Marvel filmek: A csodálatos Pókember 2

A csodálatos Pókember 2

Sokan mondták a borzalmas A fantasztikus négyes film kapcsán, hogy egy rossz film, amiben benne van egy jó ígérete. Ez az állítás szerény véleményem szerint nem állja meg a helyét a szóban forgó alkotásra, tökéletesen igaz viszont A csodálatos Pókember 2-re. Mert csomó minden van ebben a filmben, ami igen is, szerethető, csak kár, hogy a rengeteg rossz döntés súlya alatt az egész összeroppan.

Kezdjük a jóval. Andrew Garfield és Emma Stone továbbra is szeretetreméltó párt alkotnak, a kapcsolatuk jóval hitelesebb az előző trilógia szappanopera-románcánál. Az effektek látványosak, a harcokat szépen megkoreografálták, Hans Zimmer pedig az utóbbi idők egyik legmarkánsabb filmzenéjét tette le az asztalra, amiből egyedül Elektro főtémáját, a My Enemy-t érzem túltoltnak, pedig az is remek lenne.

Andrew Garfield Emma Stone

Mivel van hát a gond? A történettel, a karakterekkel, az apró nüanszokkal. Azzal, amire a film ki akar futni. A Sony vezetői ugyanis a fejükbe vették, hogy a Marvel Univerzum mintájára ők is lefektetik egy nagyobb filmkontinuitás alapjait. Ehhez pedig hozzáadódott az is, hogy a rendező, Mark Webb szerette volna elkülöníteni saját filmjei stílusát, hangulatát az előző trilógiáétól… úgy, hogy egyik legfontosabb karakternek megint megkaptuk Harry Osbornt, akit pedig Raimi alkotásaiban bőven volt alkalmunk megismerni.

Pedig ha nem tennék bele a már ismert elemeket, Webbéknek nem kellene görcsölniük azon, hogy a filmnek még fölöslegesebb elemekkel próbáljanak egyedi hangot adni, sikertelenül. Hamár szuperhős átértelmezés, sokaknak rögtön Christopher Nolan Batman filmjei jutnak az eszükbe, és akarva-akaratlanul is ahhoz hasonlítják Webb alkotásait. Márpedig míg Nolan képes volt teljesen új hangot adni Bruce Wayne karakterének, addig Webbnél számtalanszor a Raimi filmek jutnak eszünkbe. Ez azonban nem feltétlen az ő hibája. Pókemberrel szemben ugyanis Batman számos, egymástól gyökeresen eltérő értelmezéssel rendelkezik – az ötvenes években földönkívüliek ellen harcolt, ami teljesen szemben áll a nyolcvanas évek koszos-mocskos Gothamjében igazságot tevő Sötét Lovag képével. Ugyanígy legfőbb ellenfelét, Jokert is számtalanféleképpen ábrázolták, ezzel szemben Zöld Manó karaktere mindig is jóval következetesebb volt. Ennek megfelelően nincs is esély annyiféleképpen elmesélni ugyanazt a történetet.

Harry Osborn

Adott tehát egy szál, ami már alapból érdektelen a legtöbb néző számára. Később visszatérek rá, de előbb nézzük a történet fővonalát. Peter szeretne továbbra is Gwen barátja lenni, de köti őt az apjának, George Stacynek tett ígérete, és így amolyan se veled, se nélküled kapcsolat alakul ki közöttük. Emellett újabb titkok derülnek ki saját elveszett édesapjáról. Ez a szál annyira fontos, hogy ahogy az első film, úgy a folytatás is Peter szüleivel nyit, akiknek menekülniük kell, méghozzá magángéppel. Ám az első filmmel szemben a folytatás ezt a szálat annyira igyekszik meghatározóvá tenni, hogy Pókember különleges képességét is ehhez köti.

Ők annyira előtérben vannak, hogy Ben bácsira nem is jut idő, pedig ha van meghatározó felnőtt példaképe Pókembernek, az ő. Lehet, hogy ezt a Raimi filmek kifejtették, de Ben bácsi nem vehető egy kalap alá az ellenségekkel, ő olyan, mint Alfred Batmannek, vagy mint a Kenték Supermannek, így kimondottan szükség van rá. Persze, hamár Superman, akkor Richard Parker így kicsit Jor-Elre emlékeztet, aki videó-üzenetek formájában tartja a kapcsolatot felnőtt fiával. Ami teljesen fölösleges, mert Pókembert a hétköznapisága miatt szeretjük. Ő Batmannel és Supermannel szemben nem igényli a fantasztikus hátteret, ellenkezőleg, az csak árt neki. Ő a srác a szomszédból, aki a véletlen folyamán tett szert szuperképességekre, de aki tudatosan vált hőssé, mivel eredetileg képességek birtokában is kisember maradt.

Richard Parker

Így szegény Sally Field May nénije is kispadra kerül, pedig teljesen jogosan jegyzi meg, hogy hát ő nevelte fel Petert. Emellett a nagy titkot is elég kacifántosan tárják elénk. A videó-üzenet ugyanis egy földalatti laboratóriumban van, ami egy átalakított metróállomás. Rejtély, hogy valaki miért itt végzi a kutatásait, kivéve, ha nem szupergonosz, pedig Richard Parker ragaszkodik hozzá, hogy ő nem rossz ember, csak annak állítják be, akik tényleg azok. Annyi esze mondjuk nincs, hogy leszerelje a forgóajtót, és így ne kelljen minden alkalommal elhasználni egy pénzérmét, de a fiának meg annyi esze nincs, hogy atlétikus képességeivel csak úgy átugorja, szóval, legalább a hülyeség örökletes volt a családban.

