Born to be Barbarian: Conan kegyetlen kardja I-II

Azt hiszem, Conan sok szempontból inkább életérzés, mint karakter. Az az érzés, hogy erősebb vagy bárkinél, hogy nem létezik más, csak az előtted álló erőd, és hogy bármit megszerzel, amire éppen szükséged van. Hogy a hajadba kap a szél, hogy a dekadens mágusok a gunyoros mosolyuk ellenére félnek tőled, és hogy a nők, mind meseszépek és lenge öltözékűek, téged akarnak.

Ez volt az a zabolátlanság, ami Robert Ervin Howard történeteinek varázsát jelentette. Conan nem volt hős, hiányzott belőle Edgar Rice Burroughs Tarzanjának vagy John Carterének minden romantikája, sosem áltatta magát azzal, hogy egy nagyobb jóért cselekszik. Ellenkezőleg, az ő világnézete könyörtelen volt és cinikus, ha elég erős vagy valamit megszerezni, akkor az téged illet, mindegy, hogy pénzről, trónról vagy asszonyról beszélünk. Ösztönlény volt, a férfi id megtestesülése. Szó szerint egy vadember.

Mégsem nevezhetjük lassúnak vagy ostobának. Conan párducléptű, villámgyors, ravasz, és a maga faragatlan módján megnyerő. Emellett könyörtelen és hirtelen haragú. Lehetne értekezni arról, hogy mennyire tarthatatlanul macsó karakter ő, de az az igazság, hogy ő a húszas évek végén született egy olyan, a maga módján túlérzékeny férfi tollából, aki az akkori világot is túlcivilizáltnak és álságosnak gondolta – miközben meglehetősen olvasott ember volt. Roy Thomas pedig tökéletesen érti őt, és mesterien adaptálja kalandjait képregényre, így adaptációi jóval lendületesebbek a maguk kíméletlenségével, mint a korabeli szuperhősöké.

Igen, ez a hetvenes években történt, majd ötven éve. Így manapság persze gúnyosan mosolyoghatnánk azon, hogy a nők minden egyes Conan történetben gyönyörűek és általában egy falatka ruhát viselnek, vagy még annyit sem, de pont ők a legsokoldalúbb, legszínesebb szereplők. A dekadens mágus többnyire csellel akarja elpusztítani a barbár hősünket, a harcosok többnyire Conannek asszisztálnak, de a nők lehetnek tiszták és romlottak, szelídek és vérmesek, harcosok és boszorkányok, intrikusok és diplomaták, rabnők és császárnők.

Persze Conan kapcsolata velük inkább bizalmaskodó, semmint bizalommal teli, és valószínűleg nem a barbártól kérünk tanácsot a szebbik nemet illetően, de az tagadhatatlan, hogy a női karakterek tele vannak élettel és erővel, és akárcsak hősünk, ők is elveszik, ami nekik jár. Conan néha az életét is odaadná értük, máskor, főleg ha igazságérzete is ezt követeli meg tőle, félrelöki őket. De valahol akkor is érdemeiknek megfelelően értékeli őket, ha a beszólásait nem fogják a szüfrazsett mozgalmak a zászlajukra tűzni. Igen, ezek az asszonyok vágykielégítések, ahogy maga a hősünk is. Ha valaki földhözragadtabb, árnyaltabb megközelítést akar, a fantasy már rég kitermelte magából, azt nem feltétlen itt kell keresni.

Ugyanígy a fent említett zabolátlanságot erősíti Conan világa, ami kellemesen lóg a levegőben. Persze, vannak visszatérő nevek, de nincs semmi úgy kőbe vésve, mint később Középföldén. Ez egy más világ, ahol a láthatáron túli tájak a mítoszok ködébe vesznek. Ahol az egyetlen biztos pont a kifosztandó torony vagy város. Conan igazából hátra sem szeret tekinteni, nemhogy úgy mellékesen oldalra.

Van ennek az életérzésnek némi hátulütője is, amikor a séma mintha kicsit túlságosan gyakran térne vissza, majdnem úgy, ahogy a Scooby Dooban a kísértet mindig egy álcát viselő ember, vagy ahogy a Hellboy történetek végén mindig jön a hatalmas szörny, akit hősünk kőkezével elkalapál. Ennél azért kicsit változatosabbak a történetek, és sokszor egy ötlet vagy pont a már említett női karakterek csavarnak a dolgokon, de nagyon hamar kiismerhetjük magunkat.

Persze, ezeket a történeteket lehet nagydózisban, egyszerre, de lehet szépen, beosztva is fogyasztani, talán az utóbbi inkább ajánlott. Mert annak is megvan a szépsége, amikor Conan a hétköznapi harcosok és viszolyogtató varázslók után egy valódi szörnyeteggel kerül szembe, ami lehet óriáspók, kardfogú tigris, pikkelyes barlanglakó vagy Béla, aki polippá lett. És a dinoszauruszok, ne hagyjuk ki a dinoszauruszokat, amiket az ötven évvel korábbi ponyváknak megfelelően rajzoltak meg, így a T-rex csoszog és húzza a farkát, és a növényevők is valójában csak
köretként eszik a salátát az emberszték mellé.

Ez a Conan köszön vissza a Fumax két keményfedeles kötetének lapjairól. Ha valaki valaha is kedvelte azt a hangulatot, amit a barbár hős képvisel, akkor a legmelegebben ajánlom ezeket a súlyos képregényeket, amikkel akár embert is lehet ölni. Ha valaki azonban túl brutálisnak tartaná őt, és azon keseregne, hogy nem tudna a fantasy kicsit érzékenyebb karaktereket felmutatni, annak ajánlom Tanith Lee-t, Ursula K. LeGuint vagy Peter S. Beagle-t. Mindenkinek ajánlom Sir Terry Pratchettet, de már tényleg elkalandoztam.

A Conan egy adrenalin és tesztoszteronbomba, olyan, mintha beálltunk volna a Pokol Angyalai közé – csak a kötetek olvasásához nem kell motorra pattanni, olvashatjuk őket a szobánkban, a verandánkon, vagy akár a tengerparton. Ha meg esetleg nomád hordák támadnak ránk, nyugodtan használjuk pajzsként.

Pusztai Dániel

FACEBOOK HOZZÁSZÓLÁSOK: