Túlozni szeretek, de sarkítani nem – Interjú Kiss Judittal

A képregényfesztiválok egyik visszatérő momentuma, amikor az előző naptári évben megjelent magyar képregényeket díjazzuk az Alfabéta-díjjal. Az átadó ceremóniánál azonban sokkal fontosabb, hogy képet kapjunk arról, milyen témák és irányzatok vannak jelen a magyar piacon. Miről szólnak a jelölt művek, mit gondolnak az azokat készítő alkotók. Az elkövetkező napokban azokkal a képregényalkotókkal közlünk interjúkat, akik idén, a 15. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválon (2019. május 8-12) kaphatnak díjat.

Kiss Judit illusztrátor, képregényrajzoló. Neki köszönhetjük a CSKA és a TYA antológia nagyszerű borítóit is. Mindkét kötetbe rajzolt képregényt is: a macskás antológiába egy misztikus elemekkel ötvözött jakuza-történetet, a kutyás kötetbe az Ősök meséit, amely szintén japán mitológia elemekre épül, és bekerült az idei Alfabéta díj döntősei közé, novella kategóriában. Juditot Oroszlány Balázs kérdezte.

Oroszlány Balázs: Első kérdés: kuTYA vagy maCSKA?
Kiss Judit: ‘CSKA! Imádom a macskákat, gyerekkorom aktív részesei és nagyon hiányoztak, mikor vagy egy évtizedik nem volt lehetőségem macska tartásra. Szemtelen közvetlenségük, idétlen játékosságuk és csendes ragaszkodásuk nagyon feldobja a hétköznapjaimat. Semmi bajom a kutyákkal, viszont sokkal több felelősséggel jár (séta, idomítás, és az erős érzelmi kötődésük) – nekem inkább a függetlenebb macskák valók. ^^

OB: És hogy az ellentéteknél maradjunk: képregényeidben, legyen szó szamurájokról, macskákról vagy éppen szárnyas kutyákról, a fekete mellett mindig ott a fehér. Miért érdekel ennyire ez a kettősség?

KJ: Hm… nem gondoltam, hogy a fekete-fehér ilyen központi elem lenne a sztorijaimban, de érdekes meglátás. Talán azért, mert az ellentétekkel szeretek operálni és egy fekete-fehér képregényben mi lehetne nagyobb kontraszt, haha? De most, hogy mondod, a legeslegelső originál képregényem – mely sosem jelent meg nyomtatásban – két főszereplője egy fekete és egy fehér angyal volt, és pontosan az életfelfogásuk ellentéteiről szólt. Ellentét – kettősség. A kettősség is foglalkoztat, nem szeretem, ha a dolgok nagyon fekete-fehérek. (Bocsánat, kihagyhatatlan volt). Eltúlozni szeretek, de kisarkítani nem. Eltúlozni a hatás kedvéért, de mellette a sokszínűség meg kell, hogy jelenjen. Nem tudnék egy velejéig romlott karaktert megfogni, mert üresnek érezném. Kell, hogy találjak benne értéket, bármit, amivel azonosulni tudok. Szerintem a való életben is így működik.

OB: Először a Keretbe Zárt Világ antológiában publikáltál, majd csatlakoztál az 5 Panels csapatához. Minek tekinted magad? „Mangásnak” vagy „nyugati képregényesnek”? Egyáltalán, más ez a kettő dolog?

KJ: Haha, ezzel a kérdéssel gyakran találkozom itthon. Megpróbáltam válaszolni legjobb képességeim szerint, de kisregény lett belőle, úgyhogy csak nagyon tömören gondolatébresztőnek. Kezdjük azzal, hogy mit jelent a nyugati képregény. Úgy sejtem a legtöbb ember számára ez a DC, Marvel szuperhős képregényeket takarja? Pedig az Asterix, Kázmér és Huba, Piff, Disney, egyéb – akár szerzői képregények – is gondolom idetartoznak, nem? Aztán itt van a manga. Sokaknak valószínűleg a nagy szemek, fura hajak meg a sebességvonalak jutnak eszébe. Pedig azon belül is van rengeteg stílus és zsáner, valamint azokhoz kötődő jellegzetes formanyelv, kezdve a Lone Wolf and Cubbal, a Sailor Moonon és Dragon Ballon át ezek végtelen kombinációjáig. Nem is mennék bele most jobban.
Bár kiskoromban szerettem a Kockást, de ami először képregényalkotásra ihletett, az viszont online fanképregények és egy manga volt, már a húszas éveimben, a Dragon Ball. A panelek organikus kezelése, a letisztultság, és az, ahogy merték a csendet, mint mesélő-eszközt felhasználni magával ragadott. Akkor először éreztem magamhoz közelinek egy képregényt.
És akkor az első kérdésre válaszolva pedig, nem, nem tekintem magam mangásnak, bár sokan mondják annak a munkáimat, valószínűleg a panelkezelés miatt. Ez volt ugyan az elsődleges inspirációm, de számtalan más behatás is ér folyamatosan, és ezeknek „kutyuléka”, amit csinálok. De persze mindenki maga dönti el, milyennek látja. Nekem igazából nem számít, milyen címkét használnak rá.

