La tempestad: Shakespeare és a spanyolok

Barcelonában nyaralni nemcsak azért jó, mert a tengerparton elnyúlva lehet vizslatni a monokiniző turistalányokat, hanem mert kedvenc művészeti águnk fellegvára is egyben. A város legnagyobb képregényboltja láttán alighanem orgazmusközeli állapotba kerülne jónéhány magyar rajongó. Ottjártamkor természetesen nem hagyhattam ki a lehetőséget, hogy hazahozzak pár helyi specialitást: egyik választottam a La tempestad.

A cím jelentése A vihar, a kötet hátlapján található idézet pedig rögtön egyértelművé teszi, hogy jól gondoltuk, itt bizony képbe kerül William Shakespeare kései drámája. A Bárd valószínűleg 1611-ben fejezte be utolsó önállóan írt színdarabját, ami már nem sorolható be egyértelműen a tragédia-komédia műfajok valamelyikébe, inkább románcnak szokás hívni – ez a stílus igen népszerű lett a XVII. század elején. Tárgyalt képregényünk értéséhez nélkülözhetetlen a darab cselekményének zanzája, következzen hát most ez. A vihar főszereplője Prospero, Milánó hercege, aki tizenkét éve száműzöttként él egy lakatlan szigeten lánya, Miranda, valamint két szolgája, a tündér Ariel és a furcsa, félállat lény, Kalibán társaságában. Mikor testvére és egyben száműzetésének okozója, Antonio hajójával a sziget közelébe ér, Prospero a mágia uraként vihart támaszt, ami a partra kényszeríti Antoniót és a legénységet. Innentől különféle shakespeare-i bonyodalmak után Prospero igazságot szolgáltat áruló testvérén és annak cinkosain (köztük a nápolyi királyon, Alonsón), az ártatlanok (Miranda, valamint Alonso fia, Fernando) szerelmesek lesznek, aztán a végén mindenki hazatérhet Itáliába. A La tempestad alkotóinak, Santiago Garcíának és Javier Peinadónak azonban esze ágában sem volt ilyen idillinek nevezhető befejezést kanyarítania a képregény végére – de erről később.

Az imént említett szerzőpáros írótagja, Santiago García fordítóként régóta tevékenykedik a spanyol képregényes életben (nekem is megvan az általa fordított Kraven utolsó vadászata c. Pókember-alapvetés). Saját munkákkal azonban csak 2004 óta jelentkezik, egyre nagyobb sikerrel. Az idén tavasszal megjelent La tempestad-ban rajzolóként a fiatal Javier Peinado csatlakozott hozzá. A madridi születésű Peinadónak ez a kötet jelentette a bemutatkozást, beleadott hát apait-anyait.

Az alkotók Vihar-parafrázisa sci-fi környezetbe ülteti a cselekményt, a lakatlan szigetből bolygó lesz, a hullámzó tenger helyét a végtelen űr veszi át, hogy egy kozmikus viharral elinduljanak a történések. A szereplők nevét megváltoztatták, figurájukat aktualizálták (Prospero neve itt Kesavan, és nem mágus, hanem tudós), de a felállás maradt. Nagyobb szerepet kap azonban Kalibán (itt Ayu) és az Ariel helyét átvevő szuperszámítógép, Hati. A legnagyobb változást a forrásműhöz képest a hangsúlyok eltolása jelenti, valamint a szembesítés azzal, hogy a Prosperóhoz hasonló reneszánsz jellemek a jövőben (a mi világunkban) mivé válnak, mennyivel kevesebbet érnek. Az olvasó kénytelen szembesülni azzal, hogy nincs kivel szimpatizálni. Kesavan tudás- és bosszúszomja hatalomvággyal párosul. Az ifjú Jon (Shakespeare Fernandója) idealizmusa rózsaszín naivitássá, majd szimpla hülyeséggé degradálódik. A legénység többi tagja pedig egyszerűen csak korrupt, pénzéhes rohadék.

A legérdekesebb szereplő kétségkívül Ayu, a bolygó őshonos lakója, egy kiismerhetetlen, feltérképezhetetlen entitás, aki a képregényben ki tudja, miért (unalomból? kíváncsiságból?) Kesavan mellé szegődik. A tudós a modern ember nagyképű ostobaságával azt hiszi, megzabolázta a szörnyeteget. De Ayut nem lehet kordában tartani, az emberektől csak amúgy is a kezdetektől benne bujkáló gonoszságot, haragot és gyűlöletet tanult. A cikk elején említett idézet a hátsó borítóról idekívánkozik: „Beszélni tanítottál: legalább / Tudok most káromkodni. A vörös / Fene beléd, mért tanítottál!”* Az üzenet jól érthető és klisésen aktuális: Ayu maga a megszelídíthetetlen Természet, mi pedig a szánalmas, kisstílű, uralkodni vágyó emberek vagyunk. Hát igen. Aki a leginkább közel áll ehhez a lényhez, az Hati, az alap sci-fi kellék komputer, Kubrick 2001: Űrodüsszeiájának HAL9000-ese.

Javier Peinado grafikája teszi ellenállhatatlanul groteszkké a furcsa történetet. A rajzfilmszerű, matinéhangulatú rajzok, a letisztult vonalak, a gyönyörű színek könnyed ifjúsági kalandtörténetet ígérnek, az alig 100 oldalas kötet végén viszont a hatás már hátborzongató. Nem ragozom tovább: Kalibán, vagyis Ayu föllázad (bár szolgasága eleve sem volt teljes), és kíméletlenül, magától értetődően kivégzi, széttépi, felzabálja Kesavant, a lányát meg a többieket. Mindenkit. Hatit lekapcsolja, majd kisétál a vérengzése helyszínéül szolgáló épületből, felnéz a paradicsomi bolygó felett kitartóan tomboló viharra és örül. Mert szabad. Mindig is az volt.

Én pedig (mint olvasó) ülök megrökönyödve, és visszalapozok, hogy komolyan? Komolyan. García és Peinado alig 100 oldal alatt kicsit sablonosan bár, de mindenképp hatásosan megmutatják, mit ér az emberiség bölcsessége, évezredek alatt felhalmozott tudása a minket körülvevő világ természetével szemben. Nagy semmit. Csúnyán megszívtuk.

Kránicz Bence, 2008. szeptember 8.

*A vihar I.2., Babits Mihály fordítása