Első osztályú kamaszok – X-men: First Class

Töredelmesen bevallom, számomra az igazi X-men a második csapat megalakulásával kezdődik. Ekkor találta meg a képregény a saját hangját, és ekkor vált sereghajtóból éllovassá, ami évtizedekig a Marvel legmeghatározóbb címe lett Pókember mellett. Ez a változás sokat köszönhetett annak, hogy az új csapat tagjai a világ minden tájáról érkeztek megváltani a világot, illetve harcolni a békés ember-mutáns együttélésért. Elvégre, ha már a képregény a megértésről és elfogadásról szól, akkor igen is legyen sokszínű a csapat, hogy az egyszeri olvasó is láthassa, hogy a különböző háttérből származó emberek bizony remekül megférnek egymás mellett. Emellett az új csapat tagjai képességek terén is ötletesek voltak és parádésan kiegészítették egymást, így találhattunk közöttük teleportálót, viharidézőt, acélembert és emberfeletti regenerációs képességek birtokában levő halhatatlant.

Ennek ellenére mégis kedvelem az első csapatot. Az ő bájuk fonák módon pont a hátrányukból ered. Pókembert már akkor a nagy felelősség motiválta, Hulk az elszabadult indulat megtestesülése volt, a Fantasztikus Négyes pedig a világegyetemet fedezte fel. Egyikük sem változott annyit, mint az X-men. Viszont pontosan ez teszi az első X-ment az archetipikus ezüstkori szuperhőscsapattá, akik még a helyüket keresik a Marvel Univerzumon belül, mielőtt még egy saját, jól elkülöníthető és elkülönített szeletet kaptak volna.

X-men First Class StrangeEbben pedig benne van az is, hogy míg Pókember, a Fantasztikus Négyes és Hulk már az ezüstkorban találkoztak legnagyobb ellenfeleik jelentős hányadával, addig az X-menre a fordítottja igaz. Szinte az összes meghatározó ellenség később jött be. William Stryker, Mystique, Kardfogú, Kelly szenátor, a Sötét Főnix, Sebastian Shaw, Apokalipszis – egyikükkel sem találkozhattunk még a hatvanas években. Ugyan az X-men már összemérte az erejét Magnetóval és az első Őrrobotokkal, ekkoriban még egyiküket sem nevezném kiforrottnak – például Magnetóról még nem tudtunk meg olyan apró-cseprő dolgokat, hogy egykor Xavier barátja volt, hogy a családját Auschwitzban vesztette el, és hogy Erik Lehnsherrnek hívják. Csak egy mezei futóbolond volt, aki képes volt manipulálni a mágneses erőtereket. Magnetót azonban az általam felsorolt dolgok miatt szeretjük.

Ekkoriban tehát az egész koncepció még jó mélyen a felszín alatt szunnyadt. Enélkül pedig kapunk öt kamaszt, akik szuperképességek birtokában vannak. Scott Summers sugarakat lő ki a szeméből, Warren Worthingtonnak szárnyak nőttek ki a hátából, Jean Grey tárgyakat mozgat az akaratával, Bobby Drake képes jeget létrehozni, Hank McCoy pedig emberfeletti intelligenciája mellett egy gorilla erejével, ügyességével és arányaival rendelkezik. Ők arra használják a képességeiket, hogy helyt álljanak a fiatal Marvel Univerzumban, ahol szinte az összes szuperhős egymás szomszédja volt.

Jeff Parker, a sorozat írója pedig tisztában van a koncepcióban rejlő lehetőségekkel, ezért mutáns-ember szembenállás helyett az ezüstkor hangulatára összepontosít. Így hőseink találkoznak olyan ismert hősökkel, mint Thor és Stephen Strange, olyan ismert ellenfelekkel, mint a Gyík vagy a Skrullok, illetve olyan kevésbé ismert alakokkal, mint Gorillaember, akivel valahogy nem találkozunk olyan frekventáltan. Ráadásul ezek mind különálló történetek, melyek elférnek egy-egy füzetben, ami a hatvanas években még magától értetődő volt, ma már azonban szokatlannak számít.

XFCA hangulatteremtésben pedig segítségére vannak Roger Cruz és Victor Olazaba rajzai, Val Staples jelenkorunkhoz képest visszafogottabb színei, illetve Marko Djurdjevic fehér hátterű borítói, amelyek mind a hatvanas évek szuperhős-képregényeinek stílusát idézik. A segítségükkel Parker a maximumot hozza ki ebből a koncepcióból, és teszi ezt szerethető karakterekkel, jópofa interakciókkal, és feszes történetvezetéssel, amit azonban nem bonyolít túl (megjegyzem, ez utóbbi megint csak jellemző a megidézni kívánt korra). Kimondottan jópofák az olyan elemek, mint a fiatal Bobby felett anyáskodó Jean Grey, Xavier, aki elintézi, hogy Scott egy kisidőt kettesben töltsön kedvesével, vagy Warren és Wanda Maximoff románca. Apropó, ebben a történetben Jean Grey megregulázza Higanyszálat, hogy már nem a harmincas években élünk, így hagynia kellene, hogy a húga a saját életét élje.

Pár bosszantó apróság akad, minthogy a korhangulatnak nem keveset árt, amikor Jégember megemlíti, azért levelet ír a szüleinek, mert a prof az iskolában nem engedélyezi a netet – szerencsére később Parker nem erőlteti ezeket az elemeket, és nem akarja napjaink világát összefésülni a hatvanas évekével. Ugyancsak az első részben szerepel, amikor Jégember jégkarmokat növeszt, és ezzel vág fel Jean Grey előtt – van, amikor a történet nem igényli a kikacsintást, és ez is ilyen alkalom.

Ez azonban szőrszálhasogatás, az X-men: First Class kiválóan működik az olyan elemekkel, mint az összefoglaló oldalak helyét elfoglaló tabló, amire minden számban egy másik szereplő jegyzi fel a gondolatait a saját stílusában, így már ezzel is betekintést nyerhetünk abba, hogy melyik karakter mit gondol a másikról és hogyan viszonyul hozzá. Külön jópofa, hogy Jean Grey madárrajzokkal ékesíti ezeket, bár akkor én már Jégemberét is kiegészítettem volna űrszörnyfirkákkal, elvégre a srácok is rajzolnak.

Az X-men: First Class képregényt leginkább egy szelet almás pite és egy hűvös limonádé párosához hasonlítanám. Nem értékeljük át tőle sem az életünket, sem pedig a képregényről alkotott képünket, ám ennek ellenére mégis frissítően jól tud esni.

Facebook Hozzászólások