Melyik a többi nyolc?

A fridzsiderszocializmus

1956 végén Gál György engedélyt kért Szirmai Istvántól, az MSZMP Központi Bizottsága Agitprop Osztályának akkori vezetőjétől egy, a dolgozó nép szabadidejét hasznosan lekötni kívánó rejtvényújság, a Füles indítására, amelyet aztán meg is kapott. Az 1956-os forradalom után valóban égetően nagy szükség volt a képregényre, mely képes volt a dolgozó nép szabadidejét hasznosan lekötni, valamint a társadalmi bajokról és visszásságokról elterelni az emberek figyelmét. A hatalom számára fontosabb lett a népharag csitítása, mint a nevelés, így a képregény egy ’T’-vel arrébb került: ’Tiltottból’ ’Tűrt’ műfaj lett.
A Füles 1957/43. számában jelent meg a Csinszka című képregény, melyet Cs. Horváth Tibor írt és Korcsmáros Pál rajzolt. Az erősen stilizált történetet az Élet és Irodalom hasábjain támadták hevesen. Kovalovszky Miklós irodalomtörténész, a neves Ady-kutató ezt írta: „A képregény Ady házasságának történetét mondja el kilenc részben [képkockában!], a századvégi ponyvaregények elképzelése szerint, és a sokat szidalmazott amerikai comicfüzetek modorában. A szánalmas rajzokon a kiérdemesült, elhízott tenoristává torzított Ady ábrándos és költői egyénisége főként abban mutatkozik, hogy két kezén tartja Csinszka kötögető nagymamájának pamutkötegét.” 10
A társadalmi viszonyok változásával a képregényt érő bírálatok hangsúlya is eltolódott. Újfent az Élet és Irodalom oldalain 1961 júliusában Garami László szállt síkra A műveltség minőségéért: „A művészi képregényt dicsérve azonban meg kell mondanom, hogy ellensége vagyok minden olyan képregénynek, amely nem önálló művészeti alkotás, hanem a világirodalom legszebb alkotásait szimplifikálva, még őszintébben szólva: kilúgozva, meghamisítva, értéktelen szurrogátummá silányítva adja a nagyközönség kezébe…
Valamikor, kultúrforradalmunk kezdeti éveiben csak hírből ismertük az efféle képregényeket. Csak olvastuk, csak hallottuk, hogy leginkább az Egyesült Államokban, de a többi nyugati országban is egyre inkább terjed és mérgez a képregény, a comics. Cowboy képregények, rémtörténet-képregények, detektívhistória képregények, szerelmi képregények légióját közölték és közlik a képes magazinok. Számtalan tanulmányt írtak ott és idehaza arról, hogy az ilyen képes táplálék hatására kapnak kedvet a fiatalok különböző képtelen kalandokra. Olyanokra, mint a bankrablás, emberrablás, gyilkosság. El kell ismernem, nálunk a képregény némiképpen megszelídítve, úgy is írhatnám, hogy „szocialista álruhában” kopogtatott és nyert bebocsáttatást… Minden lehetséges. Elképzelhető még az is, hogy Thomas Mann A varázshegyét is képregényesíti egy merész vállalkozó, 145 képkockában és ugyanannyiszor két-két sorban (mint ahogyan A nevető embert is ennyiben közölte a Füles.)” 11
A jól bevált, biztos honoráriumot biztosító képregények szégyenfalára 1964. január 18-án újabb elem kerül – szintén az Élet és Irodalom hasábjain:

PONT MI NE KÖZÖLJÜNK KÉPREGÉNYT?
Thomas Mann: A varázshegy
KÉPREGÉNY EGY FOLYTATÁSBAN
Érdekfeszítés! Forró tempó! Lüktető események, száguldó cselekmény! Idegfeszítő izgalom!
A valóban megmosolyogtató gúnyképregény szövegét Bárány Tamás, a rajzokat Gyulai Líviusz készítette. 12

