltoztatunk egy elemet, akkor tisztában kell lennünk, hogy az kihatással lehet a többi elemre, sőt, egész láncolatot indíthat el.

Itt ugyanez a helyzet. A filmszériából ugyanis a nagy realizmus következtében hiányzik Gotham. Nem Schumacher gyomorforgató giccsorgiájára gondolok, mégcsak nem is Burton gótikus közegére. Nolan Gothamének nincs arca, bármelyik amerikai város lehetne, nem tűnik kicsit sem másabbnak vagy egyedibbnek, pedig a képregények világában nagyon is az. És itt nem a látványról beszélek, mert Gotham több annál. Gotham egy közeg, és ennek megfelelően Gotham egy motivációs faktor.

Hányszor halljuk Batmantől a képregényekben azt, hogy Gotham az ő városa, mikor más szuperhős be akarja oda tenni a lábát? Ez egyrészt Batman megszállottsága miatt van, másrészt van Gothamben valami, ami keresztben lenyeli az optimistább, idealistább, épelméjű személyeket. Gotham ugyanis ugyanúgy egy szereplő, egy karakter a Batman képregényekben, mint Alfred vagy Gordon felügyelő. Az alkotók New York városáról mintázták, ahogy Superman Metropolisát is – csak míg az utóbbi a Nagy Alma idealizáltabb változata volt, előbbi az árnyoldala.

A város, ami megemészt és kiköp. A város, amiben megtalálható a nyugati civilizáció minden rákfenéje. Tele van szennyel és mocsokkal, illegálisan dolgoztatott gyerekek és kihasznált munkások verítékével. Nem csak annyi, hogy kicsit több a csöves, aztán Falcone vagy Maroni rendel még egy kört a bíróknak, hogy a legközelebbi tárgyalás is bohózatba fúljon. Tele van kétségbeeséssel, amiről a helyi elit igyekszik nem tudomást venni – vagy kihasználni – és ami táptalajul szolgál az elmebetegeknek, akiket a város csak úgy ont magából. Joker, Kétarc, Gyilkos Krok, Madárijesztő, Hasbeszélő, Agyagpofa… ahol már a legutolsó piti bűnöző is igyekszik valami hóbortot magára ölteni, hogy ne lógjon ki a sorból.

Még egyszer, ezeket az ijesztő alakokat Gotham tenyészti ki magából. Nem csak Batman tartozik értük felelősséggel, hanem mindenki, aki hagyja, hogy a város egy olyan kiábrándító hely legyen, amilyen. Ez teszi Gothamet azzá, amilyen, és még csak vízköpők sem szükségesek hozzá – mégha kimondottan jól is mutatnak.

Mi a helyzet ezzel szemben a filmekkel? Ha jobban szemügyre vesszük, rájövünk, hogy voltaképpen az igazi gonosz mindig kívülről érkezik. Nézzük meg az első részt! Ra’s al Ghul speciel pont azon kevés Batman-ellenfelek közé tartozik, aki többnyire Gothamen kívül tevékenykedik. Itt annyiban mégis többről van szó, hogy a film során elkottyintja, a félelemgáz előtt a gazdasági válsággal próbálta lerombolni a várost, és csak Wayne szülei miatt nem járt sikerrel. Hoppáré, Gotham egyik legmeghatározóbb hiányossága máris nem annyira az ott élők lelkét terheli, mint egy külső ellenségét. Emellett míg a képregényben Madárijesztő egy valódi lángelme, itt Ra’s al Ghul szállítmányából állítja elő a koktélját. Ra’s segítsége nélkül megkockáztatom, nem lenne több egy piti, korrupt pszichiáternél.

Tehát az elsődleges ellenfél nemcsak kívül jön, de ő teremti a másodlagos ellenfelet is. Ugyanez figyelhető meg Joker és Kétarc esetében. Bár Joker eredetét a képregények világában is homály fedi, ezek az alternatívák mégis többnyire Gothamhez kötik. A gyilkos tréfában gonoszunk egy mezei kisember volt, akinek volt egy rossz napja – de Gotham városában, és sorsa egy gothami gyáréban pecsételődött meg. Máskor egy helyi verőlegényként, vagy egyenesen egy korábbi gothami bűnözőként, a Vörös Sisakként emlékszik vissza magára. Megtalálható a karakterben a szabadon választható eredettörténet, de amennyire lehet, a karakter születését a városhoz kötik. Itt ennek a kapocsnak nyoma sincs. Heath Ledger Jokerje a semmiből jött, és mivel még a helyi főgengszterek sem tudnak semmit róla, gyanítható, hogy városon kívülről érkezett.

Az ő műve Kétarc is. Míg Harvey Dent arcát pont Maroni torzította el savval, itt éppen ő az, aki visszakozik. Kétarcot nemcsak, hogy Joker hozza létre, de ez már sok a városi tősgyökeres bűnözőknek. Eredetileg Kétarc ugyanúgy a város műve, mint vélhetőleg Joker. Itt azonban a városnak köze sincs hozzá, és igyekszik teljes mértékben elhatárolni magát tőle, mégha ezt egy romlott gengszterfőnök képében is teszi. Emellett Kétarc, ugyanolyan könnyen likvidálható másodrendű gonosz, mint Madárijesztő. Az üzenet egyértelmű, nem lenne semmi baj Gothammel, ha nem enne ide a fene valahonnan egy igazi rohadékot.

A harmadik rész? Ugyanez a sablon. A fanatikus Bane Ra’s al Ghul utóda, tehát kívülről érkezik. Ő manipulálja Macskanőt, aki egyébként sosem kerülne szembe Batmannel. Bane ugyanúgy végigtipor Gotham söpredékén, ahogy elődei tették, és nincs közöttük egy Max Schreck kaliberű ember, aki legalább néha visszaharapna. Ráadásul Bane ezúttal a gothami kisembereket célozza meg demagóg retorikájával igazzy kommunista wannabéként, akik tokkal-vonóval be is veszik. Mi nézők persze tudjuk, hogy sok gazdag ártatlanul szenved, és Bane mindenképpen el akarja pusztítani Gothamet atommal, mert. Jut eszembe, már Ghul és Joker is ezt akarta tenni.

Oldalak: 1 2