James S. A. Corey: Abaddon kapuja

A James S. A. Corey álnéven publikáló Ty Frank – Daniel Abraham írópáros sorozatának szépsége, hogy minden egyes rész kicsit tovább löki a világot. Így nem is lehet anélkül mesélni egy adott kötetről, hogy el ne spoilerezzük az eddig történteket. Az előző regény végén a Vénuszt átalakító idegen molekula kaput nyitott a világűr egy távoli szegletébe, és mind a három nagyhatalom (Föld, Mars és a Külső Bolygók Szövetsége) azon van, hogy elsőként érjenek oda felderíteni ezt az új tartományt.

Velük szemben James Holden (foglalkozásra nézve idealista és háborúk spontán kirobbantója) olyan messze repülne a Gyűrűtől, amennyire csak lehetséges. Részben azért, mert a legváratlanabb időpontokban bukkan fel a rég halott Miller nyomozó szelleme, aki előszeretettel mesél az idegen szerkezet miben létéről a maga ködös stílusában. Holden azonban minden naivitása ellenére nem ma jött le a falvédőről, ezért tisztában van vele, hogy a protomolekula próbál kapcsolatba lépni ekképpen vele, és köszöni, már egy életre elég tapasztalatot szerzett erről a dologról. Sajnos azonban a körülmények újfent összeesküdnek ellene, így hamarosan naná, hogy a Gyűrűn túl találja magát.

Pedig a Gyűrű egy felettébb veszélyes hely, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy végez az első rajta áthaladó személlyel. Ezt a szerencsétlen illetőt senki nem figyelmeztette, hogy egy olyan regény prológusában nézőpontkarakter, amit George R. R. Martin barátai írtak. Így rögtön felkenődik űrhajója műszerfalára, mihelyst áthalad a Gyűrűn, ahelyett, hogy mondjuk hosszú életet élne le, rengeteg unokával. A Gyűrű ezt pedig nem azért teszi, mert programja szerint hagymával dinsztelve kellene feltálalnia az emberhúst készítőinek – azért teszi, mert egy bonyolult védelmi rendszere van, amit az ember nem is foghat fel. No, nem is igyekszik, így a bonyolult védelmi rendszer szóösszetételből pont ezt a három tagot képtelen elfogadni, és teszi azt, amihez mindig is a legjobban értett – felfeszíti a lift ajtaját, majd beugrik az aknába, ahelyett, hogy mondjuk megnyomná a gombot, és várna türelemmel.

Holdenék persze nem egyedül ugranak fejest az ismeretlenbe, hanem egy riporter bérli fel őket, részben azért, hogy interjút készíthessen a Naprendszer leghíresebb legénységéről, részben, hogy elsőként adhasson hírt az emberiségre váró ismeretlenről, részben pedig, mert valaki a háttérben szeretné elpusztítani hőseinket testileg-lelkileg.

James Corey Ty Franck és Daniel AbrahamEz az illető pedig nem más, mint Clarissa Mao, az előző két regényben megismert Jules-Pierre Mao lánya. Bevallom, eleinte ő volt a regény egyik gyengepontja. Clarissa egyike az új nézőpontkaraktereknek, és arra tette fel az életét, hogy bosszút álljon a családját ért sérelmeken. A gond az, hogy ezt nem a háttérből manipulálva teszi, ami egy hipergazdag intrikus családba született csemetétől várni lehet, hanem saját maga megy Holdenék után, egy titkos személyazonossággal és beépített harci mirigyekkel, ahelyett, hogy mondjuk a kapcsolatai révén egy profi orgyilkost bérelne fel.

Azonban Clarissa szerencséjére ő fejlődik a legtöbbet a nézőpontkarakterek közül, és vele játszanak el a leginkább az írók, így végül a kicsit hiteltelen kezdés ellenére a végére ő lesz a legérdekesebb szereplő. Rajta kívül új főszereplő még Anna Volovodov lelkésznő, akit odahaza, a Földön várja felesége és kislánya, valamint Carlos „Bika” Baca, egy marcona katonai parancsnok, aki a politikának köszönhetően egyszerű biztonsági főnökként kénytelen nála jóval inkompetensebb embereket szolgálni.

Az Abaddon kapujának mondanivalója voltaképpen ugyanaz, mint az előző két regényé. Hogy az emberek képesek látványosan rossz döntéseket hozni, csakhogy megmutassák a másiknak, és hogy nyomás alatt összetörnek. Hogy az idegen civilizáció maradványa se nem gonosz, se nem jóságos, hanem csak úgy létezik, várva, hogy valaki megint birtokba vegye. Hogy a rengeteg nehézség ellenére a világűrt igen is fel kell fedezni. Aki tehát olvasta az előző két regényt, annak számára ismerősek lehetnek ezek a témák.

A Térség ciklus legfőbb erénye azonban pont az, amit az első bekezdésben is leírtam: mivel minden egyes regény egy új felállást mutat be, ez védi a sorozatot attól, hogy leüljön és unalmassá váljon. Az alkotók ráadásul elég szép ütemben haladnak a sorozattal, minden egyes évben egy újabb részt jelentetve meg. Két hónap múlva pedig rajtol a tévéadaptáció is. Kíváncsi vagyok, miként adják vissza a regények hangulatát.