Univerzális képzavar

A Hungarocomixon, december 11-én délután 3 órakor előadás hangzik el a DC Comics „New 52” akciójáról, amelynek keretében valamennyi címüket az 1-es számtól indították újra. Ehhez kapcsolódik Rusznyák Csaba cikke, amely a Hungarocomix alkalmából megjelenő Papírmozi 5. számában jelenik meg, és amelynek a kepregeny.net megkapta az előközlési jogát. Az előadást a kiadott műsortól eltérően hirtelen közbejött más elfoglaltsága miatt Rusznyák Csaba helyett Bayer Antal tartja meg.

Idén szeptemberben a DC Comics drasztikus lépésre szánta el magát. Az augusztus végén, az ötödik számmal befejeződött Flashpoint című mini után megszüntette az összes addigi képregényét, és elindított 52 új címet, amelyek megjelenésük napján nem csak a képregényboltokban, de digitális formában is elérhetők. Ezek többsége persze a beszüntetett sorozatok első számmal való újraindítása volt. Céljuk mindezzel a DC Univerzum megtisztítása, leporolása, modernizálása, potenciális új olvasók számára megközelíthetőbbé, érthetőbbé variálása – vagyis az olvasóközönség növelése volt. Túl azon, hogy a nagy konkurens, a Marvel, évtizedek óta veri a port a DC-n az eladások területén, általánosságban is folyamatosan csökkennek a képregények értékesítési mutatói. A hatalmas hírverésnek, az 52 első számnak megvolt az eredménye: a reboot-tal a kiadó szeptemberben valósággal letarolta a piacot, de az igazi kérdés természetesen az, hogy a látványos eredményből mennyit tudnak hosszútávon is megtartani, és hogy a széleskörű digitális terjesztés mennyire módosítja az évtizedek óta bejáratott üzleti modellt. Erre fél-egy év múlva lesz érdemes visszatérni, addig is nézzük a rövidtávú, közvetlen hatásokat – a DC univerzumára, a karakterekre, és leginkább a potenciális új olvasókra.

A DC nem először húzta ki ezt a nyulat a kalapból. 1985-ben a Crisis on Infinite Earths-ben egy szinte isteni hatalommal bíró ellenség, az Anit-Monitor elpusztította a multiverzum nagy részét, és az eposzi léptékű küzdelmek és hősi önfeláldozások után egyetlen univerzum maradt csupán. A kiadónak már akkor is az volt a célja, hogy a sok-sok párhuzamos világgal terhelt, átláthatatlanul kusza történet- és karakterhalmazt le egyszerűsítse, hogy új olvasók is be tudjanak kapcsolódni a sorozatokba. Később több hasonló, bár jóval szerényebb volumenű változtatást eszközöltek (Zero Hour, Infinite Crisis), és ahogy azok esetében, ezúttal is a történetbe építették be a valós vállalati célok indukálta változtatásokat. A Flashpoint-ban Barry Allen, a Flash módosítja véletlenül a történelmet, amikor nemezise, a Reverse-Flash manipulációi következtében beavatkozik a múltba, hogy megmentse anyja életét. A minisorozat végén a főhős megkísérli visszaállítani az univerzum eredeti állapotát, de bár hogy próbálkozik is, nem lesz minden ugyanolyan, mint azelőtt.

Az egyik leglátványosabb újítás, hogy a DC megszüntette a csaknem 20 éve – akkor még függetlenként – indult, WildStorm nevű imprintjét, és annak karaktereit integrálta a mainstream univerzumba. A Vertigo alkiadó ugyan megmaradt, de annak is több figurája „jár át” mostantól a nagy szuperhősök világba, így például John Constantine és Madame Xanadu. Hogy a különböző koncepciók összefésülése (a WildStorm a szokásosnál radikálisabb szuperhőstörténeteket publikált, a Vertigo hősei pedig kifejezetten felnőtteknek szóló sztorikban szerepeltek) mennyire működőképes, szintén a jövő zenéje. De könnyen felmerülhet a kérdés, hogy mennyire szerencsés egy univerzumba helyezni az addig két különböző világ két különböző, és markánsan a saját világának az attribútumaihoz illeszkedő, végső védelmi vonalat képező szuperhőscsapatát (JLA, Stormwatch). Nem csökken ezzel a szerepük, nem halványul az identitásuk? És ez messze nem az egyetlen aspektusa a DC reboot-jának, ami a hozzá tartozó képregények homogenizálását eredményezi a diverzifikálás helyett.