Talán ezek az Élet és Irodalom-cikkek voltak az elsők, melyek a képregényt építő jellegű kritikával illették. Itt már nem az újdonságnak számító közlésforma vagy kultúrpolitikai ideológiák miatt támadták ezeket a műveket, hanem azok értékei vagy értékeinek hiánya miatt.
Cs. Horváth Tibor az irodalmi adaptációk tömeggyártásába kezdett, ami akkoriban egyfajta menekülés volt a cenzorok elől. Nem érdekelte a művészvilág fanyalgása, ő a képregényre éhes tömegeket akarta minél színvonalasabban kiszolgálni.

Nem sokkal ezután megindult az adaptációs képregény elleni másik támadás, mely az azóta klasszikusnak számító érvet hozta elő, miszerint a képregény leszoktatja az olvasásról a fiatalokat, sőt, ha feldolgoznak fontos regényeket, csak ronthatnak a helyzeten.
A Népművelés 1962 áprilisi számában Novák József írta A képregények és az olvasóvá nevelés című cikkében: „Akiket én megkérdeztem, azok a képregény »megnézése« után általában nem vágynak a mű elolvasására. A megkérdezett könyvtárakban sem vették észre, hogy jobban érdeklődtek volna valamelyik mű után, képregény formájában való megjelenése alatt… /…/ Úgy látom, nekünk, népművelőknek nincs szükségünk a képregényre, de talán az olvasóknak van… Véleményem szerint ez a vágy ad lehetőséget arra, hogy az olvasóvá nevelésben a képregényeket is – ha már vannak! – felhasználjuk.” 13
A Könyvtáros 1965. 11. számában Arató Antal ismerteti a kölcsönzési statisztikákat, és összefoglalja az azokból levonható következtetéseket. Írásában kiemelten foglalkozik a képregények olvasásnépszerűsítő hatásával: „Számos könyvtári előjegyzés hívja fel figyelmünket arra, hogy milyen erősen fokozódik az érdeklődés azok iránt a könyvek iránt, amelyeket a Magyar Ifjúság, a Népszava, a Füles képregényeiből ismernek meg az olvasók. […] A legtöbb előjegyzést kapott Jókai-könyv a Szeretve mind a vérpadig (17) volt, bizonyára azért, mert képregény készült belőle a Népszavában, és felolvasták a rádióban. Nem tartozik a legértékesebb és népszerű Jókai-művek közé a Szép Mikhál, mégis heten jegyezték elő, mert szintén képregényben közölte a Népszava.” 14
Népművelés kontra Könyvtáros! Akkoriban ez a gigászok csatája lehetett. Az a kérdés, hogy egy regény iránti keresletet növeli vagy csökkenti-e a belőle készült képregény, film, rádiójáték, a mai árukapcsolás és merchandising korszakában fel sem merül.
Tizenöt év kritikátlan, langymeleg korszak következett. Senki nem dicsérte, senki nem szidta a műfajt. Volt, és jó néhány ember jól megélt belőle. Zórád Ernő is hosszú ideig mély undorral művelte a képregényrajzolást, míg rá nem jött, hogy ezt lehet szépen, jól, művészien is csinálni.
1980-ban jelent meg a Fülesben Pierre Boulle A majmok bolygója című képregénye, melyet a Tabán festője, Zórád Ernő írt és rajzolt. A Mester arra vetemedett, amire még nem volt példa a magyar képregény történetében: feltüntette a könyv fordítójának nevét! Így írt erről Kun Erzsébet Szeretjük-e a képregényt? című cikkében: „Kováts Miklós épp a közelmúltban kereste fel szerkesztőségünket, határozottan tiltakozván az ellen, hogy egyik képregényünkhöz az ő fordítását használjuk fel, mivel a maga részéről elvi ellensége a képregénynek, hatását károsnak tartja, előadásokban, cikkekben és tanulmányokban harcol terjedése ellen. Meggyőződésből és meggyőzően érvelt. Nagyon objektíven, még azt sem tagadva, hogy nem biztos benne: az utókor neki fog-e igazat adni, de vállalja a kockázatot, és hű marad elveihez.”
