A Képregényfesztivál egyik prominens külföldi vendége az olasz képregény egyik atyja, Vittorio Giardino. Látogatására készülve a művészt Bayer Antal kérdezte korábbi magyarországi utazásokról, politikáról, rajzolói hatásokról.
Bayer Antal: Nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy az ön Magyar rapszódiája végre megjelenik magyarul, ráadásul Budapesten üdvözölhetjük ebből az alkalomból. Mindig is úgy gondoltam, hogy ezt a képregényt muszáj lefordítani magyarra. Tudta, hogy már 1991-ben tervben volt véve a kiadás, ám akkori kiadója, az olasz-magyar közös vállalkozásban létrejött Linea anyagi okokból bedobta a törülközőt?
Vittorio Giardino: 1991 régen volt, és őszintén szólva én már nem is emlékszem erre a tervre.
BA: Mindig erőteljesen hangsúlyozza érdeklődését Kelet-Európa, elsősorban Csehország, de Magyarország iránt is, ami gondolom, elég ritka lehet az olaszok körében. Honnan van ez az érdeklődés?
VG: A válaszom nyilvánvalóan közhelyes: onnan, hogy európai vagyok. Elsősorban európainak érzem magamat, és csak utána olasznak, és számomra Európa az Urál-hegységig tart. És aztán vannak személyesebb okaim is, amelyek távoli rokonságokhoz és távoli utazásokhoz kötődnek, és amelyeket sokáig tartana elmesélni. Megpróbáltam elmagyarázni a Prágában játszódó Jonas Fink-képregényem előszavában – remélem, egy napon ez is megjelenik magyarul.
BA: Úgy tudom, először 1972-ben járt Magyarországon, még mérnöki munkája okán. Már ebben az időben gondolkodott azon, hogy egyszer történetmesélő lesz? Vannak konkrét emlékei ebből az időszakból?
VG: 1972-ben egyáltalán nem gondoltam arra, hogy szakmát (és életet) fogok változtatni. Fiatal villamosmérnők voltam, sokat utaztam, géprendszerek automatizálásán dolgoztam. A munkám miatt gyakran eljutottam Kelet-Európába, egy olyan korban, amelyben még kevesen utaztak a vasfüggönyön túlra. Rengeteg emlékem van ebből az időszakból, a nevek és a megváltozott helyszínek adták a Jonas Fink ötletét. Emlékszem Hannára, a mellém kirendelt tolmácsra és a szállodai portásra, Attilára, akiknek kötelességük volt a rendőrségnek jelenteni, hogy mikor merre járok. Fiatalok voltak, egyidősek velem, és azonnal megmondták nekem, hogy ezt kell tenniük. Megkértek, hogy ne okozzak semmi olyasmit, ami nekik kellemetlenséggel járnak, hiszen muszáj mindenről beszámolniuk. Munka után aztán többször is elmentem velük sörözni. A jelentések valószínűleg azóta is megvannak valami levéltárban. Természetesen sosem olvastam el ezeket, de el tudom képzelni, hogy pont ugyanolyan unalmasak és lényegtelenek voltak, mint amennyire Hanna és Attila szórakoztatóak voltak a valóságban. Az egészet átitta egy nagy adag irónia.
BA: Visszatért azóta Magyarországra? Milyennek látja az ország fejlődését, főleg 1990 után?
VG: Igen, néhányszor, és láttam, milyen gyorsan változik az ország. Már minden volt a kirakatokban, ugyanazok a dolgok, mint Olaszországban. És gyakran ugyanazokhoz a nyugati áruházláncokhoz tartoztak a boltok. Úgy tűnt, a jólét és a gazdagság nagyon gyorsan, talán túl gyorsan is növekszik. És talán nem mindenki számára. De nem ismerem eléggé a mai Magyarországot ahhoz, hogy ítéletet mondjak. Annyit bizonyosnak látok az olasz sajtóban olvasottakból, hogy amióta Orbán Viktor hatalomra került, veszélyes fordulat következett be. Ahogy sajnálatos módon számos más európai országban is terjedni kezdenek a nacionalista túlzások, beleértve Olaszországot. Attól félek, nem sokat tanultunk a történelemből, és nem szeretném, ha lépésről lépésre megismételnénk a tragikus tévedéseinket. Hetvenkét éves vagyok, és életemben először komolyan aggódom a jövő miatt.
BA: Bár annak idején végül nem jelent meg a Magyar rapszódia, a Krampusz közölte az egyik rövid történetét (Az a finom borzongás) amely a „Végzetes vakáció” című sorozatának a része. Hol helyezkedik el ez a többi munkájához képest?
