Martha Washington Goes To War: Ütős szatírából közhelyes kalandot

Csak a teste: a Martha Washington Goes To War elvileg a Frank Miller és Dave Gibbons kezei alól kikerült Give Me Liberty című szatirikus disztópia folytatása – de a hangsúly itt az „elvileg” szón van. A Martha Washington trilógia középső darabja ugyanis sok minden, de egyvalami biztos nem: nem az előd stílusának és szellemiségének továbbvivője. És ugye, finoman fogalmazva is különös érzés kézbe venni egy olyan második részt, aminek pár karakteren kívül szinte semmi köze nincs az elsőhöz, és nem is értem, Milller milyen indíttatásból tett egy szinte 180 fokos fordulatot. Minden, ami a Give Me Libertyben igazán jól működött történet szintjén, annak itt nyoma sincs – a maró gúny, a gonosz szatíra helyét átvette egy egyszerű háborús kaland, amit bármilyen más címmel, bármilyen más karakterekkel el lehetett volna adni – sőt, jobb is lett volna, ha azt teszik, mert akkor nem kellene megbirkóznia az elődje által generált elvárásokkal.

A Give Me Liberty végén Erwin Rexall elnök visszatért hivatalába, és Martha ellenségének önkényuralmi tervei egy börtöncella csövéről lelógó kötél végén fulladtak meg. De a harcnak ezzel még nincs vége: az Amerikai Egyesült Államok már az első rész végére Amerikai Szétszakadt Államokká vált, és az ország hadserege, a PAX, most azon munkálkodik, hogy visszarugdossa a szeparatistákat az unióba. Ez persze nem megy könnyen, már csak azért sem, mert új ellenség tűnik fel a színen: csak Szellemeknek hívják őket, váratlanul csapnak le, megállíthatatlanul elvégzik küldetésüket, majd ahogy jöttek, felszívódnak a semmibe. Az immár 19 éves Martha, a PAX legendás katonája eltökéli, hogy végére jár az ügynek, ami azonban sokkal furcsább, mint hitte, és része van benne két régi, halottnak hitt barátjának, Raggy Annek és Wassersrteinnek is.

Már az elején látszik, hogy Miller meglepően új úton jár trilógiája második részével – de eleinte még van benne spiritusz. Martha és egy ellenséges katona beszélgetése a háborúról a harc szünetében kifejezetten érdekes és a háborúellenes dráma irányába látszik elvinni a sztorit, amiben szinte nyomokban sem fedezhető fel a Give Me Liberty brutálisan szatirikus hangvétele. Ezután egy darabig még jól elvagyunk a Szellemek körüli rejtéllyel, és kapunk pár gyomorba vágó jelenetet is egy radioaktív temetővé változtatott városról és mutáns lakóiról, de amikor fény derül a nagy titokra, nem tudunk nem csalódottan felnyögni. A gúnyos, fekete humorral teli disztópiából hirtelen hívogató utópia lesz, és most őszintén kérdezzük meg magunktól: kit érdekel Frank Miller és egy utópia? Általában dicséretes, ha egy író a történetével olyan kanyart vesz, amire az olvasó nem számít, de önmagát mégsem kellene meghazudtolnia, és pusztán egy fordulat kedvéért olyasmibe ártania magát, ami nem az ő asztala.

Ráadásul az egész a történet szempontjából, vagyis a saját világán belül sem következetes. Az utópisztikus társadalom tervezői arról beszélnek, hogy milyen romlott és kegyetlen a világ, és mielőbb tovább kell lépni. De ezt a romlottságot leginkább csak a Give Me Libertyből ismerjük, mert itt a háború borzalmain kívül nem sokat kapunk a társaság tevékenységének igazolására (na jó, van még egy továbbra is őrült tiszti főorvosunk, de sehol nem látjuk a korrupt elnököt, a mocskos politikai játékokat, a groteszkké torzult társadalmat, egyáltalán, szinte semmilyen témát, amit az első rész érintett). Persze egy véres, hatalmas háború bőven elég, hogy az embernek világmegváltó szándékai legyenek, de ez bármilyen más képregénynek, bármilyen más történetnek lehetne a témája. Vagyis Miller oda lyukad ki, hogy a trilógia világán belül az utópisztikus tervnek nincs meg a kellő ellenpontja, a képregény sztorijából a valóságba kitekintő, univerzális, örökérvényű tanulságként pedig túlságosan felszínes marad.

Ha a Give Me Libertyt tekintjük alapnak (és hogy máshogy tehetnénk), akkor ez a képregény nem egy Martha Washington történet – csak valami, aminek a karakterei nagyon hasonlítnak az abban megismertekre, és véletlenül még a nevük is ugyanaz. Van benne pár látványos, szépen kivitelezett, Dave Gibbons erőteljes vonásaival megrajzolt, és Angus McKie élénk színeivel életre keltett akciójelenet, egy-két szép gondolat, és még egy egyszerű, de katarzis közeli befejezés is, ám az összhatás így is épphogy közepes. Egyszer lvasható, és amennyi köze van az előzményéhez, akár még az is próbát tehet vele, aki azt nem olvasta – és ki tudja, ily módon talán még jobban is fogja élvezni. Csak utána mindenképp vegye kézbe a Give Me Libertyt is, és készüljön fel egy őrületesen vad utazásra – mert azt csak attól kapja meg.

Megjelenés: 1994
Történet: Frank Miller
Rajz: Dave Gibbons

Olórin, 2008. május 29.