Ultimate News #70

KRITIKÁK

Ultimate Fantastic Four #50

„Az Ultimate Fantastic Four már jó ideje az Újvilág mostohagyermekének szerepét tölti be. Messze nem teljesít olyan jól az eladási listákon, mint a testvérkéi, és a rajongók sem szentelnek neki túl sok figyelmet. Én ezt nem tartom igazságosnak. Jelen pillanatban ez a képregény sokkal jobb, mint a The Ultimates 3, és nem egy alkalommal múlta már felül az Ultimate X-Men egyes számait sem. Az mondjuk tény, hogy Mark Millar távozása óta erős visszaesés tapasztalható a történetek színvonalában, és amikor Millar átveszi majd a klasszikus F4 kalandjainak írását, az újvilági sorozat hibái nyilván még jobban kijönnek majd. De mik is ezek a hibák? Nos, először is az, hogy a sztorik nem elég újvilági hangulatúak. Na persze ez talán nem is meglepő, hiszen ez már csak az Ultimate Spider-Man és egyes minisorozatok esetében mondható el. Egyszerűen nem érzem úgy, hogy ez az újvilági F4. A legújabb kalandjuk is olyan, ami akár a klasszikus univerzumban is megtörténhetne. A várva várt 50. számban ugyanis visszatér Thanos, aki – egy-két apróságtól eltekintve – tisztára ugyanolyan, mint az eredeti verziója. Az egyetlen, amit pozitívumként tudnék említeni Carey sztorijában, a remek párbeszédek. Thanos talán nem új és nem modern semmilyen értelemben, de a szövege zseniális. Sajnos még a rajzoló sem tudta kiemelni a középszerűség posványából ezt a kiadványt. Valljuk be: Tyler Kirkham rajzai egyszerűen nem illenek ehhez a sorozathoz. Akik ismerik őt, tudják, miért is lett a Top Cow kiadó egyik nagyágyúja: a csillogó, szexi szuperhősei miatt. Sajna Reed Richardshoz ez a szerep nem passzol. Olyan itt, mint egy Calvin Kline-alsó reklámjának szereplője, aki napi minimum 4 órát kondizik. Az ég szerelmére, ez nem az újvilági Reed! Ő csak egy stréber kis tudóskölyök! Tudom, talán furán hangzik, hogy egy ilyen sorozatnál a realisztikusságot hiányolom a rajzokból, de eredetileg engem azért fogott meg az Újvilág, mert a hősei egyszerűbb, hétköznapibb figurák voltak, akikkel könnyebben lehetett azonosulni. De itt… Mindenki bőrre feszülő sztreccsruciban pózol, és a hatalmas állukkal gyémántot is lehetne vágni. Az a hír járja, hogy az Ultimate Fantastic Four ebben a formájában megszűnik az Ultimatum után, és én ezek után azt mondom: nem lenne kár érte.”
Értékelés: 6,1 / 10
Írta: Jesse Schedeen

„Nem rossz az Ultimate Fantastic Four 50. száma. Reed aktiválja a Kozmikus Kockát, hogy visszaverjen egy csapat interdimenzionális tiniharcost, akik révén korábban megismerte Thanost. Csak az a baj, hogy Reedet túlságosan is elvakítja a tudományos érdeklődése, hogy lássa, milyen stratégiára készülnek körülötte. Ez igazán édes, és szomorú, és mókás, és közben a csapat többi tagja is ott van persze. Elmegy, de lehetne picivel kevésbé körülményesebb ez az egész.”
Írta: Hannibal Tabu

