A The Final Night kétségkívül minden idők legkülönösebb szuperhős-crossovere. Na nem mintha nem a Föld végveszélybe sodródásáról, és a hősök világmentés céljából való összefogásáról szólna, mert nagyon is ez a helyzet, és persze ilyen szempontból beállhat a sorba az összes többi hasonló történet mögé. A DC 1996-os crossoverében azonban nincsenek röhögő szupergonoszok, végeérhetetlen csaták, és egyáltalán a főszereplők többsége alig-alig használja csak képességeit. Leginkább állnak egy teremben, és arról beszélgetnek, hogyan kerülhetnék el a világvégét. Ez finoman szólva sem az a fajta olyan megközelítés, amit az átlag, hagyományokhoz ragaszkodó szuperhős-rajongó preferál, de az legyen csak az ő baja. Mindenki mást meglep majd a The Final Night sajátos, érett és intelligens megközelítése, ami ráadásul nem csak a történetre, hanem a rajzra is kiterjed.
A Földre egy Dusk nevű földönkívüli érkezik, aki félelmetes figyelmeztetést hoz: egy sötét, alaktalan, űrbeli entitás, a Sun-Eater, egyenesen a Nap felé tart, és semmi kétség felőle, hogy először elzárja hőjét és fényét a galaxis – és a Föld – elől, majd lassan felemészti, ahogy tette azt korábban már számtalan csillaggal. Supermantől Batmanen és a Csodanőn át a Zöld Lámpásig a DC univerzum összes nagy hőse együttes erővel próbálja megakadályozni a katasztrófát, de nem járnak sikerrel. A teremtmény eltakarja a Napot, a Földre sötétség és fagy zuhan, Superman fokozatosan elveszíti a csillag által táplált erejét, és úgy tűnik, az emberiség napjai meg vannak számlálva.
Az arctalan, érinthetetlen, természeti erőnek is felfogható fenyegetés nem valami gyakori a szuperhős-képregények világában, és az olvasó szinte várja is az oldalak múlásával, hogy mikor derül ki, valójában Darkseid vagy Monarch áll az egész mögött, és mikor esnek végre neki a hősök az álnok gazembernek, nagy pofonokkal, dirrekkel, durrokkal, robbanásokkal, és a megszokott, bunyók közti nagyzoló megjegyzésekkel. De semmi ilyesmi nem történik, a DC hősei csak akkor lendülnek egy-egy rövid ideig akcióba, amikor egy tűzesetet, vagy egy magából kikelt tömeget kell megfékezniük. Részben ebből adódik a legtöbb szuperhős-klisét szépen elkerülő The Final Night fantasztikus hangulata. Hiába az ikonikus, elpusztíthatatlan főszereplők, az ellenség ezúttal nem ölt testet, nem lehet lekeverni neki egy pofont, kirugdosni a naprendszerből, vagy megpörkölni a hátsóját, a hősök többsége nem tehet mást, mint hogy napról napra nézi, ahogy a bolygó egy hideg jégtömbbé változik. Igaz, a „végül úgyis kitalálunk valamit” hurráoptimizmusa azért itt is jelen van, és nem ártott volna a szereplők szörnyű tehetetlenség-érzetét egyénenként jobban kihangsúlyozni, de a koncepció és megvalósítása még ennek hiányában is figyelemreméltó.
És a vég megfékezésére tett kísérletekben az író, Karl Kesel logikusan előveszi a rosszfiúkat is – közülük leginkább Luthort kell megemlíteni, aki persze őszinte segítő szándéka ellenére is Luthor marad, és minden alkalmat megragad, egy-egy verbális ökölcsapást elhelyezésére a Föld első számú, ám most erőtlenül maradt hősén. Talán kicsit még szarkasztikusabb is, mint amit a karaktertől megszokhattunk, főleg azt az egy-két poénját tekintve, ami alkalmanként oldja a feszültséget, és az egyébként (szerencsére nem görcsösen) sötét hangulatot (amikor például elhangzik, hogy a Nap szupernovává válik, megjegyzi, hogy legalább nem kell félniük a halálra fagyástól).
A The Final Nightnak azonban van még egy nagyon fontos szereplője – sőt, ő talán a legfontosabb, annak ellenére, hogy csak a végén bukkan fel: az egykori Zöld Lámpás, Hal Jordan, aki azután lesz része a történetnek, hogy végre bosszút áll Hank Henshaw-n, aki a The Return of Superman eseményei alatt elpusztította városát, Coast Cityt. Tekintve, hogy Jordant korábban Ron Marz mindennek hatására őrült gyilkossá változtatta (Emerald Twilight), a The Final Night végül az ő megváltástörténete lesz. A világ megmentéséért önmagát feláldozó hősnél nagyobb klisé kevés létezik, de Marz ezt a kártyát itt olyan eleganciával húzza elő, hogy öröm nézni. Utódjával való beszélgetése, önmagával való vívódása, kétsége, hogy vajon hőse-e vagy gyilkos, és persze búcsúja egykori társaitól és szerelmétől mind fantasztikusan jól, ízlésesen, szépen megírt jelenetek, amik nem csak kiválóan vezetik fel a crossover fináléját, és tesznek működőképessé egy ezeréves sablont, hanem egy régi, sokat megélt karakterhez méltó elköszönést is biztosítanak (nem beszélve ugye bűnei megbocsáttatásáról).
A The Final Nightot Stuart Immonen rajzolta, aki a ’90-es évek egyik leginkább kiemelkedő tehetsége volt a szuperhős-képregények területén. Képei nem olyan túlzóak és kaotikusak, mint a korszak legtöbb alkotója esetében: elegáns vonalvezetése, visszafogott, életszerű karakterábrázolása, a pózoló hősökkel teli panelek mellőzése a crossover egyik legnagyobb ütőkártyájává válik, és a mindig egyetlen perspektívából, a történet előrehaladtával különböző állapotokban megmutatott metropolisi városkép is sokat tesz hozzá az atmoszférához – nem beszélve az állandó hóesésről, ami meglepően erőteljes hangulati elemmé válik a kezei alatt. Így, bár Kesel írása gördülékeny és erőteljes, mégis sokat köszönhet Immonen markáns stílusának. (Az pedig külön örvendetes, hogy a gyűjteményes kötetben a minisorozat mellett helyet kapott, Zöld Lámpás fentebb említett döntését részletező Parallax: Emerald Night rajzolója, Mike McKone is hasonló stílusban utazik, így nem lóg ki a lóláb.) A The Final Night kettejük együttes erőfeszítésének hála válik a ’90-es évek egyik legjobb crossoverévé, ami végre nem arról szól, hogy valaki felbukkan, és elkezdi eltörölni az időt vagy az univerzumokat.
Megjelenés: 1996 (5 rész)
Történet: Karl Kesel (Parallax: Emerald Night: Ron Mazr)
Rajz: Stuart Immonen (Parallax: Emerald Night: Mike Mckone)
Olórin, 2008. július 5.