A holló komorságától talán nem is állhatna távolabb a Tini Nindzsa Harci Teknőcök hangulata – ami viszont eredetileg a kor képregénytrendjeit parodizálta sötétebb stílusban, ez pedig a film- és rajzfilm-adaptációk során lassan feledésbe merült. A sorozatba tavaly nyáron próbált életet lehelni producerként a Transformerst is jegyző Michael Bay.
A Teknőcökhöz hasonlóan komorabb alapanyaggal bír a Men in Black – Sötét Zsaruk, ami egy (később a Marvel által felvásárolt) kisebb kiadó által megjelentetett képregényen alapul. A történet szerint a sötét zsaruk nem csak földönkívülieket figyeltek meg, hanem mindenféle paranormális tevékenységet, és a filmbelinél egy jóval sötétebb szervezet: céljuk elérése érdekében akár ártatlanokat is hajlandók meggyilkolni, ami pedig nem más, mint a világ irányítása a színfalak mögül.
Ehhez képest a film a végleges változatnál még elborultabb lett volna (a csótányt például egy egzisztencialista vitában győzték volna le), ha a K-t játszó Tommy Lee Jones nem kötötte volna ki feltételnek a szerep elvállalásában, hogy az adaptáció hangulatában közelebb álljon a képregényhez.
A film sikere egyébként sokat köszönhet Tommy Lee Jones és Will Smith párosának, így belegondolni is fura, hogy a szerepükre eredetileg Clint Eastwoodot és Chris O’Donnellt szánták, sőt, J-nél még David Schwimmer neve is felmerült. A képregényben ugyanis J egy szőke fehér férfi. Az első részt később két folytatás követte – 2002-ben és 2012-ben, hogy minden évtizedre jusson egy –, valamint egy rajzfilmsorozat.
Az 1998-as Mystery Men is egy Dark Horse képregénysorozat adaptációja. Az eredetinél jóval emészthetőbb, a közönség gyomrát mégis megfeküdte. Nem csoda, rossz volt az időzítés – a Mystery Men határozottan egy jópofa film, elsősorban olyan szuperhősrajongóknak, akik tudnak röhögni magukon és a zsáneren – ők azonban a két évvel korábbi Batman film miatt még mindig jeget szorítottak az ágyékukhoz.
A futottak még kategóriába tartozik Steel (magyar keresztségben Acélzsaru), főszerepben Shaquille O’Neal – neki a következőket üzeni Gordon felügyelő –, valamint a kilencvenes évek képregényhőseit megtestesítő Spawn – Az ivadék faék egyszerűségű feldolgozása, aki akárcsak a Holló, a halálból tért vissza, hogy bosszút álljon. Érdekesség, hogy mindkét film hőse fekete – akárcsak a Penge –, ami később nem volt kimondottan jellemző a zsánerre. Sajnos sem a Steel, sem a Spawn nem volt jó film, ráadásul utóbbiban az egyik meghatározó fekete karaktert – a főhős volt társát – egy fehér színészre osztották.
A kisebb nevek közé tartozik még Dredd bíró, Sylvester Stallone alakításában, valamint a Tank Girl, amiben Lori Petty-t, Naomi Wattsot és Malcolm McDowellt láthattuk. A DC tájának egyik egzotikusabb hősét, Swamp-Thinget pedig Wes Craven viszi filmre.
Nemcsak a képregényfüzetek, de a képregény-stripek adaptációi is felkapottak voltak, így a kilencvenes évek elején olyan karakterek kerültek a mozikba, mint Dick Tracy, az Addams Family, vagy Dennisz, a komisz. Azonban füzet és strip nem teljesen ugyanaz a műfaj, így róluk most nem is mesélnék többet.
És mi a helyzet a Marvel táján? Nos, az ő tarsolyukban volt egy mára elfeledett Megtorló Dolph Lundgrennel a főszerepben, egy szintén elfeledett Amerika Kapitány (az olasszá tett náci Vörös Koponyával az élen), valamint a Roger Corman által rendezett Fantasztikus Négyes, amit senki nem volt hajlandó levetíteni. Ja, és Howard, a kacsa, akit… nos, az alábbi képen láthattok.
Mint az ebből a listából kiderülhet, a Marvel adaptációkat akkoriban nem tekintették a siker szinonimájának, és ez csak az ezredforduló idején változott. Amiről kevesen tudnak, hogy a kilencvenes évek egy valódi fejlesztési pokol volt a két nagy húzónév, Pókember és az X-men számára. A mutánsok jogait már 1994-ben(!) megvásárolta Lauren Shuler Donner a Fox képviseletében, és 1996-ra Bryan Singer már kétszer is visszautasította az ajánlatot, hogy aztán végül később elfogadja. Pókembert pedig maga James Cameron akarta filmre vinni, és többek között az ő ötlete volt az organikus pókháló is, amit aztán Sam Raimi adaptációiban is láthattunk.
De ez már a jövő zenéje, amire visszatérek cikksorozatom későbbi részeiben.