OB: A Macskák titokzatos életében alakváltókban botlunk, az Alfabéta díjra jelölt műben szárnya nő a kutyának, és szinte minden képregényedben ott az átváltozás, az álca. Mitől olyan izgalmas a változás?

KJ: Általánosságban a változás mindig lehetőség valami újra – ez szerintem önmagában is izgalmas, és nekem alapvető igényem a hétköznapokban és a történetekben is! Az álca pedig jó dolog feszültségkeltésre – ha van titok, fenntartja az olvasó kíváncsiságát. Ha az olvasó tudja a titkot, de a főhős nem, akkor pedig izgulhatunk érte. Bár ezekben a történtekben úgy érzem, a mitikus lények önmagukban ezt nem képviselik. Számomra ők inkább csili-vili játékszerek, akikben kedvemet lelem, mintsem ennek a gondolatnak a megtestesítői. A bennük végbemenő mentális, érzelmi változások már sokkal inkább. De amit szeretek bennük mondjuk egy emberi karakterhez képest, az az állat-ember kettős természete. Emberi intelligenciájuk van, mégis bizonyos dolgokat az ő sokkal ösztönösebb, természetesebb – és az egyedi természetükhöz passzoló – módon élnek meg.

OB: A képregények mellett könyveket is illusztrálsz. Melyik a könnyebb? Egy kész szöveghez megtalálni a képet, vagy történetestül-képestül összerakni egy képregényt?

KJ: Illusztráció! A képregény szerintem az egyik legkomplexebb vizuális kifejezésmód- pláne ha az ember egyedül írja-rajzolja. A képregényesnek tudnia kell írni, rajzolni, ő a díszletes, figuratervező és „színésze” a történetnek. A (rajz)filmhez képest viszont nincsenek hangok, zene, folyamatos mozgás, ami rengeteget hozzá tudna adni. Illusztrátorként azonban „csak” rajzolóként vagyok jelen. Esetleges rajzi nehézségeken felül legfeljebb az lehet kihívás, hogy melyik pillanatot ragadjam ki, és abba mi mindent tudok belesűríteni anélkül, hogy túl sok lenne. De bármelyiket is teszem, mindig ott a szöveg, mely önmagában kép nélkül is teljes egészet alkot.
A képregényben mozdulatsorokat, érzelmi változásokat kell megmutatni állóképekkel, és ha rosszul ragadja meg az ember a pillanatot, netalántán nem rajzolja meg elég ügyesen, az az olvasót megakasztja, összezavarja. Személy szerint nekem az írás különösen gyenge oldalam, és számtalanszor átírom a forgatókat, mire végre úgy érzem, azt fejezik ki, olyan formán, amit szeretnék – vagy legalább megközelítik. Szerencsére, mint mindenben, ebben is lehet fejlődni és mostanában sokat olvastam, hallgattam, néztem a témában és úgy érzem, egyre könnyebben szúrom ki a hibákat, habár javítani nem mindig könnyű még. =)

OB: Megtartva a kettősséget: melyik az a két képregény, amire legközelebb számíthatunk tőled?
KJ: Jelen pillanatban egy íróval, Duba Krisszel dolgozok együtt, akit a magyar olvasók már ismerhetnek a CSKA kötetből, az Éjféli csemege Duba-Zentai párosából. Annyit elárulhatok, hogy a sztori egy farkasról szól. Hogy mi jön azután… azt nehéz megmondani. Rengeteg félbehagyott munkám van, mert mindenhol elégedetlen voltam a történettel, ezért félretettem őket. Talán az egyik karácsonyit próbálom meg elkészíteni, még 2013-ban ugrottam neki először, és tavaly például az időhiány miatt maradt félbe. Ebben a macskás, illetve az 5Panels Főzős kötetből megismert karakterek keverednek majd kalamajkába. Jó lenne, ha sikerülne befejezni, már a vázlatok nagy része is készen an…

OB: Angolul és magyarul is publikálsz. Szerinted egy magyar alkotó hol talál hamarabb értő közönségre? Az itthoni képregényes (vagy a mangás?) közeg a hálásabb befogadó, vagy az „egész világ”?
KJ: Hm… Nagy általánosságban azt hiszem elmondható, hogy a nagy számok törvénye miatt nyilván a nemzetközi vs hazai piacnál mindig a nemzetközi nyer. Kivéve, ha az alkotó a hazájára specifikus, csak azok számára érthető dolgokat mesél el. De az esetemben úgy gondolom, ez nem így van. És akkor a magam módján definiálva „értő közönség” fogalmát: én az embereket leginkább megszólítani szeretném. A történeteimben szinte mindig valami érzelmi töltet van, a karakterek viszonyáról szól, az akció csak körítés. Mindig, amikor valamilyen formában közzé teszem őket, remélem, hogy valaki tud vele azonosulni, szórakoztatja, megérinti a dolog. De ezt visszajelzés hiányában sosem tudja meg az ember. Az online felület előnye szerintem, hogy az emberek hamarabb hagynak kommenteket, mint keresik fel az alkotót egy nyomtatott példány esetében. Nekem pedig angolul online, magyarul pedig papíron jelennek meg dolgaim. Úgyhogy én személy szerint több és gyakoribb visszajelzést kapok nemzetközi felületeken. De mivel rengeteg magyar is tud angolul, úgyhogy ez nem feltétlenül zárja ki a magyar közönséget sem.