Komixérum #37

Star Wars: Invasion #5

Történet: Tom Taylor
Rajz: Colin Wilson
(Dark Horse Comics)

Nemrég ért véget a legújabb SW-ongoing, az Invsaion első története. Ongoingot írtam, mert bár miniként indult a cím, mégiscsak készül folytatás, nyilván a siker miatt. Na, hát a valószínűsíthető siker az, amit nem tudok hová tenni, tekintve, hogy az Invasion minősége semmiképp nem ad okot az ongoing státuszra.
Talán emlékeztek, ebben a sorozatban az Új Köztársaság éveiben járunk, a Galaxist fenyegető legfőbb veszélyt pedig a Yuuzhan Vong civilizáció jelenti. Ez a faj máris lerohant néhány bolygót, köztük az Artoriast, ahonnan a sorozat főhőse, az ifjú Finn is származik. Ő azonban el tudott menekülni a megszállt bolygóról, Luke Skywalker pedig pártfogásába vette, és egy gyorstalpaló jedi-képzés után máris harcba küldi. Közben Finn apja, az artoriasi király ellenállást szervez, a foglyul ejtett hercegnő pedig lázadást szít a vongok börtönhajóján. Ez a két szál sokkal kevésbé izgalmas, mint Finn útját követni, ő ugyanis legalább találkozik azokkal a szereplőkkel, akiknek már puszta felbukkanása is mosolyt csal egy SW-rajongó arcára. Felbukkan a Csubakka halálától megrendült Han Solo, Leia és a Solo-gyerekek, Mara Jade is tiszteletét teszi, Finnék pedig ellátogatnak a Nar Shaddaa-ra, a csempészek holdjára, ahol Han is kitanulta a szakma csínját-bínját (ld. A.C. Crispin remek Solo-könyvtrilógiáját). Mindezzel együtt azonban még mindig érdektelen Finn és a többiek küzdelme, mert igazából nincs feszültség, szép komótosan, békésen készítgetnek terveket a vongok ellen, akik jobbára ronda, de teljesen ártalmatlan papírmasé-szörnyeknek tűnnek. Hiába a börtönlázadás vagy az artoriasi ellenállásba beépült áruló vonala: Solo gyásza, ami csak néhány oldalt kap, sokkal több konfliktust, érzelmet hordoz magában – egyszerűen azért, mert itt ismerjük a karaktert, át tudjuk érezni a fájdalmát. A sorozat saját karakterei sajnos fájdalmasan üresek.
Colin Wilson rajzairól még kevesebb jót mondhatok: időnként majdhogynem amatőr megoldásokat láthatunk tőle. Egy száz példányban kiadott fanzine-nál még hátba is veregetnénk a munkáját látva, na de az egyik legnagyobb amerikai kiadó mainstream sorozatánál? Körültekintőbb szerkesztői eljárást javasolnék a továbbiakban. Sajnálatos, hogy egy ilyen ritkán látott SW-korszak gazdagításának feladatát ennyire középszerű alkotói gárdára bírták – az Invasion ötlete sokat ígért, de a megvalósítás fájdalmasan keveset nyújt.
Czben

Sweet Tooth #4

Történet és rajz: Jeff Lemire
(Vertigo)

