Michael J. Sullivan – Avempartha: Az Elfek Tornya

Mit tehet egy kalandor, ha túlélte az előző küldetését? Nos, iszik egyet a nagy rémületre, majd elvállal egy újabb halálos megbízatást. Jó, most sarkítok, elvégre az előző rész óta hónapok teltek el Royce Melborn és Hadrian Blackwater életében, ennek ellenére a két tolvaj egy pillanatra sem vette fontolóra, hogy szögre akasztják fegyvereiket. Ellenkezőleg, igyekeznek elvarrni az elvarratlan szálakat, amikor egy újabb megbízás pottyan az ölükbe. Nem is hőseinkről beszélnénk, ha nem egy messzi falvacskából keresné meg őket egy fiatal parasztleány, hogy felbérelje őket egy titokzatos fenevad megölésére. És nem is hőseinkről beszélnénk, ha nem vállalnak el azonnal, potom pénzért.

Persze, okulva az első részben történtektől, kicsit elővigyázatosak. Levonták a maguk tanulságát, elvégre az ember a szakmájukban vagy fejlődik, vagy otthagyja a fogát. Azonban az első rész óta ketten együtt nem fejlődtek annyit, mint Michael J. Sullivan.

Tévedés ne essék, kedveltem a Trónbitorlókat, jópofa limonádénak tartottam. Az Avempartha azonban jóval több annál. Nemcsak, hogy sikeresen kinőtte minden gyerekbetegségét, de az erényeit is tovább csiszolta. Sullivan jóval ügyesebben szórakoztat, és jóval intelligensebben szövi bele a mondanivalóját. A karakterek sokkal árnyaltabbak, összetettebbek, egyénibbek – kiforrottabbak. A történet pedig jóval céltudatosabb, mint az első részben. Hogy őszinte legyek, nem láttam ilyen mértékű szintlépést eddig egyik fantasy író pályafutása során sem.

Nem is elsősorban hőseink változtak – bár ők is sokat komolyodtak –, semmint a környezetük. Ez alatt pedig a többi szereplő ábrázolását értem. Vegyük például Saldur püspököt, aki az első rész egyik intrikusa volt. Itt jóval több szerepet kap, és kiderül, hogy a hatalomvágyát mézesmázos modor mögé rejtő egyházi szereplőnél többet rejt személye. Mindent megtesz, hogy ő kerüljön uralomra, de nem fanatizmus vagy bírvágy áll indítékai mögött, semmint hogy felvirágoztassa a birodalmat, és a régi feudális rendszer helyére egy központosított, abszolutista birodalom alapjait rakja le.

Vele szemben áll a Gutária börtönéből kiszabadult Ezrahaddon, aki fejébe vette, hogy minden áron megkeresi Novron valódi örökösét, aki helyére az egyház egy bábot akar kikiáltani. Motivációi azonban jóval összetettebbek és ködösebbek, és eszközeiben ő sem jobb az őt üldöző egyháznál. Nem a jó és a rossz csap össze tehát, semmint emberek, akik hisznek a maguk igazában, és ezért hajlandóak bárkit feláldozni.

Aztán ott van a rejtélyes szörnyeteg, amelyre csak az egyszeri parasztok tekintenek csapásként, mindenki más eszközt lát benne, amit a maga hasznára hajthat. Nem áll szándékomban lelőni, milyen fenevadról is van szó, azonban szerintem sokan a fejükre csapnak, amikor odaér a történet, ugyanis a könyv során végig kapunk utalást a mibenlétét illetően – méghozzá olyan utalást, ami fölött egy átlagolvasó figyelme hajlamos elsikkadni.