Ám nem elég a későkamaszkori szerelem és identitászavar, Pókembernek új ellenséggel kell szembenéznie Elektro személyében, aki eredetileg a Maxwell Dillon névre hallgatott. Míg Elektro a képregények világában egy mezei fehér szerelő volt, addig itt Jamie Foxx alakítja, és hivatását tekintve mérnök. Max lehetne jó karakter, ha a forgatókönyv lehetővé tenné neki. A legnagyobb gond vele az, hogy már átalakulása előtt egy felpörgetett karikatúra, akit nem lehet komolyan venni. Pedig a Pókember ellenfelek átváltozásuk előtt mindig kisemberek, akárcsak hősünk, akikkel együtt tudunk érezni. Ez igaz volt Zöld Manóra, Dr. Octopusra, Homokemberre és Gyíkra… de ez a sor megtörik Elektróval. Az alkotók ugyan szimpatizálnak a karakterével, de nem adnak neki méltóságot, amire pedig minden jó ellenfélnek szüksége van. Ez pedig igencsak visszaüt.

Elektro

Kár, mert az új designja sokkal hangulatosabb lenne a képregénybelinél. Emellett az (egyébként, mint már említettem, túlhasznált) főtémája, a harcok, az effektek mind adnák, hogy egy emlékezetes ellenfél legyen. Ráadásul jóval nagyobb hatalommal bír, mint eredetije, aki csak áramot tudott kibocsátani. Itt repül, villámokat szór, elpárologtatja a rálőtt lövedékeket és képes teleportálni (itt az alkotókat nem kicsit a Watchmen – Az őrzők Dr. Manhattanje ihlette). De a megírt karakter nem működik. Pedig igen, megértem, hogy kisemberként az motiválja, hogy valaki legyen, de szerencsétlen egy becsavarodott futóbolond, aki sosem a saját maga ura, hanem mindig kihasználja valaki, anélkül, hogy a forgatókönyv erre rávilágítana.

Hamár gonosztevők, nagyon jó ötlet, hogy az elején kapunk egy harcot a később Rinóvá váló Alex Szisztejeviccsel, James Bond módjára. Az már nem jó ötlet, hogy, akárcsak Elektro, úgy Szisztejevics is egy Disney-matinéből kiszabadult csirkefogó, aki olyan szóösszetételeket alkalmaz, mint „hálóhányó”, és akit letolt alsó gatyájával fektet ki hősünk. De ugyanilyen elszállt karakter Dr. Ashley Kafka is, aki a képregények világában egy nő – ráadásul árnyalt és megbízható pszichiátere a szupergonoszoknak – míg itt Marton Csokas megformálásában egy szadista német sztereotípia, akinek a módszerei a 18. századi elmegyógyintézetekét idézi. Neki se jutott sok méltóság, és itt kezdtem el azt érezni, hogy az alkotók valójában a Schumacher-féle filmek stílusát akarják megidézni, teljes sikerrel.

Zöld Manó

De ne felejtsük el Harryt, akibe azért szorult némi önbecslés. Biztos azért, mert egy kőgazdag WASP (fehér angolszász protestáns) fiú, aki fiatalon megörökölte apjától a fél világot. Nem feltétlen tartom jó ötletnek azt, hogy rögtön őt kapjuk meg Zöld Manónak, márpedig őt kapjuk meg, mert Norman Osborn hamar távozik az élők sorából. Kiderül, hogy akárcsak apja, úgy ő is egy örökletes genetikai betegségben szenved, amitől teste elsorvad, bőre kizöldül, körme karmokká torzul. Érdekes utalás ez a Zöld Manó alteregóra, csak éppen az eredeti jobban működik. Ugyanis az Osbornok mindig is lelkileg, és nem testileg voltak sérültek. Norman tragédiája részint saját önhittségéből fakad, és ennek következtében a kísérlet által szellemileg nyomorodik meg, míg a testi adottságai az egekbe szöknek.

Ez a változtatás két ponton is gyengíti a karaktert. Egyrészt Pókember a végén mégis csak egy halálos beteggel küzd, akit egy páncél tart életben, ami tizedannyira sem teszi fenyegetővé Zöld Manó személyét, mint amilyen az eredeti. Másrészt jóval szimpatikusabbá teszi Peternél, aki elég balfácán módon közli Harryvel, hogy ő aztán nem fog segíteni rajta, higgye el, sokkal jobb, ha meghal, mintha szörnyeteggé válna. Azt hiszem, ennél a jelenetnél azért számos kutató zsebében nyílt ki a bicska (akik pedig tényleg arra tették fel az életüket, hogy segítsenek a betegeken), márpedig mintha az ilyen alkotások őket is lennének hivatottak inspirálni.

Harc Elektróval

Kár, mert lehetett volna A csodálatos Pókember 2 egy jó szuperhősfilm. De nem tudja, mi akar lenni, és úgy próbál egy csomó mindent átemelni a képregényekből, hogy pont a lényeg vész el belőlük. Így például tök jó, hogy láthatjuk a háttérben Keselyű szárnyait, Octopus karjait és Rinó páncélját, de így olyan hatást érnek el, mintha egy arctalan cég tervezte volna mindezt, nem pedig különc tudósok, holott az első kettőnél ez a karakterek szerves része.

Így A csodálatos Pókember 2 inkább a kihagyott lehetőségek filmje, ami különösen azért szembetűnő, mivel egy olyan évben vetítették a mozik, ami különösen erős adaptációkkal gyarapította a zsánert. Kár érte.

Stan Lee cameó: az elején, a diplomaosztónál mond valamit az öreg, maga sem tudja mit. De hát gondolom őt is kikészítette Gwen depresszív beszéde, ami mindenhez illik, csak az alkalomhoz nem.

Stan-Lee-Rating-Base-2