Karantén

A negyedik képregényfesztivál több szempontból is mérföldkőnek számított kis hazánkban. Azontúl, hogy kétnaposra váltott a rendezvény, számomra sokkal fontosabb volt az a hír, miszerint minden eddiginél több fan képregény, másképpen önköltséges kiadvány jelenhetett meg. Néhány héttel a feszt előtt kihirdetett pályázat adta meg talán a végső lökést ehhez, melynek keretében a Képregénykiadók Szövetsége három képregényt finanszírozott. Az pedig, hogy ennél sokkal több jelent meg, nagy valószínűséggel annak köszönhető, hogy a nem dobogósok is kihozták műveiket, nagyon helyesen.
A cikk tárgya, a Karantén című alkotás a díjazottak között volt, egyáltalán nem érdemtelenül.
Menráth András neve számomra először semmitmondó volt, nem ismertem egyik korábbi képregényét sem. Ez az ismeretlenség viszont kicsit jót is tett, hisz nem volt minimum, amit überelnie kellett volna.

A Karantén első látásra magára vonja a figyelmet, ami a borító érdeme, mely a legeredetibbre sikeredett az összes eddigi magyar képregény közül. A kaotikus kutyafej, amely uralja a képet ezernyi vonallal van megrajzolva, ami tökéletes kontrasztot jelent a belső tartalomhoz képest. A háttér a szürke árnyalataival játszik, ez a gyűröttség, valamint a cím betűtípusa pedig csak fokozza azt az érzetet, hogy valami egyedit, nagyon különlegeset tartunk a kezünkben.

A 200 példányban készült kiadvány egy tökéletesen kerek, egész sztorit tartalmaz, melynek kétes lezárása a legelegánsabb megoldás véleményem szerint, amit az alkotó választhatott. A fő téma lehet talán a drogok, a rossz szokások, a brutalitás, valamint néhány fiatal életének egy rövid szakasza, azonban itt semmi sem biztos. Egy one-shot ezért is tökéletes, hisz rövid, kötött terjedelemben szabad kifejeznie magát, és ez legtöbbször azt jelenti, hogy a rövidség miatt kis időtartamot ölel fel. Ez itt sincs másképp, annyi eltérés viszont akad, hogy két, egymástól viszonylag független társasággal töltünk el rövidebb időt. Először két fiatal bolyongásának vagyunk szemtanúi. A képregény legelső panelje már egyből annyi új és érdekes dolgot tartalmaz, hogy érdemes olvasása során hosszabb figyelmet szentelni rá. Eléggé sokatmondó, ahogy „hőseink” egy metrón ülnek, és rajtuk kívül az egész szerelvényen nincs egy normális figura sem. Furcsa történet egy nagyon furcsa világban.

Kettejük „kalandja” gyors, ámde annál figyelemfelkeltőbb véget ér, és megkezdődik az igazi Karantén, mely persze összefügg ezzel a kis szösszenettel. Hasonlóan fura alakok jelennek meg előttünk a továbbiakban is, ám most már egy másik, kicsit nagyobb társaság szórakozását követhetjük nyomon.

Az az érdekes a Karanténban, hogy a történetvezetés nagyon könnyed; szinte panelról panelra siklik akadálymentesen a szemünk. Menráth András nagyon érzi a képregény nyelvét, az oldalkompozíciók többsége jól átgondolt, az adott hangulathoz tökéletesen passzol. Kihasználja az összes előnyét a műfajnak, azokat, amiket egy film vagy az irodalom nem képes megjeleníteni. A drogos, elszállós képeket sikerült talán a legjobban eltalálni, néhány vonal, és az olvasó olyan szinten éli át a történéseket, hogy képtelen kiszakadni, lendületét elveszteni, és ne feledjük, hogy mindezt néhány vonallal teszi. Az első rövid kis történet csak a legutolsó pillanatban nyer értelmet, persze ez az értelem is továbbmagyarázható. Természetesen tartogat még nekünk a Karantén meglepő fordulatokat ezeken túl is, sőt. A címlapon szereplő kutya teljesen kiforgatva, nem várt „szereplőként” kerül be a képbe. Igazából eddig a momentumig is sorjáznak a kérdőjelek, utána viszont már csak kapkodjuk a fejünket a lendületesen összehozott panelek közt, melyek inkább képekben mesélnek. Ezen a pár oldalon is kitűnően megfigyelhető a biztos panelkezelés, a szöveg mennyisége pont optimális, a rajzstílus pedig vizsgázik a vér ábrázolásából. Jelesre.

Az író egyben rajzolta is művét, és pontosan ezért nem sikerült eldöntenem, hogy András igazából író rajztehetséggel, vagy inkább rajzos, és valahogy kiötli a sztorit. Annyira együtt van a két dolog, annyira eredeti és friss, hogy ilyet talán lehetetlen egy alkotói csapattal összehozni. Egy fejben játszódik le az egész, és ilyen végeredményt terem.

Ami ezeken túl egyből szembeötlő, az pedig a rajzok milyensége. Néhány figura esetében nekem José Munoz ugrott be, de aztán több esetben erre cáfolatokat is találtam. Bele lehet még magyarázni több nagyágyú hatását is: amit nekem sikerült, az Mike Mignola a kilencedik oldal bal alsó sarkában kapaszkodó majomfej esetében. Egyébként ezek teljesen felesleges körök voltak részemről, a rajzok egyediek, és a képregény hangulatához egyértelműen hozzárendelhetőek.

A karakterek némelyike pár vonallal van megrajzolva, másikuk pedig részletesebb kidolgozást kapott, ezt mégsem úgy kell elképzelni, hogy a rajzoló fél munkát végzett volna, mindegyik nagyon illik egymás mellé. Igencsak szuggesztív továbbá az is, hogy a részletesen kidolgozott hátterek száma igen csekély, és eléggé megoszlik a panelek közt. Amennyiben a helyzet azt úgy kívánja, egyáltalán nincs háttér, egy mozgalmasabb periódusban viszont a szereplő beleágyazódik a képbe, a háttér milliónyi, biztos kézzel húzott vonala teljesen beolvasztja magába az előtérben álló karaktert. Ezek bármiféle algoritmus nélkül váltakoznak, nagyon ritkán volt csak hiányérzetem ezek miatt.

Az árnyékolás elég „hanyag” használata, valamint a már említett hátterek miatt a szereplők többsége valahogy lebegővé, megfoghatatlanná válik. A vicc viszont, hogy a Karantén esetén ez működik, sőt mi több, lételeme.
Ha jól tudom, ez Menráth András első képregénye, így teljesen érthető, hogy bár kis számban, de tartalmaz hibákat, melyek egytől egyig gyerekes problémák, tehát kis odafigyeléssel orvosolhatók. Az egyik, ami talán a leginkább zavart, az a gondolati buborékok, illetve gazdáik. Ezek egész végig ugyanazt a keretet kapják, így joggal vártam, hogy ugyanahhoz az emberhez kapcsolódnak. Ez elég sokáig így is volt, de amikor narrátori szövegdobozzá vált, majd újra vissza az egyik szereplő belső monológjává, kicsit összekuszálódtak a dolgok.

A hibákból tanulni lehet, és kell is, azt pedig továbbra is fenntartom, hogy ha ehhez hasonló képregények lesznek a következő időszak önköltséges kiadványai közt, akkor nincs mitől félnünk. Bravó Menráth András!

Fdave 2008. május 29.