KomiXérum #42

Jonah Hex #52

Történet: Justin Gray és Jimmy Palmiotti
Rajz: Jordi Bernet
(DC Comics)

Jelenleg csak egy olyan sorozat van, ahol egymásnak adják a kilincset kedvenc rajzolóim, és ez bizony a DC újraindított Jonah Hex-szériája. Darwyn Cooke (Spiritet, Catwomant rajzolt, tavaly pedig a zseniális The Hunter graphic novellel jelentkezett) nőalakjainak szexuális kisugárzásával egyedül Jordi Bernet hölgyfigurái képesek felvenni a versenyt, és ezt a felemás arcú cowboy ötvenkettedik történetében is bizonyítja – két számmal Cooke után. A Jonah Hex szerencsére döntő többségben one-shotokat sorakoztat egymás után, emlékeim szerint csupán egyetlen alkalommal, a Six Gun Wars történet során fordult elő, hogy a sztori több füzeten ívelt át. Az új képregény, ami a Too Mean to Die címet viseli, folytatja a megkezdett hagyományokat, és a Palmiotti-Gray páros rutinjához hűen élvezetes, kerek lezárt egész lett.
Jonah Hex legújabb kalandjába egy golyóval az oldalában csöppen, de ez aligha lepheti meg azokat, akik eddig is követték a címet. Az erdő sűrűjében kénytelen menekülni, nyomában agyatlan csürhe lohol, lelkén pedig gyilkosság szárad. A véres finálé felé közeledve megjelenik a szinte kötelező női mellékszereplő, hatalmas mellekkel és esendő, de ha kell, belevaló egyéniséggel.
Gray és Palmiotti írókkal kapcsolatban lehet közömbösnek lenni, de azt kétségtelenül tudják, hogy meséljenek el lendületesen, sallangoktól mentesen egy történetet. Ha kell, ezt egy füzetbe sűrítve is képesek megvalósítani. Témának rendre filmes példákat vesznek alapul, hatalmas filmrajongóként van honnan meríteniük. Képregényeik soha sem kiemelkedően jók, de úgy vélem, hogy ha valakik a közepes kliséket képesek ennyi éven keresztül, ilyen állandó színvonalon élvezetesen felhasználni (itt gondolok például a Last Resort című remek zombitörténetükre), akkor nevük akarva-akaratlanul is egyfajta bizalmat előlegez meg az olvasókban, minőségi olvasmányélményt sejtet. A Jonah Hex sorozatuk talán a legtipikusabb példa erre: a főhős bár nem bonyolult egyén, de azok a fordulatok, amikbe lökik, mégis érdekessé teszik őt. Pedig csak egy reményt vesztett, keménykötésű keménylegény, a jelenlegi sztoriban is jobbára csak néz, mégis fellép az igazságtalanság ellen, igaz, eszközei a legtágabb értelemben véve sem etikusak.
A Too Mean to Die füzetben kissé megszakad a csendes Jonah-imázs, ez elsőre akár idegenül is hathat, de az írók mindezt az idősíkok megvariálása érdekében voltak kénytelenek meglépni. Jonah ugyanis a menedékhelyhez érkezvén kezd bele történetének mesélésébe, ám a visszaemlékezés nagyon helyes módon szinte csupán képek segítségével történik. Az egész csak a jelenbe való váltással rázódik helyre, hogy aztán meg se álljon a legvégső “poénig”, aminek köszönhetően a főhős ugyanakkora szemétláda marad, amekkora mindig is volt. Jordi Bernet remekül oldotta meg a számára adott feladatokat, és bár öregkori anekdotázásai során nem mint a csúcsteljesítményére fog visszaemlékezni (az először is a Torpedo, másodsorban a Szépség és a Szörnyeteg sajátos feldolgozása), de jó újra munkában látni valamely nagykiadónál, és csak reménykedni tudok, hogy a címnél nem egyszer tűnik majd fel. A Jonah Hex mindig olyan, mint egy film, mégis eszméletlenül örülök, hogy képregényes formában jut el hozzánk. A Palmiotti-Gray párosnak pedig ezentúl is bérelt helye lesz a KomiXérumban!
Fdave

Siege: Embedded #2

Történet: Brian Reed
Rajz: Chris Samne
(Marvel Comics)

