Sebastien de Castell: Az áruló pengéje

Adott három törvényen kívüli, de azért legendás harcos, akiket az egyik megbízásuk során kelepcébe csalnak, és ártatlanul ítélnek el megbízójuk meggyilkolásáért. Így aztán kénytelenek egy karavánhoz csapódni, és útjuk során döbbennek rá, hogy a nemesek egy báburalkodót szeretnének maguknak, akit aztán kényük-kedvük szerint irányítanak. Az egyszeri olvasóban pedig felmerül a kérdés, hogy de Castellre vajon mennyire hatott Michael J. Sullivan?

Jó, persze ezek a párhuzamok még kevesek ahhoz, hogy az írót túlzott homázzsal vádoljuk, ám az első benyomás mégis csak számít, és az első 100 oldal alatt elég töményen kapjuk az áthallásokat. Majd a történet nem sokkal később vesz egy fordulatot, és hősünk, Falcio val Mond, hirtelen egyedül találja magát egy ártatlan kislánnyal, akit egy dekadens városban mindenki meg akar ölni, és hirtelen mintha egy teljesen új regényben találnánk magunkat.

Még mielőtt rátérnék erre a váltásra – és az általa okozott problémákra –, le kell szögeznem, hogy de Castell gördülékenyen ír, a szövegen látszik, hogy értő szemek olvasták, a csataleírásai pörgősek, a barátok évődései pedig még jóval azon a határon belül vannak, hogy sokszor frappánsnak, és ne pedig bosszantónak hassanak.

Azonban de Castell elkövet egy olyan hibát, ami nagy rákfenéje a heroikus fantasynek, és amit pedig a már említett Sullivan mérföldekre elkerül. Ez pedig az, hogy a hősét megteszi annak a búskomor, a világ minden terhét vállán hordó lovagnak, aki egy maga harcol az emberek minden gonoszsága ellen. Ezt teszi minden irónia vagy kikacsintás nélkül. Sullivan ezt megoldotta azzal, hogy egyik hősét megtette a naiv optimistának, a másikat pedig a gyakorlatias cinikusnak, és így szépen kiegészítették egymást. Falcio val Mond társai ezzel szemben még csak annyira sem szerves részei a történetnek, hogy ketten együtt egy Royce-ot – vagy Hadriant – kitegyenek.

Ezért is rossz a már említett váltás, mert Falcio magára marad, és nem ellensúlyozza senki. Igazából róla tudunk meg mindent a visszaemlékezésein keresztül, sőt, társaiknak a teljes nevét is csak egyszer olvassuk, míg az övét rendszeresen. Márpedig Falciónak szüksége lenne valakire, aki némileg ellensúlyozza, mert mint mondtam, ő az, aki fátyolos szemmel száll szembe a gonoszság áradatával, akkor is, ha nem ismeri el senki, sőt, kiváltképpen akkor.

Ami egyszerűbben leírva, valójában nem több férfiasnak leírt kamaszos világfájdalomnál. Az egyik kedvenc visszatérő klisém az, amikor a hős megment egy ártatlan lánykát, cserébe annak családja juszt is szatírnak tartja, és nem hajlandó meghallgatni. Ezt itt túltolva, kimaxolva megkapjuk. De ugyanilyen ordas klisé, amikor a hős egyedül védelmez egy kislányt – akinek valahogy ugyanaz a neve, mint a hős halott kedveséé –, és mindenki, de mindenki összeesküdött ellene.

Vegyük például a Logant, ha már hasonló téma, és ha már egy képregényekkel foglalkozó oldalon vagyunk. Az alapállás ugye megegyezik, de Mangoldnál az első tizenöt perc után már ez a szál van előtérben, emellett Logan kiégett, cinikus, próbálja magát kivonni az egészből, és az is hamar egyértelművé válik, mit akarnak üldözőik a lánytól. Itt ez csak a regény legvégén derül ki, addig a gonoszok azért törnek az életére, mert hát gonoszként ez a dolguk.

A rend kedvéért, a regény végére de Castell szépen összekapja magát, és nem egy, de három fordulat is belefér, ezek közül az egyik egészen ügyes. De mire kapunk egy kidolgozottabb főellenséget, addig bugrisok és bumburnyákok hordáján kell keresztül vágnunk magunkat. A hercegek például aztán nagyon látványosan gonoszak – az egyikük kedélyesen leférgezi a hősünket, mielőtt erőszakot tenne kedvesén, a másikuk pedig megcsonkít valakit, hogy az neki dolgozzon, ahelyett, hogy bármi más módon venné rá.

Tévedés ne essék, tisztában vagyok vele, hogy sokszor olyan emberek kerülnek mások fölé, akik mind szellemi, mind morális téren alkalmatlanok a pozíciójukra. Akik igazából csak azért lehetnek ott, ahol, mert megörökölték a vagyonukat és a státuszokat, így sosem voltak rákényszerítve arra, hogy bármiben is fejlődjenek, mint empátia, intelligencia, gerinc vagy stílus, elég csak a saját gazdagságukra hivatkozniuk, és megkapnak mindent. De ezek az emberek nem érdekesek, így másodlagos gonosznak ugyan alkalmasak, viszont már a kezdetektől – vagy legalább a történet harmadától – szükség lenne egy jó elsődleges gonoszra. Persze, azt is tudom, hogy népsanyargató nemesekre is van kereslet, a Mátyás királyról szóló történetek is dugig vannak velük. A kiváltságosok igazságtalanságával szembeszálló bölcs király és bajnokai egy kedvelt mesetoposz – viszont a mesék rövidebb terjedelműek.

A mesék teljesen jól elvannak a maguk terjedelmében, így jó néhány szál vidáman lóghat a levegőben. Egy féltéglánál kicsit más a helyzet. Így például ha egy adott városban A bűn éjszakája (The Purge) mintájára bevezetnek egy egész hetet, akkor az ember óhatatlanul eltűnődik, hogy az egész mennyire veri tönkre az adott helység kereskedelmét, gazdaságát és úgy egyáltalán, mennyire válik kiszolgáltatottá bármilyen külső erőnek?

Az áruló pengéje ígéretesen indul, majd a második harmadára egy gödörbe kerül, amiből aztán a legvégére kiverekedi magát. Bízom benne, hogy a következő részt megússzuk gödör nélkül.