Az ember azt várhatta, hogy a Füles majd kardot ránt a képregény védelmében, hiszen egy korabeli felmérés szerint az ötszázezres példányszámú lap olvasótáborának 1/3 része csak a képregény miatt vásárolta az újságot. Ehelyett a cikkíró így összegezte a szerkesztőség hivatalos válaszát: „…amihez csak annyit tehetünk hozzá, hogy jó ügyért küzd, és nem egyedül, vannak és lesznek értékes harcostársai.” 15
1982-ben Nógrádi Gábor Kell-e a képregény? című cikke után az Új Tükör oldalain újra fellángolt a vita, melyet dr. Rubovszky Kálmán és Cs. Horváth Tibor neve is fémjelzett. A vitát kiváltó cikkben Nógrádi ütközteti a képregénybírálók és -kedvelők véleményeit. Cs. Horváth Tibor, a magyar képregény-forgatókönyvírás nagymestere így reagált: „A legfontosabb megállapítás szerint a képregény elleni legfőbb honi vád: akadályozza a könyvolvasást. Aki comicsot néz, nem olvas… Tévedés! Egy másik elítélő vélemény szerint nálunk csupán irodalmi műveket dolgoznak fel képregénynek. Ha így volna, az sem lenne baj – kiderül az idézett tanulmányból. De ez a megállapítás is téves! Nagyon sok önálló képregénysztori jelent meg a hazai lapokban. Magam is számosat írtam. De legyen szó az adaptációról: kétségbe vonja-e valaki az irodalmi művek film- vagy tévéfilm-feldolgozásának jogosultságát? Aligha! Pedig ez analóg eset!” 16
Az 1983-as nyíregyháza-sóstói képregény-konferencián Kuczka Péter (aki még 1969-ben összekülönbözött Cs. Horváthtal) azt fejtegette, hogy „…kellene egy olyan fórum, olyan lehetőség, amelyben meg lehetne mutatni, hogy mit tudnának produkálni a magyar rajzolók és írók, s azt is, hogy milyen irányzatok, stílusok és tartalmak találhatók igazi művészi színvonalon a világban. Közönségünket elzárjuk ezektől, de elzárjuk azokat is, akik a kulturális politikát képviselik, s így létrejön az ördögi kör: a magyar képregény szürkeségéből az esztéták és a kulturális irányítók azt a tanulságot vonják le, hogy a képregény általában rossz, ebből következik képregény-ellenességük, ebből meg a magyar képregény korlátozottsága.” 17
Rubovszky Kálmán 1988-ban jelentette meg a Művelődéskutató Intézet megbízásából készített tanulmánykötetét, az Apropó, comics! -ot, mely a képregény helyét, szerepét és értékjellegét vizsgálta a hazai kulturális életben. Így foglalta össze kutatásainak eredményét: „Az általunk ismert külföldi és belföldi képregények többségét, bár nem az egészét, jelentős részüket kifejezetten károsnak tartjuk. Ezek tetemes hányada tartalmi szempontból primitív. […] A képregény itt zömében pótszer: pótléka a valódi társadalmi cselekvésnek, pótléka az irodalomnak, jóllehet pótlék és pótlék között is van különbség. Mint már jeleztük: a hazai képregény előbb említett külföldi társainak kezes báránnyá szelídített változata, mindez azonban nem oldozhatja fel őt automatikusan bűnei alól. Hozzátesszük: mint hogy a comics világszerte nemegyszer csodálatra méltó rajztehetséggel megáldott grafikusait sem mentheti fel semmi az igazi küldetésük teljesítése alól, csak azért, mert artisztikusan tudják kifejezni a semmitmondót.” 18

Oldalak: 1 2 3 4