„Tényleg nem értem, mi van ezzel a sorozattal. Carey néha remek sztorikat ír, néha borzalmasakat. Most az utóbbi eset áll fenn. A legfőbb problémám Thanosszal és a Kozmikus Kockával az, hogy szöges ellentétben áll mindennel, amiről az Újvilág szól: a realisztikusabb, valóságosabb történetekkel. A zombik, Atlantisz és Fátum mind úgy voltak megcsinálva, hogy azok valahogy mégis közelebb álltak a valósághoz. Már a korábbi alkotók is megszenvedtek a realisztikusság megtartásával, miközben mégis fantasztikus történeteket kellett kreálniuk, de valahogy összehozták. És akkor jön egy ilyen sztori, ami teljesen figyelmen kívül hagyja a nagy elődöket. Egész jó kis sci-fi lenne ez egyébként, csak valahogy mégsem fogott meg eléggé. A Fantasztikus Négyes tagjai már-már mellékszereplőknek tűnnek a sok jellegtelen, személyiség nélküli idegen között, akik csak úgy özönlenek ebben a számban. Egyikük sem túl érdekes, nem tudunk azonosulni velük, és igazából nem is akarom őket újra látni, ha van rá mód. Reed és a többiek tehát visszatérnek New Yorkba, bejutnak az erőtérbe, és odabent rájönnek, hogy a Kozmikus Kocka veszélyben van. Amúgy az F4 ábrázolása egész jó, habár a Reed és Sue között feszülő ellentétet már nagyon unom. Szerintem egyáltalán nem szükséges ez a történetszál, és igazából nem is nagyon értem. Mintha csak Carey akart volna egy kis melodrámát a sztoriba, annak ellenére, hogy az nem is nagyon való bele. Tyler Kirkham rajzai elég jók, sokkal jobbak, mint a közelmúltban a sorozaton dolgozó rajzolók munkái, bár azért ő sem tökéletes. Mondjuk az Amazing Spider-Man óta rengeteget fejlődött, és ennek köszönhetően a rajzokat sokkal jobban élveztem, mint magát a történetet. Ez tehát a Kozmikus Kocka és Thanos sztorijának a kezdete, és bevallom, eddig nem nagyon fogott meg. Remélem, a következő történet valamivel realisztikusabb lesz.”
Sztori: 2 / 5
Rajz: 4 / 5
Összesítés: 3 / 5
Írta: Adam Chapman

The Ultimates 3 #2

„Elismerem, Jeph Loeb és Joe Madureira sorozatának első számáról írt kritikámmal kissé túllőttem a célon. Ahogy az első két kötet legtöbb rajongóját, úgy engem is rendesen földhöz vágott akkor a hatalmas minőségbeli visszaesés (a szó minden értelmében). Csaknem két hónap telt el azóta, és most, hogy kicsit lenyugodtam, és a várakozásaimat is jelentős mértékben csökkentettem, készen álltam Loeb újabb alkotására. Legalábbis azt hittem, hogy készen állok. De nem. A sztori ugyanott folytatódik, ahol legutóbb félbeszakadt: a Skarlát Boszorkány meghalt, és nem sokkal később feltűnik a színen a Mutáns Testvériség. A jó hír, hogy Joe Madureira rajzai sokat fejlődtek az előző rész óta, és a színezés is jóval változatosabb, élesebb lett. Az elmosott sárga és barna színek, amik az előző számot jellemezték, végre eltűntek. A képkockák így sokkal szebbek lettek, és végre a Különítmény tagjai is úgy néznek ki, ahogy a szuperhősöknek ki kell néznie. Na jó, a testük még mindig hemzseg a gigantikus bicepszektől, vállaktól és mellektől, amelyek általában nagyobbak, mint a fejeik, de hát ilyen ez a Joe. Aki egy általa rajzolt képregényt vesz, az bizony tudja, hogy erre kell számítania. Tetszett az is, hogy végre van valami karakterfejlődés is a történetben. Legutóbb arról panaszkodtam, hogy a szereplők saját maguk karikatúráivá váltak, és a korábbi fontos, érdekes jellemvonásaik mind eltűntek. Amerika Kapitány már csak egy 88 éves fickó volt egy harmincas éveiben járó testbe zárva, Vasember egy részeg disznó, Valkűr egy két lábon járó mellcsoda, Wanda és Pietro kapcsolata gusztustalan volt, stb. Sajnos a legtöbb ezekből még mindig jelen van, de Higanyszál például fejlődött valamicskét. Már-már azt merném mondani, hogy személyisége is van, amely az utolsó szám végén történtek, és az apja megjelenése következtében bukkan elő belőle. Fura érzés volt, de… szinte érdekelt a sorsa. Na ezek után úgy tűnhet, mintha tetszett volna a szám, de nem így van. Most jön a feketeleves. Először is: a párbeszédek borzalmasak. Figyelembe véve, hogy az egész képregény egyetlen hatalmas csatajelenet, az ember azt gondolná, hogy a szöveg másból sem fog állni, mint frappáns egy-két szavas beszólásokból két ütés között. Sajnos Loebnek még ennyit sem sikerült összehoznia, tekintve, hogy a szövegeiben a humor és szellemesség legapróbb szikrája sincs jelen. Ez leginkább Pókember és Sólyomszem harcánál tűnik ki, ami alapján én megtiltanám, hogy Loeb valaha is dolgozhasson Pókemberrel, legyen az bármelyik változata. De persze máshol is érezhető ez a probléma. Meg aztán ott van az a tény is, hogy a nagy csatán kívül az égvilágon semmi más nem történik. Jön a Testvériség. A két csapat összecsap. Folytatása következik. Ennyi. Hol vannak már azok a csavaros sztorik az első két kötetből… Eddig Loeb annyit ért el, hogy sikeresen meggyűlöltette velem az új Sólyomszemet, Amerika Kapitányt és Valkűrt. De azért a többiek sem lettek eddig a szívem csücskei. Egyébként nem lenne olyan rossz ez a sztori, ha mondjuk az Exiles vagy a What if…? (Mi lett volna, ha a Bosszú Angyalai egytől egyig szteroidos állatokká válnak?) egyik számában kapott volna helyet, na de így… Jeph Loeb teljesen tönkrevágta azt, ami a szuperhősös képregények egyik alapeleme: az izgalmas csaták. Az egész élettelen és irritáló. Hosszú és unalmas számoknak nézünk még elébe, mire ennek vége lesz…”
Értékelés: 4,1 / 10
Írta: Bryan Joel