VG: Én úgy emlékeztem, hogy ez a Szafári című sztori volt. A Végzetes vakáció mai eseményekről szólt, nagyon különböző történeteket tartalmazott, amelyekben valóban a vakáció volt az összekötő kapocs. Vakáció mint utazás, önmagunk és mások felfedezése, ami lehet álom és rémálom is. A témák változatossága nagy szabadságot adott ehhez.
BA: Úgy érzem, a rajzstílusa sokat fejlődött a Sam Pezzo és a Jonas Fink között. Mik voltak azok, amik eredetileg hatottak önre, és mi az, amit a szerzői pályafutása során megtanult a rajzolói mesterségről?
VG: Nagyon sok különböző hatás ért rajzolóként és íróként is. Mivel eredetileg egy noir zsánerű sorozaton dolgoztam Sam Pezzóval, természetesen a fekete-fehér képregény olyan nagymestereit igyekeztem követni, mint Jacques Tardi, Enrique Breccia vagy José Muñoz. Később, amikor színes képregényeket kezdtem készíteni, adta magát a „tiszta vonal” hatása, főleg Hergé és Edgar P. Jacobs munkássága. De ha jobban megnézni valaki a rajzaimat, észreveszi, hogy milyen sokkal tartozom másoknak is, mint például Hugo Prattnak, Moebiusnek, Milo Manarának, Alex Raymondnak, Winsor McCaynek, Carl Barksnak, Floyd Gottfredsonnak… Abba is hagyom, még legalább két oldalon át tudnám sorolni őket.
Egy dolog, amit egészen biztosan megtanultam: ahogy azt André Juillard barátom állítja, a képregényben a rajznak szerénynek kell lennie. Ezen azt értem, hogy a rajznak szolgálnia kell a történetet, és nem önmagáért kell szépnek lennie. Tudom, sok kollégámnak erről más a véleménye, de én ezt a közelítést választottam.
BA: Sosem érzett késztetést arra, hogy egy kommerszebb irányt vegyen, és egy olyan kiadónak dolgozzon, mint a Bonelli? Azért teszem fel ezt a kérdést, mert az ő legfontosabb sorozataik, mint a Dylan Dog és a Dampyr, csak pár éve jelennek meg magyarul, és csak most kezdjük értékelni ezeket. Ön szerint hol helyezkedik el ez a fajta képregény?
VG: Sergio Bonelli nagyon kedves barátom volt. Mindig tiszteltem, és úgy hiszem, ő is nagyra becsülte az én munkámat. Talán pont azért, mert sosem dolgoztunk együtt. Én mindig a magam útját jártam: annyi történetem van, amit el akarok mesélni és meg akarok rajzolni, hogy sosem volt időm együttműködni másokkal. Véleményem szerint ez az egyetlen igazi különbség a kommersz és szerzői képregény között. Ez nem minőségi kérdés: léteznek csodálatos sorozatok és rettenetes szerzői képregények is. A munkamódszer az, ami más. Én teljes szabadságot élvezek, azt találok ki és valósítok meg, ami csak az eszembe jut, míg a „sorozatgyártó” kollégáimnak kötelező meghatározott karaktereket és témákat kitalálniuk. Ráadásul teljesen egyedül dolgozom, soha senkivel nem ütköztetem és nem is ellenőriztetem a munkámat, amíg el nem készül: ez egy olyan körülmény, ami sokak számára elviselhetetlen, én viszont nem érzem tehernek. Szerencsére.
BA: Mindig is elkötelezett alkotó volt. Ha ma kellene választania egy témát vagy egy üzenetet, mi lenne az?
VG: Attól tartok, nincs meg sem a tekintélyem, sem a képességem arra, hogy üzeneteket küldjek. A gondolataim zavarosak, és kevés dologban vagyok biztos. De ha feltétlenül muszáj lenne, a megértést és a szolidaritást választanám. Ami számomra azt jelenti, hogy mielőtt bármit is mondanánk vagy tennénk, képzeljük bele magunkat a másik ember bőrébe. Mindenki másnak a bőrébe, még azokéba is, akiket nem kedvelünk. Nem azért, hogy elkerüljük a döntést, hogy melyik oldalra álljunk, hanem azért, hogy megértsük mindenkinek az indokait. Ezt próbálom elérni a munkáimmal is.
BA: Köszönjük a beszélgetést, viszontlátásra Budapesten!