Michael J. Sullivan: A Smaragdvihar

Szerintem az, aki olvasta az előző három részt – vagy ne adj’ Isten az előző három kritikát –, tudja, mit várhat a negyedik kötettől. Egy könnyed kalandot két csibésszel, akik a legnehezebb helyzetből is kivágják magukat. Ám a két kalandor, Hadrian és Royce ezúttal egy új közegben próbálja ki magát, mégpedig a címszereplő birodalmi hajó, a Smaragdvihar fedélzetén. Aki tehát a cím alapján egy természetfeletti jelenségre számított, annak csalódnia kell, a tenger szerelmeseinek viszont kétszeresen is ajánlott.

Nem mintha hőseink rajonganának a tengerért, sőt, ami azt illeti, valójában egyikük sem szolgált még soha hajón. A szükség azonban törvényt bont, így amikor egy elfogott levélből Royce-ék egy hatalmas összeesküvést neszelnek meg, hamar a hajó fedélzetén találják magukat. Közben Arista sem ülhet tétlenül a babérjain, mivel egy haláleset után kénytelen egymaga a trónörökös nyomába eredni, így sorsa összefonódik Modina császárnőével és az előző kötetben megismert Amiliáéval.

Michael J. Sullivant olvasni mindig kicsit különös élmény számomra, ugyanis társaival szemben őt a legnehezebb elhelyezni napjaink fantasy irodalmában. Hiszen ezt a zsánert mostanság több jól elkülöníthető alkategóriára lehet osztani, és Sullivan ezek egyikébe sem illeszthető. Nem vehetjük a George R. R. Martin által elindított és a Mark Lawrence és Joe Abercrombie által továbbcsiszolt grimdark irányzatába, mert ugyan Sullivannél bárki meghalhat és találkozhatunk az emberek önző kegyetlenségével, a regényei összességében mégis pozitív kicsengésűek. Nem tehetjük Brandon Sanderson és társai mellé sem, mert Sullivan nem akarja megújítani a fantasy toposzait vadonatúj világokkal, hanem teljesen megfelel neki a járt út. Ugyanakkor nem vehetjük egy kalap alá a D&D regényekkel és a tucatponyvákkal sem, mert azoknál jóval igényesebb és hitelesebb.

Voltaképpen a Riyria-krónikák kötetei valahol felérnek egy időutazással. Sullivant ugyanis kicsit sem érdekli, hogy az elfek és a törpék felett eljárt az idő, ugyanakkor mégis a sajátjaivá teszi ezeket a kliséket. Mint már említettem az előző kritikámban, Sullivan művei leginkább westernre emlékeztet, ahol a varázslat és a nem-emberi népek voltaképpen díszek, de ha az elsőt elhagyjuk, a másikat pedig kicseréljük az őslakókra és a későbbi bevándorlókra (pl. írek), akkor a történet semmit sem csorbul. És talán pont a western az, ami különös, kicsit régimódi ízt kölcsönöz a ciklusnak, elvégre a western, ha nem is halott, de nyugdíjba küldött műfaj, amit manapság csak ritkán vesznek elő, akkor is többnyire azért, hogy csavarjanak egyet rajta.

Ugyanakkor Sullivan tisztában van az olvasók elvárásaival, és képes meglepni őket egy ügyes csavarral, vagy egy kegyetlenül feláldozott karakterrel. Persze, az elhalálozott fontosabb szereplők vagy az árulások a western közegétől sem álltak távol, így ezen talán nem is kellene csodálkoznunk. Mégis, Sullivan elég széles skálán mozog még ezen a közegen belül is, így nem lepődnénk meg azon sem, ha a sarkon Charlton Heston fordulna be, hogy a következő jelenetben Garcia őrmesterrel találkozzunk.

Talán egy kicsit ironikus, hogy pont annál a résznél értekezek a Riyria és a western kapcsolatáról, amikor hőseink tengerre szállnak. Azonban a goblinok szigetvilágát nem nehéz behelyettesíteni a Karib-tenger környékével, ahogy a hajó legénysége is a 18-19. század tengerészeit juttatják eszünkbe.

A történet ugyan önmagában is élvezhető, így akár most is bekapcsolódhatunk, mégis, itt már tisztán érezzük, hogy a hat kötet voltaképpen egy egészet alkot. Pont ez a tulajdonsága az, ami miatt a ciklus tévésorozatként sokkal jobban működne, mint mozivásznon – még ha nem is vagyok feltétlen híve annak, hogy mindent tévéképernyőre vigyünk mozivászon helyett.

Mégis, fellapozni egy Sullivan-könyvet kicsit olyan, mint belekapcsolni egy sorozatba. Tudjuk, hogy Hadrian hamarabb csap le, Royce pedig kinyitja a zárakat, de éppen ezért szeretjük, és éppen ezért kapcsolunk oda következő héten újra, amikor valaki mégis gyorsabb volt, vagy amikor a zár keménydiónak bizonyult. Ami megint csak növeli a nosztalgia-faktort, hisz manapság nem kapcsolunk csak úgy be egy sorozatba, hanem az elejétől nézzük végig, nehogy valamiről lemaradjunk.

A Riyria-krónikák nem A trónok harca. A Riyria-krónikák nem a Maffiózók. A Riyria-krónikák a Zorrónak és társainak feleltethető meg. Azt pedig, hogy ettől régimódi vagy éppen pont hiánypótló, döntse el mindenki maga.