Marvel filmek: Pókember

A Marvel legnépszerűbb karaktere a barátságos és közkedvelt Pókember, így nem meglepő, hogy az elsők között vitték kalandjait mozivászonra, ami ráadásul több bevételt hozott, mint az eddigi három film – a két Penge és az első X-men – együttvéve. Lássuk hát, miként is boldogul a hálószövő a filmek világában!

Ha a DC kiadó két legikonikusabb húzóneve Superman és Batman, akkor a Marvelé Pókember és az X-men. Persze, Pókember még a mutánsoknál is népszerűbb és közkedveltebb, így inkább az az érdekes, hogy miért nem korábban láthattuk őt a mozivásznon? Nos, azért, mert a Pókember jogait csak 1999-ben vette meg a Sony, ezzel kimentve a falmászót egy hosszú fejlesztési pokolból, melybe számos kudarcba fulladt kísérlet tartozott.

Ezek egyike James Cameron nevéhez fűződött, és többek között az ő ötlete volt az, hogy Pókembernek legyen szerves hálóvetője az eredeti mechanikus helyett. Ezt vette át David Koepp (Jól áll neki a halál, Jurassic Park 1-2), amikor a stúdió őt bízta meg a forgatókönyvírással. A rendezői székbe pedig a Gonosz halottat jegyző Sam Raimi került.

A Pókember végül 2002 harmadik legsikeresebb filmje lett, és csak A Gyűrűk Ura és a Harry Potter második részei előzték meg. Érdekes, mert nem sokkal előtte mutatták be a mozikban a legújabb Star Wars filmet, aminek illett volna minden más nyári produkciót kiütni a nyeregből, azonban nem bizonyult komoly ellenfélnek, és minőségét tekintve még csak összehasonlítási alapnak sem.

Miben is rejlett a Pókember sikere? Először is, a karakter alapból hétköznapibb, mint Batman vagy Superman, akik, akár realistább, akár fantasztikusabb módon, de a minden téren tökéletes adottságokkal bíró embert testesítik meg. Pókember ezzel szemben esendőbb, már csak azért is, mert két kollégájával szemben még csupán egy kamasz srác.

Erre pedig Raimiék tudatosan rájátszanak a képességek kifejlődésével, ami különösen az organikus hálóvetőnél nyilvánvaló. Peter Parker tehát alapjában véve egy hétköznapi srác, aki nem örökölt dollármilliókat vagy emberfeletti képességeket, ez utóbbira is csupán szert tett, de nem birtokolta őket a kezdetektől, és ennek megfelelően viselkedik először. Emellett nem egy kitalált városban él, hanem napjaink New Yorkjában.

Ráadásul szemben a korábbi filmekkel egymással párhuzamosan mutatják be a hős és a gonosztevő kialakulását – míg a Supermanben az egyiket, Batmanben a másikat láthattuk. Peter Parkerével szembeállítható Norman Osborn szála – míg az előbbi kezdetben felelőtlen, félszeg kamasz, addig az utóbbi felelős üzletember és apa. Míg a képregényben Norman Osborn egy szívtelen, gerinctelen rohadék, itt egy alapjában véve szimpatikus férfi, akinek a feje felett összecsapnak a hullámok, és ez kegyetlenül megtöri. Dicséret illeti Willem Dafoe játékát, akinek megformálásában a film során számtalanféleképpen láthatjuk Normant kiszolgáltatottnak. Luthor és Joker sosem volt jó ember, Magneto pedig rég elbukott, mire találkoztunk vele – most először kárhozik el valaki a szemünk előtt.

Azonban amilyen zseniális Dafoe, annyira nevetséges Zöld Manóként. Ebben főleg a jelmez a ludas: a Power Rangers maszk nem hagy teret az arcjátéknak, emellett a jelmeztervezők az egészet lefestették zöldre, így a Manó sapkája inkább tűnik tojásfejnek. Emellett az olyan benyögésekkel, mint a „Megszőtted az utolsó hálódat” én Schwarzenegger jeges aranyköpései után öt évvel csínján bántam volna – akkor is, ha ezek nem korlátozódnak csak képregényfilmekre, elvégre az említett osztrák úriember mindegyik művére bőven jut belőlük, ahogy James Bond is erről ismeretes többek között.

Ami még fájó pontja a filmnek, az a szerelmi szál. Kirsten Dunst ugyan jó volt Az interjú a vámpírral c. filmben, de itt csak annyira meggyőző, mint a haja színe. Kár, mert a képregénybeli Mary Jane talán a legjobb társ, akit egy maszkos igazságosztó kívánhat magának.

May néni és Ben bácsi ezzel szemben kiválóak Rosemary Harris és Cliff Robertson játékában, a pálmát azonban J. K. Simmons J. Jonah Jamesonja viszi, aki kellően arrogáns és felfuvalkodott, de ha kell, képes kiállni alkalmazottjaiért. Ember és karikatúra egy személyben, olyan, mintha a képregény lapjairól lépett volna elénk.

A Hírharsona persze Zöld Manót igazolja, aki hősünknek csúfos bukást és megaláztatást jósol jótetteiért cserébe. Ezt nem csak azért teszi, hogy megtörje, nagyon is komolyan gondolja, hogy az emberek hálátlanok és önzőek, ami a Normannel történtek fényében cseppet sem meglepő. Azonban a feloldással szemben – nevezetesen, hogy az őrjöngő Zöld Manót az egyszeri emberek szeméttel dobálják, és ekképpen állnak ki hősünkért – már vannak fenntartásaim, elvégre ha azt némán tűrjük, hogy egy kigyúrt suttyó másokat terrorizáljon a buszon, akkor egy még egy állig felfegyverzett őrült ellen köpni-nyelni nem tudnánk. Persze alig félév telt el 9/11 óta, a nézők pedig különösen fogékonyak voltak arra a mondanivalóra, hogy a közösséget nem töri meg semmi.

Mindenképpen dicséret illeti még Danny Elfman filmzenéjét – aki nem először és nem utoljára adja nevét szuperhősfilmekhez, elég csak Tim Burton Batmanére és Ang Lee Hulkjára gondolnunk.

A Pókember sikere egyszer és mindenkorra meggyőzte a producereket, hogy szuperhősökkel nem csak lehet kísérletezni, de egyenesen érdemes is. Az ezt megelőző év volt az utolsó, amikor egyetlen szuperhősfilmet sem láthattunk – ezután viszont minden évre három-négy jut belőlük, és ez a szám exponenciálisan nő.

Stan Lee cameó: az öreget a Zöld Manó első nyilvános ámokfutása során láthatjuk, amint megmenti egy kislány életét.