Sötét Lovag város nélkül – Nolan Batman trilógiája

Gotham tehát megszűnt felelősnek lenni a saját gonoszaiért, és áldozattá vált. A képregényben egy igazi posvány volt, amelyben szúnyogként szaporodtak a pszichopata gonoszok. Gonoszok, akiknek Gotham teljesen megfelelt olyannak, amilyen, mert megtalálták a számításaikat. A Nolan filmekben a gonoszok már nem Gotham teremtményei, hanem sakálok, akik a várost egy legyengült prédának látják. Ra’s, Joker, Bane – egyikük sem nyughat addig, míg a várost alapjaira le nem rombolják. A várost, ami ha nem is ártatlan, koránt sem érdemli meg, hogy elszenvedje azt a csapást, amiben része van. A bűnözők, akik azért is akarják lerombolni a várost, mert sosem érezték magukénak.

A hetvenévnyi kontinuitásból persze lehet példákat hozni Gotham elpusztítására, de messze nem ezek vannak túlsúlyban. Sokszor a bűnözőket piti célok vezérlik, mint pénz, a hatalom megszilárdítása Gotham bandái felett, vagy esetleg személyes bosszú. Azok, akik ezt képviselhetnék, mint Madárijesztő vagy Kétarc, dramaturgia és arányok tekintetében teljesen elsikkadnak. Az előbbi sosem lesz több egy viccnél, Kétarc pedig alig félórát szerepel. Harvey Dent a film szempontjából Joker áldozataként működik, nem pedig gonoszként, és szemmel láthatólag nem is ez volt a cél, ami teljesen rendben van. De így nem is lehet rá azt mondani, hogy íme, ő képviseli az általam hiányolt gothami bűnözőt, akit a társadalom termelt ki, nem pedig Joker ültetett bogarat fülébe vélt sérelméhez.

Akadnak a képregények világában olyanok, akik a realista közegben is működnének, mint a külső erőkhöz mérhető tősgyökeres gothami gonoszok, mint például Rébusz vagy Fekete Maszk, akik irányítani, nem elpusztítani akarják a várost, ám nekik nem osztottak lapot. Persze, lehet mondani, hogy ez azért van, mert az első két filmben Batman karrierjének kezdetét láthatjuk, amikor a maszkos bűnözők újdonságnak számítottak. De a második és a harmadik rész között nyolc rész telik el, és említés nincs új gonosztevőkről. Maradnak hát a mezei gengszterek.

Akikkel tele a város, ez tény. De mind Falconét, mind Maronit úgy söprik félre a főgonoszok, hogy igazából nem tűnnek komoly tényezőknek. Ugyanígy a helyi elit sem különösebben dekadens, igazából csak a harmadik részben kerülnek ki közülük sötétebb figurák Daggettel az élen. Az első részben Rutger Hauer karaktere inkább gáncsoskodó, mint veszélyes. Nyoma sincs már a korábban említett Max Schrecknek, aki merő kapzsiságból, saját szakállára tette volna tönkre Gothamet, akkor is, amikor sehol egy maszkos gonosztevő nem volt a határon. Amikor pedig megjelent egy, igyekezett a saját előnyére kihasználni, és mikor az emberére akadt benne, akkor sem hagyta magát. Emellett ő hozta létre Macskanőt. Daggett ugyan egy korrupt, gátlástalan alak, akitől szintén nem áll távol a gyilkosság, mégis összességében egy jelentéktelen figura a nagy játszmában.

Maradnak hát a korrupt rendőrök, akiket lehet szabadon utálni, és motivációk terén is csak a második részben igyekeznek egyetlen egyet emberien ábrázolni. Van szó ugyan korrupt bírókról, de a filmben szereplő ügyészek egytől-egyig elkötelezett jó munkásemberekként kerülnek ábrázolásra, még a polgármester is jó fejnek tűnik. Joker nagy fináléja pedig ott hasal el, hogy sem az átlagemberek, sem a bűnözők nem hajlandók megnyomni a gombot, mert ők ennél jobbak.

Egyébként azt, hogy Nolan Gothamje mennyire ártatlan, talán mi sem bizonyítja jobban, minthogy nyolc év alatt képesek tisztára söpörni, az Egyesült Államok egyik legbiztonságosabb városává tenni, amiről képregénybeli megfelelője nem is álmodhat. Nolan Gothamje viszont egészen élhető, míg meg nem jelenik Bane.

