Szuperszintézis – Black Hammer

Minden képregényrajongó tudja, hogy a szuperhősök természetes közege a nagyvárosok világa. A kisközösségekben már kevésbé érzik jól magukat, mint egy aranyhal, ami nem tud tovább nőni az apró akváriumban. Már Clark Kent is ezért hagyta ott Smallville-t, ahogy Batmannek is szüksége van Gothamre, és az évek során lassan odajutottunk, hogy az egyik hős, Jack Hawksmoor a városok isteneként már nem is tud létezni máshol. Akadnak persze kivételek, de azok rögtön a másik végletet képviselik, így Aquaman az óceán mélyét, Zöld Lámpás az űr hidegét, Swamp-Thing a mocsarakat, Hulk pedig a vadont veszi birtokba. Amikor pedig a felhőkarcolók világán kívülre tévednek, rendre megszívják, elég csak Pókember híres-hírhedt kertvárosi kalandjára gondolnunk.

A kisváros egy szuperhős számára csapda.

Valószínűleg ez motoszkálhatott valahol a Sweet Tooth-t is jegyző Jeff Lemire fejében, amikor kitalálta a Black Hammer világát. Tíz éve egy marék hős legyőzött egy galaktikus entitást, csakhogy ezt követően egy kisvároska foglyai legyenek. Az egyikük, a címadó Black Hammer azzal a lendülettel megpróbált kitörni, csakhogy azonnal szörnyet is haljon. A többiek azóta is keresik a biztonságos menekülési útvonalat, ami azonban a tíz év óta ugyanolyan elérhetetlen maradt. Egyesek beletörődtek sorsukba, sőt, valahol a békéjüket is megtalálták, másokat azonban fojtogat a kisszerű, provinciális közeg, és mindent megtesznek, hogy kijussanak. Nem is sejtik, de a kinti világban Black Hammer felnőtt nővé érett lánya, Lucy Weber ugyanúgy válaszok után kutat…

Elsőre kicsit olyan a történet, mintha Alan Moore és Mike Mignola leültek volna egy kávéra, hogy áttárgyalják, mit is gondolnak a szuperhősök zsáneréről, illetve, ha már ott tartanak, a képregények médiumáról is. Jeff Lemire és Dean Ormston azonban hamar megtalálják a saját hangjukat, és mélyebbre, messzebbre nyúlnak, hogy még csak tévedésből is epigonoknak írjuk le őket. Míg a Watchmen anno azt járta körbe, milyen hatással lennének a maszkos hősök a világunkra, addig a Black Hammer a saját elemükből kiragadva kisszerű, hétköznapi szerepekre kárhoztatja őket egy Alkonyzónába is beillő városkában. Ilyen a Tartarosz a szuperhősök és félistenek számára.

Ez cseppet sincs Gail Gibbons ínyére, aki kénytelen felnőtt nőként egy kislány testébe zárva tengetni életét. Ő még kisgyerekként kapta erejét egy varázslótól, és, amolyan fordított Shazam-Csodakapitányként, míg hétköznapi alteregója úgy öregedett, mint mindenki más, szuperhősként mindig kislány maradt. Telitalálat ez a csavar, míg egykor a szuperhősös képregények gyerekeknek szóltak, akik eljátszották a felnőtt hőst, manapság sokan fordulunk felnőttként nosztalgiával gyerekkorunk bajnokaihoz. Azonban Gail a világ minden kincsét odaadná, ha újra felnőtt lehetne, és a többiek közül ő bírja legkevésbé a ráosztott szerepet, amiből próbál kitörni, csakhogy koraérett, problémás kölyöknek tűnjön.

Mark Marz, alias Barbalien ugyanúgy nem találja a helyét. Ő a Marsról érkezett, ahonnan saját fajtársai üldözték el, ugyanis Mark a saját neméhez vonzódott. Míg az őt ihlető Marsbéli Fejvadász kalandjai sokszor a fajgyűlöletre hegyeződtek ki, addig az övé a homofóbiára. Alakváltó képességével ugyanúgy másnak adja ki magát, ahogy rengeteg meleg, aki az elutasítástól félve kénytelen eltitkolni igazi önmagát. Érthető okokból Mark – vagy barátainak csak Barbie, a Barbalienből – is Pokolként éli meg a nyárspolgári közeget.