„Mielőtt belekezdenék, tisztázzuk: én sosem voltam nagy rajongója már az első két kötetnek sem. Valamilyen számomra érthetetlen oknál fogva rengetegen beleszerettek Mark Millar és Bryan Hitch közös munkájába, amiben egy csapat férfierőtől duzzadó akcióhős megalapított egy újfajta Bosszú Angyalait. Érdekes volt, újszerű volt, de nekem sosem tetszettek a szereplők. Nem voltak elég kidolgozottak. Volt egy rakat hősünk, akik igazi mocskok módjára viselkedtek, hogy így legyen az egész minél elképesztőbb, majd a végén úgyis minden egy hatalmas csatajelenetbe torkollt. Ez jellemezte mindkét kötetet. De Millar legalább vitt néhány új ötletet az egészbe, míg Loebről ez egyáltalán nem mondható el. Millar történetvezetése egész ügyes és fordulatos volt, különösen Loki ügye a második kötetben, és hiába ment át így is az egész egy gigantikus háborúba a végén, az legalább akkor is működött (még jobban is, mint az első kötetben). Loeb ezzel szemben csak bedobál néhány szereplőt egymás mellé, akik aztán jól ellátják egymás baját. Az egyetlen szerencséje, hogy Joe Madureira rajzolja a sorozatot, mert tényleg csak ő menti meg ezt a számot is. Elárulok egy titkot: sokkal jobban jártok, ha nem olvassátok a szöveget, csak a képeket nézegetitek. A nem túl összetett sztori lényegét még így is könnyedén kitalálhatjátok, és így az egész sokkal élvezhetőbb. Nem tudom, mi van vele mostanában, de Loeb egyszerűen képtelen normálisan megszólaltatni a karaktereit. Ha visszagondolunk például a Spider-Man: Blue című remekműre, akkor joggal tehetjük fel a kérdést, hogy mi ennek az oka. A falra másztam minden egyes mondattól. De a rajzok tényleg szépek, még szebbek, mint az előző számban. Bevallom, nekem nagyon bejön Madureira stílusa, és vele tényleg elviselhetőbb volt ez a szám – de még így sem olvasnám újra semmi pénzért. Bárcsak ne lett volna benne szöveg…”
Értékelés: 5,2 / 10
Írta: Richard George

„Hát megjelent a 2. szám is, amiben egy csomóan keresik a Fekete Párducot (de senki sem találja), Pietro családi drámába kerül (rengeteg siránkozással megspékelve), valamint egy vendégszereplő is felbukkan a végén. Ja, és a színezés túl sötét lett. Ja, és Stark nem éppen úgy viselkedik, ahogy egy szuperzseninek kéne. Ja, és az egész dögunalmas. Nagyjából ennyi.”
Írta: Hannibal Tabu

Oldalak: 1 2 3 4 5