Leginkább talán A gyűrűk ura világképéhez hasonlíthatnám a fent leírtakat. Nolan filmjeiben ugyanis a tősgyökeres gothami rosszak, mint Falcone, Maroni vagy Daggett inkább hasonlíthatók Grímához vagy Denethorhoz, akik önzőségükben és kicsinyességükben kiszolgáltatottá teszik Középfölde békés népeit a külső erővel szemben, ám messze nem ők az igazi ellenség, hanem Szauron, nélküle ezek az úriemberek nem is jelenthetnének valódi veszélyt. Hiába tehát az emberi gyarlóság jelenléte Középföldén, sokan mégis egy fekete-fehér világképre emlékeznek, ahol az emberi oldal alapvetően jó, a vele szembenálló erők alapvetően gonoszak.

De hogy egy másik párhuzamot is említsek, pont a filmbéli Gotham miatt sokszor az volt az érzésem, hogy egy James Bond-filmet nézek. Ott is egy külső gonosz érkezik, hősünk pedig voltaképpen a status quót védi. A képregénybeli Batman viszont sokszor Gotham status quója ellen küzdött, a kiszolgáltatottakért és az ártatlanokért. Igen, Nolan Batmanje is küzd a társadalmi igazságtalanság ellen, de nem ezen van a hangsúly, hanem a fentieken. Ráadásul míg a képregényben Batman ellenfelei sokszor kisemberek, akik a társaik érzéketlensége és igazságtalansága miatt kattannak be, addig itt a gonoszok mind fekete figurák, sokszor az árnyaltság nyoma nélkül. A legjobb példa erre a harmadik film meglepetés ellensége, aki a képregényben nemcsak emberibb, de egyben képes rávenni egy másik gonosztevőt is, viselkedjen emberként.

Sokan pozitívumként hozzák fel pedig, hogy a gonoszok jóval hihetőbbek a képregénybeli megfelelőjükként. Véleményem szerint ez inkább a külsőségükből fakad, nem azért, mert összetettebbek lennének. A képregények Madárijesztője sokszor emberibb és árnyaltabb a filmbelinél, aki mindhárom részben szerepel, mégsem kap igazán lapot. Ellenben Joker mellett egy jóval lebutítottabb jelmezt kap, ami még így is elüt a tüchtig gothami háttérben. De hamár Madárijesztő, az ő hallucinációit néhány kivételtől eltekintve nem tartom túl ötletesnek – habár töredelmesen bevallom, én az Eredet álomvilágát is meglehetősen sterilnek tartottam.

Persze ha csak filmekként nézem őket, vannak apróságok, amik egy kicsit csípik a szememet. Az egyik például Rachel Dawes karaktere, akit direkt a filmek világához találtak ki, ennek ellenére nem sikerült megoldani színésznő csere nélkül – az igazi gond azonban nem ez, hanem hogy semmi chemistry nincs közte és Bruce Wayne között. És hamár Bruce Wayne, minden tiszteletem Bale-é, de valahogy ő a legkevésbé markáns szereplő, kiváltképpen olyan nagy színészek mellett, mint Caine, Freeman, Neeson vagy Oldman, ugyanakkor még Aaron Eckhartnál is halványabb az alakítása. Ez csak a harmadik résznél változik meg valamelyest. Ugyanígy úgy vélem, Hathaway Selinája már az első két filmből is hiányzott. Részemről annyit nem értek, hogy hamár fene nagy realizmus, akkor pont tűsarkú Macskanőre volt szükségünk? Ezek persze apróságok, amik fölött szemet tudok hunyni, az előbb taglaltakkal szemben.

Sokan most joggal vethetik a fejemre, hogy miért a negatívumokra koncentrálok, miért nem írok többet a film erényeiről? Nos, ezt már megtették mások helyettem, ezerszer is. Nolan sorozata az egyik legkedveltebb, legünnepeltebb szuperhős-adaptáció, nem hinném, hogy szüksége lenne védelemre. Teljesen érthető, miért tetszik sokaknak, és kimondottan örülök is a sikerének. Ismétlem, filmekként kimondottan jól sikerültnek tartom.

De ez nem az a Batman, amiért én gyerekkoromban rajongtam. Az ugyanis egy tabló volt olyan problémákról, amik mind belülről fakadnak. Igazságtalanság, érzéketlenség, önzés. Ezeknek sokszor a gonoszok nem is megtestesítői, mint inkább teremtményei, áldozatai voltak. Olyan dolgoknak, amiért mi is felelősséggel tartozunk. Nolan filmjei azonban e felelősség zömét áthárítják egy külső, tőlünk független erőre. Teljesen mindegy, hogy a filmek Ra’sa nem arab, ugyanúgy a Mást képviseli, mint Joker vagy Bane. Valami, ami nem mi vagyunk, valami, ami mi nem lehetünk. A képregények Batmane azért küzdött, hogy Gotham kilábaljon a fertő mocsarából. A filmek Batmane azért küzd, mert ha a városa gyenge, könnyen elsöpri egy külső erő.

Oldalak: 1 2