Alan Moore: Némó-trilógia

Alan Moore előző nagy projektjének, a The League of Extraordinary Gentlemen: Centurynek egyetlen igazán szerethető karaktere – és vonása – Janni volt, Némó lánya. Talán nem meglepő, hogy a Century lezárása után Moore úgy döntött, hogy elmeséli a szikh kalóz hercegnő történetét is. Kicsit meglepőbbnek tűnhet, de ebben a sorozatban megtalálható mindaz, ami a Centuryből hiányzott.

Nemo4Mert a Century inkább volt nagy értekezés, semmint történet. Alan Moore a kultúra kiüresedéséről mesélt, miközben ez alatt az ő karakterei is üresekké és színtelenekké váltak. Bele lehet ebbe magyarázni, hogy így támasztották alá a koncepciót, ám a gyakorlatban egyszerűen nem működött ez a fajta megközelítés. Pedig Moore ezen története igencsak ambiciózus, ami átível egy évszázadon át, miközben egy, a képregény médiumára alig adaptálható közegből, az operából merít sokat, emellett elmereng a klisékről, az önismétlésről, illetve a halhatatlanság következtében értelmét vesztett életről.

A Némó-trilógiában Moore egy emberről mesél. És, voltaképpen, nem emiatt ültük körbe a tábortüzet az ősidők hajnalán, mert érdekelt minket a főszereplő sorsa? Mert magunkra, vagy egy szerettünkre ismertünk fel benne? Igen, előszeretettel értekeztünk az első két LOEG kötet irodalmi vonatkoztatásairól, de elsősorban azért olvastuk, mert törődtünk a karaktereivel. Mert Moore mindegyik irodalmi ikonban meglátta az embert, és, ha csak néhány röpke másodpercig is, de szimpatikussá tett olyan szörnyetegeket, mint Edward Hyde.

Akárcsak a Century, úgy a Némó részei is évtizedeket ugrálnak előre. Egy lényeges különbség van: Janni öregszik, az évek otthagyják rajta nyomukat. Ez pedig mindjárt szívet és lelket ad a trilógiának. Pedig Moore nem tart előadást, nem prédikál, csak leül elénk, és mesélni kezd. Mesél a lányról, aki győzedelmeskedni akar ott, ahol apja elbukott. Mesél az anyáról, aki lányáért egy egész várossal képes szembeszállni. És mesél az öregasszonyról, aki szembenéz múltja örökségével. Igen, most említhetném a Hekaté három aspektusát, ami pont ebből a hármasból áll… de csitt! Elég, ha felismerjük ezeket a vonásokat a mesékben, nem kell felboncolnunk őket.

Nemo Roses of Berlin

Találkozhatunk persze Moore összes védjegyével – nagy műveltséget igénylő kikacsintások, szexualitás –, de ezek egyike sem áll a történet útjába, hanem segítenek az elmesélésében. Ez által pedig újra emlékszünk, miért is rajongtunk a LOEG világáért, amelyben megtalálható Yu-Atlanchi, Yuggoth és Lang Metropolisa. És persze Moore továbbra sem rejti el a különböző irodalmi alkotások árnyoldalát, amiről pedig olyan szívesen hallgatunk, így Tom Swiftet egy gátlástalan, előítéletekkel teli törtetőnek ábrázolja, a korai huszadik század tudósait pedig pénzhajhász, sekélyes bohócoknak, akik attól lettek valakik, hogy elődeik vállára álltak.

De az egész akkor is Janniről szól, egy szerethető, összetett karakterről. Moore műveinek középpontjában mindig is az előítéleteink és az ezekből fakadó igazságtalanságok álltak. Így valahol kicsit sem meglepő, hogy a LOEG univerzumának egyik legárnyaltabbra, legemlékezetesebbre sikerült karaktere egy indiai kalóz hercegnő. De, mint mondtam, hogy ne találnánk szeretetreméltónak, mikor látjuk fiatal leányként és öreg matrónaként?

River of GhostsEz az, amivel Moore nemcsak a Century problémájára világít rá, hanem arra a problémára is, amire a Century rá akart világítani. Hogy ikonok vesznek körül minket, akik nem emberek. Kizárólag a fősodorbeli képregényeknél maradva, az elmúlt évek arról szóltak, hogy a nagy kiadók miként próbálták meg újra relevánssá tenni hőseiket nagy csinnadratta közepette. Pedig sokszor elég lenne, ha hagynák a hőseiket felnőni, megállapodni, gyerekeket nevelni és megöregedni. Ez igaz a filmek világára is, ahol ki sem látszunk a remake-ekből és rebootokból.

Persze, most mondhatnánk, hogy a mitikus hősök is hosszú ideig voltak meghatározóak különböző kultúrákra, ám információs társadalmunk ezt megváltoztatta. Könnyű volt a régi idők dalnokának, aki sokszor olyanoknak mesélte el a történeteit, akik talán nem is hallották még őket, de ha hallották is, semmi nem volt kőbe vésve. Ma már más a helyzet. Az eredeti Csillagok háborúja azért is robbanhatott akkorát, mert az akkori generáció emlékeiben nem élt olyan élénken a Flash Gordon, és az újdonság varázsával hatott. Ám most alkalmunk nincs arra, hogy egy kicsit is megfeledkezzünk Luke-ékról. Régen, ha valaki azt mesélte, hogy Héraklész olyan ostoba volt, hogy nyilat lőtt a Napra, amiért az olyan forrón sütött, nem kérdeztük, egész pontosan mikor történt. Bőven volt ideje rá. Ma már tudni akarjuk.

Moore pedig ezt mind a kisujjából kirázza. És teszi ezt az által, hogy a Némó-trilógia egy kerek történetet mesél el.

Némó

Facebook Hozzászólások