Sullivan emellett nem feledkezik meg az egyszeri emberekről sem, akik a történet szempontjából a két tolvaj egyenrangú társai. Vegyük például az öreg parasztot, aki fejébe vette, hogy végez a szörnyeteggel – képességeit tekintve nincs hőseink szintjén, de ez azért van, mert sosem kapott harci képzést. Hadrian pedig a fejébe veszi, hogy legalább az alapokra kitanítja, elvégre hosszú távon bölcsebb valakit megtanítani halászni, mint kifogni számára a halat. Noha, a hasonlatnál maradva, Hadrian nem hagyja, hogy az öreg egyedül fogja ki ezt a halat, ugyanis ahhoz túlságosan is… rágós egy fenevad.

Találkozunk aztán olyan szereplőkkel is, akik az előző részben hőseink elé gördítettek akadályokat. De ezt nem azért tették, mert kicsinyesek lennének, vagy a két tolvaj a begyükben lenne, hanem azért, mert nekik is kell enniük, vagy csak nem szeretnének kötelet a nyakukba, és különben is, ha ők nem bólintottak volna rá a kétes üzelmekre, megtette volna más. Hadrian és Royce pedig tisztában van ezzel, így bár nem egy alkalmuk adódna rá, végül mégsem torolják meg sérelmeiket. Nem azért, mert attól szebbek vagy jobbak lesznek a többieknél, hanem mert szorult beléjük annyi belátás, hogy átérezzék mások szorult helyzetét, ahogy azzal is tisztában vannak, hogy a bosszúval amúgy sem nyernének semmit.

Visszatérő karakterek közé tartozik Arista hercegnő is, akit fivére nagykövetnek tesz meg, és aki kénytelen megemészteni, hogy azokkal az emberekkel kell udvariasan mosolyognia, akik az előző regényben bűntudat nélkül feláldozták volna a nagyobb jó érdekében, és akik gondolkodás nélkül újra megtennék, ha alkalom adódna rá. Persze emellett továbbra is egy fruska marad, ám szerencsére ezúttal több rejlik benne mezei bajba jutott hölgynél.

Sullivan sikeresen mutat be olyan dolgokat, mint a sötét középkor szexizmusa – és nem, ezt nem nemi erőszak által, bár egyet éppen megakadályoznak hőseink – vagy a parasztok és a nemesek közti áthatolhatatlan szakadék, amibe beletartozik az, hogy az előbbieket minden további nélkül kihajtanak egy erődből, még ha így védtelenekké is válnak a fenevad támadásaival szemben. És ezt mindössze azért teszik, mert milyen hallatlan dolog, hogy egy erőd parasztok menedéke legyen.

Emellett nem mindegyik nagy játékos kifinomult vagy dörzsölt, ellenkezőleg, a legtöbb nagyúr sötétebb, mint az erdő éjnek évadján – a Saldur-féle nagy intrikusok nem kevés bosszúságára. De nem csupán az embereké a terep, a háttérben, mint az a címből is sejthető, megjelennek az elfek, akik a históriák alapján nem voltak sem ártatlanabbak, sem kegyetlenebbek az embereknél, egyszerűen csak egy másik oldalt képviselték egy konfliktusban minden kifürkészhetetlenségük ellenére. Persze inkább a jelenlétük érezhető, ami ad egy tiszteletteljes méltóságot ennek az ősi – és fantasy tekintetében agyonhasznált – fajnak. A kevertvérűek esetén más a helyzet, ők az emberek királyságaiban nem többek páriáknál és rabszolgáknál, akiket pont azért félnek és gyűlölnek, mert még a halandók emlékeiben él, mennyivel fölébük magasodott a szépek népe alig egy évezreddel ezelőtt.

Sullivan továbbra sem akarja megváltani a világot, de ezt sokkal érettebben, tapasztaltabban, mélyebben teszi. Elfek, törpök, ide vagy oda, a Riyria-krónikák második részét bátran oda lehet tenni a fantasy irodalom fenegyerekei mellé. Nincs benne sem méla búskomorság, sem naiv hurráoptimizmus, a pohár félig tele is van, meg nem is, és minderre egy felnőtt férfi élettapasztalatával és őszinteséggel világít rá. Sokszor pedig erre van a legnagyobb szükségünk.