MangánOxid 2015 Tavasz

Az idei tavasz is számos megjelenést hozott a keleti képregények szerelmeseinek. Sajnos technikai okokból egyelőre csak a Mangafan kiadványait sikerült górcső alá venni, reményeink szerint azonban hamarosan más kiadók köteteiről készült írásokkal is frissíthetjük a bejegyzést.

Love*com #11

Nakahara Aya töretlenül népszerű mangasorozatának soros kötetében tovább bonyolódik a tizenéves iskolások szerelmi élete, kis váltással azonban ezúttal nem hőseink, hanem az osztály másik, eddig háttérbe szorult párja került terítékre.

Na nem mintha a Love*com váltásra szorulna, vagy a fáradság legkisebb jelét felfedezhettük volna rajta. A sorozat esetében ilyesmiről egyébként is abszurd beszélni: Nakahara Aya mindenféle erőlködés nélkül, a lehető leghétköznapibb kliséket pakolja egymás után, katonasorban, és pontosan az egyszerűségével, (a Vampire Knight-tal ellentétben) könnyedségével hódít. És mi olvasók nem csak remekül szórakozunk, hanem a csetlő-botló szereplőket nézve magunkra, vagy egészen pontosan tizenéves önmagunkra ismerhetünk: a mi életünk sem volt bonyolultabb, vagy regényesebb, mint Ootani és Risa kapcsolata, így kár is lenne a komplikált csavarok, összetettebb sztori hiányát felróni neki.

Nakahara Aya mégis szükségét érezte, hogy a széria ezen pontján némi szünetet iktasson be, hagyja pihenni a nagy duót, és az osztály másik párját, a Nobu-Nakaocchi párost helyezze a reflektorfénybe. Ők eddig kiegyensúlyozottságukról voltak ismertek, hőseink mindig az ő kapcsolatukat tekintették mintának, követendőnek, most mégis úgy tűnik, hogy a mindig megingathatatlannak hitt szerelmespár útjai szétválnak. Nobu és Nakaocchi jóval komolyabban veszik a tanulást, mint a főszereplők, felnőttesebben gondolkodnak, ezért párbeszédeik, maga a konfliktus okán a kötet hangulata is jóval komolyabb, mint bármikor előtte.

Anélkül, hogy a történet fontosabb sarokpontjait lelőnénk elmondható, hogy ennek a kis kitérőnek a vége (keserédes, de) hepiend lesz, ám mivel Nobu és Nakaocchi karaktere korábban sem volt kibontva, vagy egyáltalán, nem is szerepeltek önállóan huzamosabb ideig, a 11. kötet kevésbé érdekes: ez Risa és Ootani szériája, kérnénk őket vissza a színpadra.

NANA #18
Bármikor kerül újabb NANA kötet a kezembe, megbizonyosodom róla, hogy milyen fájó hiány a japán képregények világának az ő betegsége, és a munkától való távolléte: bár Yazawa Ai sorozataiban elsősorban a női lélekkel foglalkozik, mindezt remek ritmusú, ötletes történetmeséléssel, érdekes fordulatokkal, és egy-egy, a fiatalok számára vonzó szubkultúra (divat, zene) bemutatásával ötvözi, melyek így már jóval többé, nemtől és kortól függetlenül befogadható mesterművekké válnak, ilyenek mellett pedig nehéz elmenni.

A Paradise Kiss sikerei után kezdődött NANA volt jó ideig az első számú josei (felnőtt nőknek szóló) sorozat Japánban, a magyar kiadásban nemrég megjelent 18. kötet pedig olyan friss és szórakoztató, mintha a széria elején járnánk. A boldogságot Tokióban kereső két lány története a felvezetés túlzott sziruposságát követően egyre komolyodott, és szinte minden, esetenként tabunak számító krízist feldolgozott, ami a karrierről álmodó, de sérülékeny fiatalokat érheti. A fiatalkori, nem kívánt terhesség, a rossz társaság hatásai, az első zenei sikerek, a kábítószerek és a karrier mind-mind feltűntek már a sorozatban, most pedig újabb fordulóponthoz érkezett a széria. A Komatsu Nana múltjában vájkálódó újságírók ezúttal háttérbe szorultak, a kötet fő konfliktusát a sikert sikerre halmozó, az országos hírnevet éppen építgető Blast zenekar feloszlása, egészen pontosan szüneteltetése adja: a Blast nem csak Komatsu Nana, de névrokonának is szívügye, ahogy a többi zenekari tag életét is jelenti, egyikük könnyelműsége azonban úgy tűnik véget vet ennek az idillnek. Anélkül, hogy bármi fontosat lelőnénk, elmondható, hogy öröm látni, mennyire kézben tartja a történetszálakat a mangaka, nagy csavart vitt a zenekar életébe, amit vélhetően sikeresen aknáz ki a későbbiekben.

Azért pedig plusz pont jár, ahogy a kötetben található extra fejezetekben Yazawa Ai egy-egy karakterének múltját bemutatja. Ezekben ugyanis nemcsak egyes szereplők korai éveiben merülhetünk el, de szemtanúi lehetünk azoknak a múltbéli eseményeknek is, amik jellemüket formálták, sőt – ahogy ezúttal Takumi esetében is – a jelenben történteket is új megvilágításba helyezi, egész univerzumot épít ki, amikor a zenekari tagok múltbéli találkozásairól mesél.

Amikor már azt hinnénk, hogy nem lehet feljebb csavarni a melankóliát, vagy úgy érezzük, nyugvópontra ért a sorozat, és nincs már több a zenekarosdiban, jön egy fordulat, és a szappanopera folytatódik – szerencsénkre a színvonal esése nélkül.