Igen, ez az a mini, amiben Ben Urich és társa Volstaggal, az asgardi óriással, azaz az egész Siege-kalamajkáért felelőssé tett istennel együtt indulnak egy kisteherautóban Norman Osborn és az egész Amerikát megvezető médiahadjárat ellen.
Nem titkolom, hogy bár a Siege a semmiből jött, a Marvel erőltette az egészet, és Brian Michael Bendis a legkevésbé sem (így) akarta, én már az első híreket olvasva epekedve vártam. A sok negatívum ellenére, amik valahol igazak is, és amikkel a külföldi képregényes weblapok kritikái tele voltak (az Asgard elleni hadjárat aránytalanul nagy offenzíva, a Dark Reign ötlettelenségét próbálják elkendőzni vele, stb.), a Siege első része, illetve a hozzá kapcsolódó Embedded nyitánya mégis az egyik legemlékezetesebb olvasmányélményem volt.
Jelen ismertető tárgya Ben Urich kalandjának folytatása, ami legalább olyan színvonalon teljesít, mint a legutóbbi szám. A tétek egyre nőnek, Keller, a minden hájjal megkent televíziós fenegyerek folytatja lejárató kampányát az asgardiak ellen, illetve egekig marasztalja Norman Osbornt és kompániáját, mint Amerika egyetlen cselekvőképes és megfelelően tökös haderejét. Az Embedded az átlagemberek szemszögét hivatott alapul venni, és bár a riporterek a főszereplői, és a jelenlegi szám akciójelenetei messze túlmutatnak ezen az eredeti vállaláson, mégis sikerül bemutatni a társadalom reakcióját, még ha ez itt egy benzinkutas háttérbe húzódó elszólásaiban ki is merül. A road-trip során Volstagg lelepleződik, ami aztán teljesen megváltoztatja a mini eddigi folyását, és látszólag oda nem illő, mégis kellőképpen megnyerő és érthető akciószekvenciába torkollik mindez, ami egészen a cliffhangerig érthető módon felgyorsítja az eseményeket. Brian Reed egyik legnagyszerűbb húzása egyébként pont az volt, hogy mondanivalóját egy mindig is divatos formába öntötte, azaz egy road-movie-hoz hasonlóan mozgás közben, összezárva mutatja hőseinket. Az író lubickol az ebből adódó lehetőségekben, az összezártság nagyszerű párbeszédekre ad okot, melyeket nem átall kihasználni, és ezen felül van valami vonzó abban, ahogy a főszereplőket, köztük egy istent egy ütött-kopott, kisméretű járgányba zsúfol, miközben egy egész ország sorsát meghatározó, történelmi erejű esemény zajlik körülöttük, sőt kifejezett céljuk az abban való részvétel, még ha az “csak” a hiteles közvetítés igénye is.
A mini egyébiránt a humort sem nélkülözi, a komoly téma, a még komolyabb megvalósítás ellenére Volstagg beszólásai, a médiahadjáratot vezető Todd Keller aránytalan megnyilvánulásai rendre mosolyt fakasztanak. Az Embedded immáron akcióban is méltó társa a Siege-nek, mellesleg jelenleg talán a legjobb Marvel-képregény.
Fdave

Spider-Man 1602 #5

Történet: Jeff Parker
Rajz: Ramon Rosanas
(Marvel Comics)

Még február vége felé ért véget az 1602-univerzumban játszódó negyedik minisorozat, Pókember címszereplésével. Hajdanán e rovat hasábjain is beszámoltunk az első két részről, de a teljes sztori ismeretében mindenképp érdemes feleleveníteni az előzményeket. A történet Roanoke-ban, az újvilági kolónián kezdődött, de miután Norman Osborne megölte Peter szívszerelmét, Virginiát, gyászoló hősünk útra kelt, hogy Londonban állítsa az igazság elé a gyilkost. Az óhazában futó szálon pedig Octavius báró, egy lepraszerű kórtól deformálódott testű itáliai hatalmasság kutatja a gyógyírt, hogy újra emberré válhasson. Neki dolgozik a francia Henri Pym doktor, akinek kedvesét, Janette-et Octavius tartja fogva. Nagyjából idáig jutottunk a 2. rész végére, nem feledkezve el Peterék kalózokkal való összetűzéséről, aminek során Osborne halálos sebet szerzett, a megvert haramia, Célpont pedig bosszút esküdött Peter ellen.
Utólag összefoglalva talán nem könnyű követni a The Web Complete címet viselő sorozat cselekményét. Ennek oka, hogy Jeff Parker nem követi a mostani trendeket, és nem átallja szinte oldalanként meglepni az olvasót egy újabb fordulattal vagy egy felbukkanó karakterrel. Merthogy a széria második részében megérkezik a Gyík, cameózik Bestia, előbújik az árnyékból Octavius (itt nagyjából úgy fest, mint a polipkapitány a Karib—tenger kalózaiban), és persze van akkora pechünk, hogy Osborne életét is megmentik – a beavatkozás hatására ki nem találnánk, hogy manószerű szörnyeteggé alakul. A legfontosabb új figura azonban a bájos Marion Jane Watsonne, a színésznő, aki képes lehet elfeledtetni Peterrel Virginia elvesztését. Kézenfekvő, hogy MJ korabeli inkarnációjával a korabeli színpadok (ekkor valóban a világot jelentő) deszkáin találkozzunk – az író a lehető legszebben adaptálta a karaktert 1602-be. De a helyszíneket se válogathatta volna meg ügyesebben: London után Velencébe, Octavius birtokára vezetnek a szálak, Jeff Parker pedig újra és újra bizonyságát adhatja imponáló történelmi és irodalmi műveltségének. A helyszínek, az egymást érő (egy esetben bizony logikátlan) fordulatok egyaránt az olvasó eszébe juttathatják Shakespeare könnyedebb oldalát vagy Dumas kalandregényeit. A szópárbajok és lendületes akciók közé ráadásul be-becsúszik néha egy korhatárosabb jelenet – gondolok itt a vérszínű folyadékot lefetyelő Pymre vagy a csúnya véget érő Octaviusra. Rajzi oldalon kicsit kevésbé meggyőző az összhatás: Ramon Rosanas részről részre felületesebben, hanyagabbul dolgozik. Munkája még így is bőven rendben van, de a remek kezdethez képest látványos a színvonal esése, különösen, ha arra gondolunk, hogy az univerzumot indító sorozatnak vagy a New Worldnek mennyire kiemelkedő a képi világa. Önismétlővé válik a mozgalmasnak szánt keretezés, az arcok is kevésbé részletesek a befejező részben – talán túl nagy falat volt ez a cím a fiatal rajzolónak. Ennek ellenére az 1602-es univerzum rajongóinak abszolút kötelező a Web Complete, mindenki másnak pedig erősen ajánlott. Hát ki szabad hagyni egy remek Pókember-történetet?
Czben

Oldalak: 1 2