Szív és profizmus krómötvözete: Furiosa

Végig fenntartja a feszültséget anélkül, hogy bármit felrúgna vagy átértelmezne. Tessék, így kell előzményfilmet elmesélni. Nem olyan könnyű mutatvány, nem véletlenül van ott a stigma a műfajon, de az új Mad Max-film ezt lazán veszi, mintha csak egy motorost látnánk a hátsó kerekén végigszáguldani egy kifeszített kötélen, tízemelet magasságban.

Könnyedén lehetett volna belőle újabb rókabőr, de George Miller ismét bebizonyította, hogy nem attól lesz egy történet eredeti, hogy mit mesél el, hanem hogyan. Pedig hát igazából Furiosa háttértörténete önmagában nem igényelte volna a kibontást, mindent, amit tudnunk kellett róla, ott volt Charlize Theron tekintetében és pusztaságba kiáltott üvöltésében. De egy olyan karakter volt, akit szívesen kísértünk volna el még több úton át.

Furiosa pedig nyers és őszinte, akárcsak a címszereplője. Nem akarja elhitetni velünk, hogy a hőse kedves könyvelő vagy fogorvos volt egy borzalmas napig. Az események ugyan formálják Furiosát, de nem változtatják meg teljesen, már kislányként az első pillanattól kezdve is vad, dühös és elszánt. Éppen úgy, ahogy egy kard alakja is olykor ott rejlik már a fémben.

Ebben pedig nem egyedül Anya-Taylor Johnsoné az érdem, Alyla Browne ugyanolyan intenzív alakítást nyújt kislány Furiosaként, nekik elhisszük, hogy Theronnal együtt ugyanazt a nőt látjuk életének különböző szakaszán. Játékuk szervesen alkot egyetlen egészet, akkor is, ha lássuk be, Furiosa nem a legbonyolultabb figura. De ő nem is az a karakter, akit túl kellene bonyolítani, ellenkezőleg, nála az erő, a lendület, a szenvedély számít. Kiváló ellenpólusa Maxnek, aki cinikus volt, kiábrándult és a túlélésen kívül már lemondott mindenről, egészen addig, amíg fel nem támad benne az együttérzés a társai iránt.

Pedig a poszt-apokaliptikus sivatag az a hely, ahol a könyörület és empátia bizony gyengeségnek számít, és kegyetlenül megfizeti az árát az, aki nem tartja magát a farkastörvényekhez. Ahol beszélhetnek dicső múltról vagy szép jövőről, de mindenki csak az éppen őt maró szükségleteket akarja kielégíteni, és ezért akár embertársával is hajlamos végezni. Ahol mindenki kutyaként marakodik a koncon, mindegy, hogy üregben él, vagy sziklába vájt trónteremben. Ahol a régi kultúra értő tisztelete megvetendő hóbort, ellenben bárkit a végsőkig követnek, aki egy gumiabroncsba égő csipkebokort lát.

Ilyen figura Chris Hemsworth Dementusa is, aki római fogata előtt motorbicikliket hajt lovak gyanánt. Egyszerre félelmetes és szánandó figura ő, elég dörzsölt ahhoz, hogy megszerezze, amit akar, de ahhoz már tökéletesen alkalmatlan, hogy meg is tartsa azt. Olyasvalaki, aki szervesen illeszkedik az előző filmben megismert főurak társadalmába, anélkül, hogy kilógna onnan. Dicséret illeti Hemsworth játékát, aki simán lehetett volna egy újra melegített Thor kicsit sötétebben előadva, de Dementus egy szerethetően taszító rohadék, akinek helye van a narratívában és mondanivalóban egyaránt.

Mert persze az új Mad Max-filmnek is van mondanivalója, még ha finomabban és kevésbé erőteljesen van jelen, mint az előző résznél. Mesél bosszúról, reményről, elkötelezettségről, a civilizációról és nem utolsó sorban arról, mit jelent embernek lenni. Ez teszi igazi Mad Max-filmé, meg a világ, akkor is, ha a korábbi kalauzunk csak egyetlen kép erejéig látható a messziségből.

Márpedig hihetetlen világépítést kapunk a szemünk elé olykor csak pillanatokig táruló látványban, anélkül, hogy a kamera indokolatlanul sokat időzne vagy az egyik szereplő rágna bármit is a szánkba. Ne mondd, hanem mutasd, Miller pedig szívvel-lélekkel magáévá tette a moziipar legősibb tanácsát. Ennek megfelelően a vágás, az operatőri munka, az akciókoreográfia, Tom Holkenborg zenéje mind azt a célt szolgálják, hogy a székbe szegezzenek minket.

Úgy tűnik, hogy szénné dicsérem az új Mad Max-filmet, pedig igazából így kellene kinéznie egy kompetens nyári akciófilmnek. Ahogy az előzményfilmekre, úgy már erre a zsánerre is rá szoktunk legyinteni, hogy nem kell komolyan venni, ha valaki Tarzan-kiáltással hintázik át liánon egy iskolabuszt vezetve a szakadék másik oldalára. A Furiosa nem néz hülyének minket, miközben minden egyes pillanatával leköt.

Hallom, hogy pénztárnál nem teljesít jól, ami nem meglepő. Sok film hasalt el a kasszáknál, amelyek pedig jóval több értéket rejtettek magukban, így egy film értékét mégsem mérhetjük a bevételében. Ám attól még azt mondom, menjünk el minél többen erre a filmre. Mert nem csak az érdemli meg, hogy széles vászon előtt lássuk, de mi is.

Pusztai Dániel