Az új status quo szerint Barbara Gordonnak a Gyilkos tréfában szerzett sérülése csupán átmeneti bénulást okozott, a Batgirl első számában ismét a gothami háztetőkről vigyázza a város rendjét. Sok egyéb karakter nem ilyen drasztikus változtatások, mint inkább lapos írói megoldások miatt veszítette el egyedi vonásait. A DC két oszlopos tagja, Flash és Zöld Íjász is markáns jellemvonások nélküli tucathősként indul új kalandjaira, míg a női szuperhősök sorozatait vagy eltörölték (Power Girl), vagy – nem kis felhördülést okozva a tengerentúlon – erotikusan indokolatlanul túlfűtve indították újra (Catwoman), kis túlzással szexuális tárgyakká alacsonyítva őket. Sok a sematikus történetre épülő átlagos akciókaland (mint a Red Hood and the Outlaws és a Batwing, amely a szemet egyébként kiszúró megkülönböztető jegyei – fekete fő hős, afrikai helyszín – ellenére sem képes kitűnni), és a kevésbé ismert karaktereket valószínűleg feleslegesen kiemelő, semmiféle egyedi jellemvonással nem rendelkező sorozat (Captain Atom, Blue Beetle, Static Shock).

Még az egyes franchise-okon belül is „egyneműsödés” figyelhető meg: a négy (!) nagy Batman-címet (Batman, Batman & Robin, Batman: The Dark Knight, Detective Comics) az első számok alapján alig-alig választja el valami tematikailag, stílus szempontjából pedig szinte semmi (a színvonaluk ellenben igen ingadozó, de az más kérdés), míg korábban egy The Dark Knight és egy Batman & Robin hangvétele látványosan más volt. Az, hogy a DC nem csak a tinédzser fiúkat (esetleg: fiatal férfiakat) célozza meg, hanem valóban azon van, hogy a piac minél több szegmenséből vonzza sorozataihoz az olvasókat, szinte kizárólag a „periférikus” címeken látszik. Azért szinte, mert Wonder Woman a DC-s „szentháromság” egyike, meglepően és bátran tart egy horrorisztikusabb, komolyabb irányba, mint szuperhősös társai. Egyébként viszont az érettebb (ne adj isten: szerzőibb) I, Vampire, Swamp Thing, Animal Man és társai jelentenek csak frissítő változatosságot a fősodorbeli képregényekhez képest.

A reboot-tal megcélzott új olvasók pedig egyáltalán nem minden esetben érezhetik otthon magukat a DC új világában. Zöld Lámpást, aki két új sorozattal Superman méretű franchise-zá nőtte ki magát, nem érintik a változtatások, az elmúlt évek történetei zavartalanul folynak tovább, csakúgy, mint a Batwoman és a Legion Lost esetében. (Gyorsan tegyük hozzá: a Green Lantern valószínűleg éppen ezért a legösszeszedettebb franchise most a DC-nél, és például a Batmannel ellentétben az egyes címek közti tematikus különbségek is jól láthatók – de ez csak azoknak vigasz, akik eddig is olvasták.) Ami azt jelenti, hogy a „szűz DC-sek” alkalomadtán ugyanúgy elveszhetnek ebben a világban, mint szeptember előtt – ráadásul nincs letisztázva (és kit tudja, mikor lesz), hogy a reboot után pontosan mely korábbi történetek képezik továbbra is részét a kontinuitásnak, és melyek nem.

A sorozatok színvonalát egy-két rész után nehéz megítélni, de csoda nem történt: ahogy a reboot előtt, úgy most is akadnak kiemelkedő és silány címek – és persze nagy a szórás a két véglet között. Igazán (történetekben, koncepciókban) fajsúlyos újítások nem történtnek, nincsenek különösebben merész húzások, az alkotók személyében sem sok a meglepetés. Az általános első benyomás az, hogy a DC elsiette a dolgot. A képregények pozicionálása érezhetően félrement, a hangoztatott üzleti célok és a művészi megvalósítások nem fedik egymást, az új univerzum nem tűnik a korábbinál sem színesebbnek, sem feltétlenül olvasóbarátabbnak – de még csak egységesebbnek sem (Supermant például mindegyik sorozatában másképp írják, mintha nem is ugyanaz a karakter lenne, és bár a sztorik időrendileg nem párhuzamosan futnak, ez nem magyaráz meg mindent). És akkor a néhány kurtán-furcsán véget ért sorozatról (mint a Batman Incorporated) még nem is beszéltünk.

Nagy a valószínűsége, hogy ezzel a húzással a DC mindössze egy boom-ot intézett el magának, és nagyjából fél év múlva minden visszatér a normál eladások szintjére. Akkor, miután az első sztorik is lefutottak az egyes képregényekben, lesz igazán érdekes visszatekinteni, és feltenni a kérdést: mire is volt ez jó?

Rusznyák Csaba | Papírmozi #5