Voltak már kisebb-nagyobb próbálkozások arra, hogy mozivásznon kiforgassák a szuperhős-történetek lényegét, de (leszámítva a frenetikus Hihetetlen családot) egyik sem járt különösebben nagy sikerrel, sem a nézők, sem a kritikusok körében. Ezen próbált változtatni Peter Berg, A királyság rendezője, aki a 10 évig Hollywoodban porosodó, féltucatnyi rendezőt elfogyasztott Hancock forgatókönyvét Will Smith-szel és 150 milliós költségvetéssel felturbózva küldte a nagyérdemű elé. Elnézve a tengerentúli ítészek véleményét, részben máris kudarcot vallott – pedig a Hancock egy igazán kellemes, gyors sodrású nyári mozi, tele akcióval és humorral, és mindkettőt magas színvonalon nyújtja. Igaz, jobb, ha csak szemünkre és fülünkre hagyatkozunk, agyunkat pedig kikapcsoljuk arra a másfél órára, de ha sikerül így tennünk, akkor kellemes, ha nem is maradandó élményben lesz részünk.
Hancock halhatatlan, sebezhetetlen szuperős, és mint olyan, életeket ment, mégis mindenki utálja. Ugyanis bunkó, iszákos, mocskos, igénytelen, ráadásul mindenfelé óriási károkat okoz, amerre csak jár. Aztán egy nap megmenti egy PR szakember, Ray életét, aki cserébe elhatározza, hogy közkedvelt figurát farag a menthetetlennek tűnő fickóból. Ennek első lépéseként meggyőzi, hogy önként vonuljon börtönbe, válaszul az ellene felhozott vádakra. Innen pedig már csak ki kell várniuk, hogy a város megrogyjon a bűnözést korábban visszaszorított Hancock hiányának súlya alatt. A terv beválik, de azért az alkoholista tahótól még hosszú út vezet az egyenruhás szuperhősig, ráadásul Ray bájos felesége, Mary is alaposan belekavar a dolgok menetébe.
A Hancock egy óriási ambíciókat dédelgető, furcsa hibrid. Vicces akar lenni, látványos, akciódús, kicsit misztikus, és ráadásul még drámai is. Utóbbi téren annak rendje és módja szerint el is bukik (mint a hasonló célkitűzésekkel meginduló nyári mozik általában): a történet az idő előrehaladtával egyre komolyabbá válik, és végül az alkotók egyenesen arra kérnek minket, hogy ténylegesen drámai feszültséget érezzünk a furcsán összelejmolt fináléban, ahol nehezen megbocsátható sietséggel puffogtatnak haloványan felvázolt bonyodalmakat és fordulatokat, méghozzá főleg a logika és a zökkenőmentes dramaturgia rovására. De ha ezekről a film felétől kedve megjelenő butaságokról elfeledkezünk, azt találjuk majd, hogy felhőtlenül jól szórakozunk. Márpedig elfeledkezünk, mert az alig másfél órás Hancock olyan szédítő iramot diktál, úgy ontja magából az akciókat és a poénokat, hogy az embernek se kedve, se ideje a bakikra figyelni – legalábbis amíg a mozitermet el nem hagyja. (És épp ezért jó, hogy rövid – ha csak kicsit hosszabb lenne, hiába lehetne jobban kidolgozni egy-két történeti elemet, a butaságok gyorsan elkezdenének terhessé válni.)
Merthogy az akciók ötletesek és látványosak, általában (bár hangsúlyozom: korántsem nem mindig) a CGI is a helyén van, a humor pedig rendszerint első osztályú. Mint azt a trailer alapján is sejteni lehetett, a film legmulatságosabb része az első fél óra, amiben hősünk rekeszizomfájdító lazasággal, nemtörődömséggel és tahósággal, mindig egy üveg piával a kezében, kedvére garázdálkodik Los Angelesben. Szerencsére felelősségteljes szuperhőssé válását sem fojtják giccsbe és felszínes, gusztustalan moralizálásba (hogy mást ne mondjak, bármelyik Pókember bármelyik 10 perce kínosabb, mint a Hancock összességében), az ezek határán egyensúlyozó jeleneteket legkésőbb az utolsó pillanatban megmenti egy vad akció vagy egy frappáns poén. Jobb esetben mindkettő.
Will Smith pedig hozza a tőle elvárhatót. Unott, mindenkit-magasról-leszarok ábrázata több mint beszédes, és már önmagában vicces. A Junóból ismert Jasen Bateman összességében korrekt, bár kicsit színtelen alakítást hoz, igaz, neki eleve nem sok lapot osztottak, és Charlize Theron jelenléte is kimerül annyiban, hogy jól néz ki, de sebaj, ez úgyis Smith egyszemélyes show-ja. Szóval a Hancock egy instant nyári akciófilm. Megnézed, és minden valószínűség szerint kis idő után elfelejted, de amíg tart, addig piszkosul jól szórakozol rajta.
Olórin, 2008. július 2.