Velük szemben Abe Slamkowski egész jól érezné magát itt, ha a többiek nem nyavalyognának állandóan. Ő Amerika Kapitány paródiája, aki szteroidok helyett inkább kigyúrta magát, illetve egy kevés található benne még Batmanből meg a többi aranykori, keményöklű hősből. Ő a család patriarchája, míg Gail az unoka, Mark pedig a nagybácsi szerepét tölti be. Őket egészítik ki ebben a maskarádéban Madame Dragonfly a család elhidegült női tagjaként, Randall Weird ezredes demenciában pedig szenvedő veteránként, mint Gail ritkán látott szülei.

Madame Dragonfly az ezüstkort megelőző – és Fredric Wertham áldásos tevékenységének köszönhetően leáldozó – horrorképregények világát testesíti meg zöldbőrű boszorkányként, Weird ezredes pedig a szintén korabeli sci-fi képregényeket, még egy robot szárnysegédet is kap maga mellé Talky Walky személyében. Az ötvenes évek óta persze mindkét zsánert kicsit jobban beolvasztotta szuperhősök műfaja, elég csak a Sandman Káin és Ábeljére, vagy Adam Strange-re gondolni. Randall Weird egyébként nem-lineárisan éli meg az időt, de ettől nem válik Dr. Manhattan-féle isteni lénnyé, ellenkezőleg, olyan szinten elveszett, mint egy Kurt Vonnegut karakter. A korán életét vesztett Black Hammer, polgári nevén Joseph Weber, pedig a Jack Kirby-összest testesíti meg kozmikus panteonjával.

Ezeknek a karaktereknek pedig immár túlvilági rémek helyett teljesen hétköznapi dolgokkal kell megbirkózniuk, mint kirekesztettség, egzisztenciális válság vagy a megbékélés saját magukkal, miközben azért sokszor elmerengnek szuperhősös kalandjaikon. Persze, a Watchmen is erről szólt, csak míg ott a világ rohant a pusztulás felé, itt még csak az sincs, hogy elvonja a figyelmüket önmagukról. Az egy kozmikus fenyegetéssel zárult, ennek a története pedig azzal nyit.

Kicsit a vége felé kezd is szétesni a történet, ahogy egyre inkább meta-jelleget ölt utalások sorozatával, mint John Constantine, a Sandman gárdája, vagy éppen a papíron soha meg nem jelent hősök ligája, ahol mintha már Scott McCloud találkozna H. P. Lovecrafttel. Itt már Lemire is majdnem úgy elveszik a hihetetlen gazdag zsánerben, ahogy Moore tette a League of Extraordinary Gentlemennel, szerencsére azonban még azelőtt feszesen lezárja, hogy darabokra hullana az egész. (Később természetesen folytatja a megannyi spin-offban, valamint a Reborn sorozatban, de ez már egy másik történet, és ismertetésére más alkalommal kerül sor.)

Hogy jó-e a Black Hammer, az nem kétség, hangulatos, intelligens, láthatóan fontos volt alkotói számára, és igazából a zsenialitását sem vitathatjuk el tőle. Egyedül ott nehezíti meg a saját dolgát, hogy nagyon otthon kell lennünk a képregények világában, hogy mindent értékeljünk, így viszont már a műfaj legjobbjaihoz mérjük rögtön. Ennek ellenére ajánlom mindenkinek, aki szereti a komolyabb szuperhősös történeteket.

Hébe-hóba egyébként felmerül, hogy a Vad Virágok kiadó megjelenteti magyarul, amit én kifejezetten támogatok, mert megérdemli, hogy minél többen olvassák itthon – ugyanakkor persze meg is értem, ha a jelenlegi helyzetben még elővigyázatosak. Reméljük, azért mihamarabb kiadják itthon, mert ez a történet zúz.

Ilyen címmel persze el is várható tőle…

Pusztai Dániel

Black Hammer: Secret Origins, The Evemt, Age of Doom 1-2