James S. A. Corey: Kalibán háborúja

Mindenki szeretne valamit ezen a világon.

James Holden még mindig szeretne igazságot szolgáltatni a bajbajutottaknak, és foszlós kalácsot nyomni a legutolsó árva gyerek kezébe is. Ugyan emellett szeretné megtartani jól fizető munkáját magának és legénységének, illetve azt is, ha a Naprendszer két nagyhatalma, a Föld és a Mars nem nyúzná meg elevenen korábban elkövetett bűn hőstettei miatt, de ezek mégis csak másodlagos motivációs tényezők az előbbivel szemben. Így amikor Praxidike Meng, egy végletekig kétségbeesett tudós keresi fel, hogy találják meg elveszett kislányát, Holden naná, hogy nem tud nemet mondani, hanem beleveti magát és csapatát egy meglehetősen kétes ügy felgöngyölítésébe.

Praxidike Meng – barátainak csak Prax – a Ganümédész legkiválóbb botanikusa Mei névre hallgató kislányát szeretné visszakapni, minden áron. Ez egy olyan küldetés, amiben természetesen mindenki segítségére sietne embertársának, ha egy nem várt válsághelyzet miatt nem éppen a hold elhagyására készülne. A Ganümédész felszínén ugyanis a Mars és a Föld hadserege egymásnak esett, aminek következtében sikeresen tönkre verték a hold mesterséges ökoszisztémáját.

Roberta „Bobbie” Draper tengerészgyalogos az említett incidensért szeretne bosszút állni, amiben teljes százada odaveszett. Ugyanis a két hadsereget egy harmadik fél ugrasztotta egymásnak: a Föld erői egy mutáns gyilkológép elől menekülve keveredtek a marsiak térfelére, hogy a lény aztán lemészárolja mindkét félt. Persze mind a földi, mind a marsi armada inkább elfogadja azt, hogy a másik oldal kezdte, minthogy higgyen Bobbie beszámolójának, amit elintéznek egy tüzérsokkban szenvedő katona hagymázas látomásaként. Márpedig Bobbie akár az egész világűrt képes felforgatni azért, hogy a felelős személyek megbűnhődjenek.

Chrisjen Avasarala nem szeretne mást, csakhogy a Föld, a Mars és az Öv ne ugorjon egymás torkának. Ennek egyébként is örülne, de az előző részben történtek fényében különösen. Sajnálatosan azon meggyőződése, hogy a felelős személyek közül csak őt nem verte meg a Sors amőbányi aggyal, teljesen megalapozott, és mindenki más rögtön a kezébe kerülő első tárggyal próbál a másiknak ártani, legyen az láncfűrész vagy szankció. Így ő az egyetlen személy, aki fontolóra veszi Drapper tengerészgyalogos beszámolóját, és beleveti magát a Naprendszer egyik legocsmányabb politikai játszmájába.

Mert olyanok is akadnak, akik háborút akarnak.

A háborút pedig pont az táplálja, ami miatt Avasarala csak még inkább próbálja megakadályozni, és azoknak, akik nem olvasták az első részt, itt az utolsó lehetőség visszafordulni – ugyanis a Vénuszt a protomolekula teljesen átalakította, egy idegen, kifürkészhetetlen és félelmetes hatalommal bíró organizmust létrehozva a felszínén. Egy olyan megismerhetetlen teremtményt, hogy attól Arthur C. Clarke is visszahőkölne. Ez az entitás pedig Damoklész kardjaként lóg az egész Naprendszer felett. Logikus lépés lenne, hogy mindhárom fél összefogjon az idegen fenyegetés ellen, csak hát az emberi természet sosem a logikához való feltétlen ragaszkodásáról volt híres.

Én az első regényt kimondottan kedveltem, egy ötletes, szerethető hard sci-finek tartottam. A két főszereplőjét szerethetőnek tartottam, noha epikus fantasy-n edződött olvasói szemem ennél több nézőpont karaktert is el tudott volna viselni. A Kalibán háborújában négy ember szemén keresztül kapunk betekintést a küszöbön álló újabb háborúba. Ráadásul rögtön fele-fele arányban kapunk férfi és női nézőpontkaraktereket, a Naprendszer minden pontjából, legyen fehér amerikai fiatalember vagy indiai öregasszony a Földről, övbéli kínai tudós vagy polinéz származású marsi amazon. Mind a négy karakter hiteles és kidolgozott, mindegyikük rendelkezik elveszett vagy meglévő családtagokkal, barátokkal, kollégákkal, akikhez sajátos és egyéni viszony fűzi.

A Kalibán háborúja emellett nem vacakol semmit világépítéssel illetve a konfliktus lassú, óvatos felvezetésével, hanem egyből a húrok közé csap. Ezen kívül ügyesen modernizálja azokat a kliséket, amik már Heinlein óta részét képezik a sci-fi kánonnak (és amiket A bolygó neve: Halál és a StarCraft csak még meghatározóbbá tett). A James S. A. Corey közös álnevet használó Daniel Abraham és Ty Frank alkotópárosa jó érzékkel vegyítik az akciót a karakterábrázolással, így a regény pörgős, akár egy nyári kasszasiker, ugyanakkor árnyalt és átgondolt, mint egy HBO sorozat.

Bátran ajánlom hát mindenkinek, aki szereti a jó sci-fit. Annál is inkább, mert a folytatása, az Abaddon kapuja már kapható magyar nyelven is, a negyedik részt pedig idén jelenik meg. Ráadásul már a regényekből készül tévésorozat előzetese is elérhető a neten. Kíváncsi vagyok, mit fognak kihozni az alapanyagból.