Batman: KnightFall – A denevér bukása

Superman halott, Batman pedig tolószékbe kerül. A ’90-es évek elején a DC-nél felismerték, hogy mekkora üzlet olyan történeteket írni, amelyekben látszólag végleg véget érnek a hatalmas rajongótáborral rendelkező szuperhősök addig töretlen pályafutásai. Hogy ezek merész, döbbenetesen újszerű történetek, vagy csupán hideg üzleti precizitással kitermelt pénztárcaszivattyúk, abban még ma sem értenek egyet az olvasók, de egyvalami biztos: a halhatatlan, tökéletes Supermannel, és a milliomos Batmannel szemben a Marvel a ’60-as évektől kezdve sokkal emberközelibb, hétköznapibb hősöket dobott a piacra, és a DC alighanem elérkezettnek látta az időt, hogy megmutassa, az ő favoritjai is sebezhetők. Így aztán – ha csak ideiglenesen is – a bálványok ledőltek. Batman gerincét eltöri egy brutális, Bane nevű erőgép, és magáénak deklarálja Gotham városát. A tolószékbe kényszerült sötét lovag helyét pedig kénytelenek barátai átvenni a több mint egy évig futott történet első, Knightfall című felvonásában.

Bane egy börtönben született és nevelkedett, magát szellemi és fizikai szempontból egyaránt félelmetesen magas szintre tornázott brutális férfi, aki már felnőtt, amikor először megtapasztalja a szabadság ízét. Csak az erőszak nyelvén ért, és az „erősebb uralkodik” elvét vallja, ezért amikor elhatározza, hogy a gothami alvilág fejévé válik, tudja, hogy először Batmant kell legyőznie (a karakter előtörténete egyébként a Batman: Vengeance of Bane című one-shotban olvasható).

Bane karaktere attól válik érdekessé (annak ellenére, hogy valahol persze igen primitív), hogy nem egyszerű izomagy – habár egy börtönben elvégzett kísérletnek köszönhetően szinte emberfeletti erőre tett szert, amit a venom nevű drog használatával tovább képes fokozni. A lényeg mégis az, hogy egy intelligens vadállat (Bruce Wayne-t például pusztán a mozgása alapján képes azonosítani Batmannel), aki saját szabályai szerint készül fel a harcra, és már azelőtt reménytelenül legyengíti ellenfelét, hogy egyáltalán először szembeszállna vele. Emberei egyetlen jól irányzott csapással betörnek az Arkhami Elmegyógyintézetbe, és szabadon engedik a bentlakókat, valóra váltva ezzel Batman rémálmát: Gotham utcáin tombolnak az őrültek (Zsasztól kezdve Rébuszon és Madárijesztőn át Jokerig), egymást múlják felül gyilkosságaikkal és ámokfutásukkal, a Sötét Lovag pedig napról napra, hétről hétre egyre kimerültebben harcol ellenük – miközben Bane figyeli és tanulmányozza. Számára Batman egyenlő Gothammel (az írók így szinte misztikus erők küzdelmévé avatják összecsapásukat), és mind a várost, mind a Sötét Lovagot pszichológiailag támadja először.

A maszkos igazságosztó nem kevesebb, mint 10 részen keresztül vadászik a szökevényekre, és bár ez néha indokolatlanul hosszúnak tűnik (hétről-hétre várva a megjelenéseket valószínűleg még inkább annak tűnhetett), az alkotók ezzel fantasztikusan képesek érzékeltetni, ahogy hősük mind szellemileg, mint fizikailag egyre tompább (az egyik legerőteljesebb jelenetben a Madárijesztő félelemgázának hatására elveszti önuralmát, és Jason nevét üvöltözve, csaknem félholtra veri a Jokert). Ráadásul ez a hosszú közjáték az egész sztorinak ad valami súlyosan végzetszerű hangulatot: ahogy Batman egyre nehezebben állja a sarat, és már kisebb ellenségeivel is alig bír el, érezzük, hogy igen, még sosem láttuk ilyen elesettnek, most fog megtörténni, most valóban legyőzik, megalázzák, és összeverik, a mítosz csorbulni készül, a legyőzhetetlenség illúziója hamarosan tovaszáll (a Superman halálában ugyanez történt, csak itt az egész hitelesebb és átgondoltabb). És valóban: mikor Bane végül elérkezettnek látja az időt, szembeszáll a legyengült, sebesült, fárad lovaggal, és egy rövid harcot követően elroppantja gerincét, majd az utcára dobva öntudatlan testét, Gotham urának kiáltja ki magát.

