Preacher 51-66: Megölni Istent?

A vér, a perverzió és a vallási fanatizmus őrült forgatagának végéhez érkeztünk. És micsoda vég! Garth Ennis szenzációs lezárást kanyarint minden idők egyik legnagyszerűbb és legkülönösebb képregény-sorozatához, olyat, ami magabiztosan, kérlelhetetlenül teszi fel a pontot az i-re. Persze kevesebbet nem is vártunk. A Prédikátor már kezdettől fogva szenzációsan merész tematikus és érzelmi kavalkád volt, ami nem csak magasról, hanem gonoszul vihogva szart mindenféle politikai korrektsége, és sportot űzött abból, hogy a szabadság eszményének glóriafényében sütkérező Amerikának (különösen a délnek) minél nagyobb seggberúgásokat osszon ki. Ezt az országot bemocskolja a vallási őrület, a rasszizmus, a totális perverzió, a család belüli erőszak, a brutális bosszú, a drog és az alkoholizmus, a megváltást pedig csak egy öntörvényű, vad ex-prédikátor hozhatja el, akit megszállt egy démon és egy angyal együttlétéből született fattyú. És hogy hogyan hozza el ezt a megváltást? Úgy, hogy elpusztítja azt a gátlástalan, hazug, egoista rohadékot, aki a világ minden szenvedéséért felelős: Istent.

Valamelyest meglepő módon, Ennis a sorozat záróaktusában nem az akcióra helyezi a hangsúlyt – persze kapunk egy végső összecsapást Cassidy és Custer, nameg a Grail vezetője, Starr között (akinek már alig maradt épp testrésze, tekintve, hogy szinte minden sztoriban megcsonkítja valaki), de a „nagy” leszámolás sehol sincs ahhoz a tébolyult káoszhoz képest, amit a War in the Sunban szabadított az olvasóra. Persze ez nem azt jelenti, hogy bármiféle hiányérzetünk támadna, nem. Már az All Hell’s A-Coming nyilvánvalóvá teszi, hogy a finálé a két nagy barát, a megszállt prédikátor és az ír vámpír utolsó találkozására lesz kihegyezve. Ennis itt mutatja meg Cassidy igazi arcát, amivel végül Custer is megismerkedik, és a régóta építgetett konfliktus gőzerővel kezd robogni csúcspontja felé, amit az Alamóban ér el – és itt kezdődik meg a nagy szálelvarrás is, hiszen az alkotóknak jópár történetfonal és karakter végére kell pontot tenniük. És tesznek is, a tőlük már megszokott módon.

A címbéli történelmi helyen játszódó finálé így a figurákra, a köztük feszülő konfliktusokra, és az azokból adódó érzelmi viharokra van kihegyezve. De azért kapunk szétlőtt fejeket és leszakadó testrészeket most is, és a Gyilkosok Szentje is elvégzi végső, nagy munkáját, a tőle megszokott könyörtelenséggel és hidegvérrel rohanva le a mennyek birodalmát, de a hangsúly nem ezen van – soha nem is volt. Látva a Prédikátor paneljeit rendre szétfeszítő szexualitást, perverziót és brutalitást, a felületes szemlélődő könnyen elmehet a sorozat igazi mondanivalója mellett, pedig valójában annak köszönhetően válik majd igazán időtlenné. Ennis alkotása ugyanis, legyen bármily explicit, bármilyen sötét humorú, valójában egy morális tanmese, ami minden tébolyító eseménysora és gonosz dialógusa ellenére a romlott világ utolsó, vér- és tűzözönnel ostromlott erkölcsi értékeinek állít emlékművet.

A Prédikátor barátságról, szerelemről, árulásról, életről, halálról, szabadságról, családról, becsületről, helyesről és helytelenről, kötelességről, hatalomról és persze Amerikáról mesél. Ennis a John Wayne-féle egyszerű, szimpatikus vadnyugati értékrendet helyezi a modern, való világ groteszkké torzított kulisszái közé, és megnézi, életképes marad-e. Így kapunk egy történetet, ami egyszerre gyönyörű és undorító, költői és vérmocskos, romlott és etikus. Kit érdekel ezek után, hogy az író a kelleténél kicsit direktebb módon rágja szájba, hogy a Prédikátor végül is nem egy Isten utáni hajsza, hanem Cassidy megváltástörténete, hogy a Starr bosszúhadjáratát veszélyeztető Eisenstein olyan kevés vizet zavar, hogy mintha csak helykitöltésnek lenne ott, és hogy az ír vámpír valódi természetének feltárása kicsit lassúbb és szétaprózottabb, mint lennie kellene? Senkit, mert ezek az aprócska melléfogások végül mit sem számítanak a félelmetesen katartikus élmény árnyékában.

Aki pedig még több mint 60 rész után is kételkedik benne, hogy a Prédikátor gonosz külseje alatt igazi, meleg szív dobog, az csak várja ki a végét, ahol a poklot megjárt teremtményei „szerető Isteneként” Ennis két kézzel oszt második esélyt, beteljesülő szerelmet és naplementébe lovaglást – hogy ez giccsesen hangzik? Akkor még nem olvastad ezt a sorozatot. Ideje belekezdened.

Megjelenés: 1999-2000
Történet: Garth Ennis
Rajz: Steve Dillon

Olórin, 2008. május 27.