Na végre!… írhatnám akkor, ha javult volna Jeff Lemire posztapokaliptikus ongoingjának színvonala. Ám mivel ez nem történt meg, a már negyedik füzet óta döglődő sorozat maximum díszként szolgálhat a Vertigo azon polcán, amelyiken mondjuk eleddig Swamp Thing, Hellblazer és más relikviák sorakoztak, de beporosodtak és elvitték kitisztíttatni őket. A legnagyobb baj egyébként még mindig a történettel van, sőt: odáig jutottunk, hogy most már CSAK a történettel vannak problémák. Ebben a füzetben a harmadik végén megtalált nyúlfülű lányos szál folytatódik, de akkora sablonokkal építkezik Lemire (például az épen maradt hely reménye, ahol nem lett elpusztítva senki és semmi, de ebben csak a két főhős hisz…), hogy néhány oldal után nyilvánvalóvá válik: ezt bizony egy kisiskolás filmrajongó srác is megírta volna ilyenre. Most mondhatnánk azt, hogy de hát senkinek nincsenek ilyesfajta felhasználható, közvetlen élményei, amit beépíthetne a sztoriba, de akkor a Walking Dead szerzője hogy tudja mégis tartani a magas színvonalát? Lemire egyetlen újítása (?) a szarvasagancsos srác, őáltala pedig a mutálódás témájának beemelése volt, ám ezzel egyáltalán nem is foglalkozik, hanyagolja, ezáltal beigazolódott újfent az a legutóbbi feltételezésem, hogy az alkotó nagyon, de nagyon hosszútávon képzeli el sorozatát. Ezt támasztja alá az általában mangákban használt panelelrendezés, amivel egyébként előszeretettel él, csak hát ez amerikai piac, és a fordulatok számában bármelyik távolkeleti cím megverné.
Szóval a nyúlfülű lányról kiderül, hogy nem teljesen az, aminek látszik (vááóó…), és ezáltal Sweet Tooth, valamint Jeppard kisebb slamasztikába kerülnek. A semmiből felbukkanó „ellenfeleket” játszi könnyedséggel gyűrik le, majd pedig hogy aznap nyugodtabban tudjanak aludni, kiszabadítanak néhány fogságban sínylődő női egyedet. A végére jutó kis önfeledt (értsd: a nagyvilágra rácsodálkozó Sweet Tooth sokadik, semmitmondó és unalmas felvetése) beszélgetés semmit nem tesz hozzá az amúgy sem túl nagy legendáriumhoz, és így múlik el a világ dicsősége. Cliffhanger, na az nincs, bár ha történetlezárásnak szánta, annak is pocsék, és jön a szokásos ‘folytatjuk’ felirat.
Na de most! Hogy ne csak szidjam ezt a sorozatot: már említettem, hogy a történet az egyetlen hibája a Sweet Tooth-nak. De hogy lehet az, hogy (ha belelapozunk, látjuk) az ilyen tehetséggel megáldott ember így pazarolja az idejét? Elég csak megnézni a legújabb szám bunyós jeleneteit: rég nem láttam ennyi innovatív ötletet képregényfüzetben (na jó, talán a Cursed Pirate Girl első számában), Lemire zseniálisan játszik a panelekkel, a színezésre illetve a mozgásvonalak helyett a háttér illetve a szereplő kontrasztjának erősítésére megy rá, emellett pedig rengeteg ötlettől vezérelt oldalkompozíciókat álmodik meg. Ilyet még a Nobody-ban sem láthattunk, ideje lenne végre már valami tényleg komoly dolgot csinálnia, például folytathatná a graphic novelezést.
Éppen emiatt áll, hogy ez az eddigi legjobb szám, de korántsem a remek sztori miatt. Olvasni továbbra is kötelező, vagy inkább nézegetni, hogy nehogy elfelejtsük: Lemire még mindig zseni. Még ha erről meg is próbál lebeszélni minket.
Fdave

We kill monsters #4

Történet: Christopher Leone
Rajz: Brian Churilla
(Red 5 Comics)

A We Kill Monsters eddigi pályafutása saját mércéjével mérve elég impozáns. A már jól ismert idegeninvázió témát forgatja ki eszméletlenül viccesen, és megfelelő fordulatokkal tűzdelve. A hatrészesre tervezett minisorozat a második füzettel találta meg saját „hangját”, az alkotók onnantól kezdve hangolódtak megfelelően egymásra, a képi és szöveges poénok onnantól egészítették ki, vagy erősítették egymást. Talán nem túlzás egy kalap alá vennem a másik hasonló dolgokból táplálkozó, szintén remek Last Resrottal, tehát a jelenlegi piacon két olyan cím is van, ami kielégíti a b-mozik rajongóinak igényeit.
A We Kill Monsters a viszonylag érdektelen, akcióorientált harmadik szám után ismét lelassít, visszavesz a tempóból, de nem kell megijedni, csak épp annyira, hogy legyen idő kidolgozni a különböző szálakat, elmélyíteni a történetet. Adva van ugye egy amerikai kisváros, aminek a környékét idegen szerzetek szállták meg. Egyik hősünket, Jake-et (akinek egyáltalán nincs Jake feje…) megfertőzte az egyik lény, és egyik karja helyén egy óriási szörnycsáp jelent meg. Az azóta történt kalamajkák nagyját nem lehet idesúvasztani, inkább maradnék az aktuális szám legfontosabb, nem spoileres ismertetésénél. A testvérpár, illetve egyikük szívszerelme vágtak neki a nagy útnak felturbózott, páncélozott járművükkel, az aktuális gonosz pedig egy nyúl alakú szörnyeteg lett. (A nyúlon túl természetesen. Haha.) A felek összecsapását ismét szavak nélküli, sok oldalig húzott akciójelenet segítségével tálalták nekünk, ami még a rajzoló néhány suta megoldását is feledteti, hisz az itt látható panelek mind szemet gyönyörködtetőek, inkább a monologizáló, egyetlen fejet közelről mutató képkockákban nyújt gyengébb teljesítményt az alkotó. A csata egy élientojás, illetve (kapaszkodjatok meg) a testvérpár régi, családi ereklyéért zajlik, ami annyira elképesztő és vicces megoldás, hogy garantált a füzet sikere. A cliffhangerekhez is értenek a srácok, a mostani egy egyáltalán nem várt (persze egy jó cliffhanger ilyen) fordulat, ami egészen érdekes folytatást jelenthet a fennmaradó két számra.
A We Kill Monsters olyan, mint egy amatőr képregény, amit felkarolt egy kis kiadó: a végeredmény profi, ami mind az alkotókat, mind pedig a kiadót ismertté és büszkévé teheti, és teszi is már négy hónapja. Last Resort-rajongóknak ez is kihagyhatatlan!
Fdave

Oldalak: 1 2