Vampire Knight #12

Mikor a Vampire Knight 10. kötetével lezárult a Nagy Sztori első etapja, és a 11. könyvvel elindult valami új, azt gondoltam, vagy inkább reméltem, hogy Hino Matsuri, a sorozat író-rajzolója által mozgatott rengeteg történetszál java része összeér, letisztul, és a maga elé görgetett, jókora mennyiségű rejtély is a múlté lesz, új lappal indíthatunk. Az, hogy nem így történt, valószínűleg csupán engem lep meg, Hino Matsuri ugyanis nem tudott kibújni a bőréből, és a Nagy Hármas (Kaname-Yuuki-Zero) története az előzőekben lezajlott óriási csata, drámai sokk után is ugyanott, és ami a legfontosabb, ugyanúgy folytatódik: a vámpír, tisztavérű és vámpírvadász barátok külön utakon járnak, mi olvasók pedig kapkodhatjuk a fejünket a rengeteg meg sem mutatott, vagy alig kivehető alak közötti fordulat láttán.

A vámpírok tanácsa és a vámpírvadász szövetség kapcsolata továbbra is zűrös, Kaname és Zero a két ellentétes oldalon állnak. A „szerelmi” háromszög harmadik tagja, a gyenge, de egyre inkább magára találó Yuuki továbbra is az emberek és a vámpírok között őrlődik, ezért is ígérkezett érdekesnek az emberek társadalma és a vámpírok közötti együttműködést megpecsételő estély, amin mindhárman részt vettek. Hino Matsuri azonban – bármennyire is tűnik egyszerűnek a helyzet – ezúttal is túlbonyolítja a sztorit, sőt úgy vezet elő egy gyilkosságot (vagy öngyilkosságot?) az estélyen, hogy sokadik utánanézést követően sem tudnám megmondani, hogy pontosan ki, és milyen indítékkal végzett magával, a halálba rántva másokat is.

Persze férfi olvasóként is felfogom, hogy a véres, vámpíros felszín alatt Yuuki kálváriája a lányból nővé érés metaforája, az érzelmileg és minden téren bizonytalan időszak problémáinak oktató jellegű bemutatása, de úgy vélem, hogy ezt sokkal elegánsabban, kevésbé csapongóan is elő lehetne adni. De hát ki vagyok én, hogy a világszerte milliós (jóllehet főleg lányokból álló) rajongótáborral vitatkozzam? A Vampire Knight sikere a manga befejezése után két évvel is töretlen, most éppen a Japánban bemutatott musical-változat aratja a babérokat.

Naruto #23

A Tavaszi Mondoconon természetesen az ifjú nindzsatanoncok kalandjai is folytatódtak. Naruto és kompániája már jó ideje ugyanazon ellenfelekkel feszül szembe, de ahogy az egy ehhez hasonló shōnen szériánál lenni szokott, nincs az a harc, ami apró trükkökkel, az ellenfél rejtett erőtartalékával, eddig nem ismert transzformációjával egy kicsit ne lenne még nyújtható. És tényleg: Kisimoto Maszasi sorozatának 23. gyűjteményes kötete utóbbi feltevés egyenes igazolása azzal az apró (?) különbséggel, hogy jelen esetben egy markáns hangulatváltás gondoskodik a szórakoztatásunkról.

Narutoék továbbra is barátjuk, a sötét oldalra tévelyedett Szaszuke kiszabadításán ügyködnek. A mentőexpedíciót a rettegett ellenség, Orocsimaru, és csatlósai nehezítik: az előző kötetben is számos nagy csatának lehettünk szemtanúi, akkor többek között Csódzsi küzdött meg ellenfele mellett saját gátlásosságával is, a sor pedig Naruto bandájának újabb tagjaival folytatódik. Ami azonban feltűnő a korábbiakhoz képest, az a jóval sötétebb hangulat, sokkal erőszakosabban megnyilvánuló főhősök látványa. Anno a Dragon Ball is átesett a sorozat első harmadát követően egy emlékezetes váltáson, és bár nehéz megmondani, hogy a Naruto esetében is hasonló várható-e, de ez a kötet tökéletes kezdőpontja lehetne egy hasonló fazonigazításnak. Eddig (persze nem kizárólag) főként komikus pillanatokat kaptunk a srácok kiképzéséről, aztán az egyre kiélezettebb harcok során a belső konfliktusok, vívódó hőseink monológjai kaptak nagyobb hangsúlyt, ezúttal viszont elszabadult a pokol: ember-állat transzformáció, viharkapu homázs, minimumra csavart humor, második (és sokadik) fokozatba kapcsolódó, brutális ellenfelek és a korábbiaknál jóval idegesebb karakterek (Naruto szájából elhangzik a „megöllek” szó, illetve egy ponton valaki torkaszakadtából a „megdöglesz”-t is elsüti) – Orocsimaruról eddig is tudtuk, hogy nehéz ellenfél lesz hőseinknek, most már úgy tűnik, Narutoékból is kihozzák a bennük szunnyadó szörnyet.

Természetesen nem kell megijedni, a cél szentesíti az eszközt, és Narutoék még mindig az a baráti társaság, akik Szaszukét jöttek megmenteni, csak éppen fogy az erő, a türelem, Orocsimaru emberei pedig (enyhén szólva) próbára teszik tűrőképességüket. Mivel a 23. kötet bőven egy hosszabb történetszál közepén tart, kevésbé alkalmas ezzel indítani az ismerkedést a nindzsatanoncokkal, a könyv alcíme azonban rendkívül találó: Kutyaszorítóban.

Farkas Dávid