Szerencsére a sztori ezt követően elsősorban nem azzal foglalkozik, hogy a kómába zuhant főszereplő állapota felett mennyit keseregnek a barátai (bár részben persze ezzel is), hanem (a Superman: Funeral for a Friend mintájára) azzal, hogy mi történik a várossal, miután elsőszámú védelmezője kikerül a képből. Az olvasó, és sok szereplő is csak ekkor érti meg igazán, mennyire igaza volt Bane-nek, amikor egyenlőségjelet tett Gotham és a Sötét Lovag közé. A város azonnal fuldokolni kezd a káoszban, Gordon megtörve, reménytelenül áll a rendőrségi épület tetején, a világító denevérjel alatt, Bane pedig azonnal átveszi a hatalmat az alvilág felett. Hogy a városnak reményt adjon, Batman Jean-Paul Valley-re, Azraelre bízza jelmezét, és innentől kezdve a sztori rá és Robinra összpontosít. Bár a Sword of Azrael című miniben Valley felülkerekedett gyilkos ösztönein, azok most ismét kezdenek úrrá lenni rajta, és a történet nagy kérdése, hogy képes-e megőrizni emberi mivoltát, vagy kegyetlen és brutális éjszakai igazságosztóként olyanokká válik, mint akikre vadászik?

Az írók (Doug Moench és Chuck Dixon) itt felvetnek pár helyénvaló kérdést arról, hogy vajon mi teszi Batmant Batmanné – de a (talán túlságosan is) kézenfekvő gyermekkori trauma nem kerül említésre, mert a sztori ezúttal más iránytól közelít a témához. A középpontban az erkölcsi hozzáállás áll, mint a Sötét Lovag elsődleges ismérve, és Valley bár erőszakosabb módszerekkel dolgozik nála, nyilvánvaló, hogy ha nem akar ellenségeihez hasonlóvá válni, neki is meg kell találnia azt a határt, amit már nem hajlandó átlépni. És meg is találja, méghozzá a sztori záró epizódjában, ami egy roppant dinamikus, látványos és epikus küzdelemben csúcsosodik ki Gotham új, sötétebb denevérembere, és a régit megnyomorító Bane között: ritka intenzív finálé ez, amit a főszereplő egyszerre vív fizikai és morális szinten, a tét pedig a város feletti uralom.

De nem szabad elfeledkeznünk a többi szereplőről sem, ugyanis szinte mindenkinek jut egy-két remek pillanat. Robint például rendkívül szimpatikusan és életszerűen sikerült ábrázolni: Tim Drake nem egyszerűen egy irritáló tinédzser szuperhős, nem Batmannek mindenben, azonnal engedelmeskedő kiscserkész, mint az első Robin, Dick Grayson volt, de nem is olyan arrogáns, önfejű tahó, mint a rajongók által halálra ítélt Jason Todd. Valahol a kettő között van, és ettől lesz színes, érdekes egyéniség, akit az olvasó szívesen lát reflektorfényben például Valley lelkiismereteként, vagy a Bane egyik csatlósa elleni harcban. És persze ott vannak az Arkhamból kiszabadult gonoszok, akik szintén megkapják a maguk nagy pillanatait. A sorozatgyilkos Zsasz ámokfutása egy iskolában határozottan félelmetes, a gyújtogató elmebeteg, Tűzbogár fél várost lángba borító akciója egyenesen apokaliptikus, Joker gúnyolódásban kimerülő reakciója a Madárijesztő félelemgázára szenzációs, az pedig egyenesen zseniális, ahogy a Bábjátékos őrületének tetőpontján, két „bábján” keresztül saját magát lövi le, és juttatja rendőrkézre. És ott van még a részben Alan Moore V-jéről mintázott Anarhia is, aki úgy érzi, hogy minden baj forrása Batman: ő provokálja az őrülteket, akik kihívásnak tekintik létezését, és valljuk be, ez egy roppant érdekes koncepció (ami akár hosszabb kifejtést is megérdemelne).

A sorozatot főleg Jim Aparo (Batman-részek) és Graham Nolan (Detective Comics-részek) rajzolták, és mindketten kitettek magukért, bár Nolan talán jobban képes megragadni a Sötét Lovag világát. Az ő munkája kicsit sötétebb, stilizáltabb és hangulatosabb (a Tűzbogár által okozott tűzvész megjelenítésénél igazán kitesz magáért), míg Nolan esetében inkább a színezők viszik el a stílust a kívánt irányba – akárhogy is, összességében a képekre sem lehet panaszunk. A Knightfall egy erőteljes történet, ami olyan jól van megírva, hogy el is felejtjük, az egész csak szemfényvesztés – hisz úgyis tudjuk, hogy a legvégén Batman újra lábra áll, és folytatja harcát az alvilág ellen. De az még odébb van…

8/10
Megjelenés: 1993 (22 rész: Batman 491-500, Detective Comics 659-666, Shadow of the Bat 16-18, Showcase ’93 7-8)
Történet: Doug Moench, Chuck Dixon, Alan Grant
Rajz: Jim Aparo, Graham Nolan, Jim Balent, Norm Breyfogle, Klaus Janson, Bret Blevins

Olórin, 2008. május 26.