Komixérum #37

Sziasztok! Köztudott tény, hogy a legtöbb képregényt az egyetemisták illetve a fiatalok olvassák. Nos, a Xérum gárdája bár inkább előbbi, mint utóbbi, de mindenesetre ebbe a kategóriába sorolható, így a vizsgaidőszak nehézségei miatt alakult úgy, hogy ezúttal két hét képregényei közül kellett válogatnunk. Remélem megérte a várakozás, mert (bár senkit nem érdekel, muhahaha), én boldog vagyok: az Adózás vizsgám a tanárok mindennemű meghiúsító akcióinak ellenére is sikerült, sőt mi több, azt a jegyet kaptam, aminek általában a legjobban szoktak örülni (bizonyított tény), KETTEST! E sorokat írva mondjuk épp az influenzámat kúrálgatom (lehet azt egyáltalán?), de ti most ne értem aggódjatok, tudjátok a dolgotok! Jó olvasgatást! ;)

Absolution #4

Történet: Christos Gage
Rajz: Roberto Viacava
(Avatar Press)

[toc]Hát igen, Christos Gage sorozata az egyik képregény, aminek minden újabb megjelenését epekedve várom, és az aktuális szám elolvasása után (még ha az nem is tökéletes, amire volt azért példa az első három közt) hátradőlök, megírom az ismertetőjét, és számolom a napokat a következőig. Pedig így belegondolva nem egy akkora durranás, hisz a témáját tekintve ezer és egy ilyet láttunk már (szuperhős visszaél az erejével, és gyilkosokat tesz el láb alól), nem egy mű érinti az emberi élet szakrális voltát, még ha bűnöző is az illető, az emberi jogokat védő szervezetek álláspontjáról nem is beszélve, mégis annyira újszerűen és frissen van előadva, hogy egyből példaértékű képregénnyé avanzsálódott, és az is még a mai napig.
A történet főszereplője, John Dusk feje fölött egyre borúsabb az ég, a hullámok összecsapnak: magyarán önbíráskodó erőszaktúrája a vége felé közeledik. A füzet ismét rekordszámú variant covere ne tévesszen meg senkit, szinte elő sem fordulnak az azokon szereplő karakterek, ehelyett az eddigi legvisszafogottabb, és legkevesebb akcióval megtöltött számot kapjuk. A szupergonosz Flashburn legutóbb megölte Alpha (na már a nevét is tudjuk) férjét, és gyermekeit elrabolta, hogy így zsarolja meg a szuperrendőrként dolgozó, amúgy rendkívül maszkulin anyát. Dusk-ban maradt még annyi önérzet és becsület, hogy saját magát (is) okolja a történtekért, és a kicsik keresésére indul. Az inkább lélektani dolgokra kihegyezett füzetben aztán bezárul a kör, Dusk titka sem titok többé, ám hogy ez milyen fordulatok közepette válik valóra, nem árulom el.
Christot Gage-n látszik, hogy érti a dolgát, mégis kissé szájbarágósan értekezik a Nagy Erő-Nagy Felelősség alapigazságról, és a kevesebb több elvet szem előtt tartva talán még ennél is zseniálisabban abszolválhatta volna a kötelezően következő, hosszú párbeszédekben előadott párbeszédet a törvény őrei, illetve a tékozló fiú, John Dusk között. Persze érezte ezt ő is, időben váltott, és a végén ékeskedő folytatjuk felirat előtti oldal ismét ezerféle folytatási varáiációt kínál, ami miatt természetesen figyelmünkre érdemes a következő szám.
Az Absolution tehát javallott olvasnivaló, mind történeti, mind pedig vizuális szempontból több, mint kielégítő.
Fdave

Jonah Hex #50

Történet: Justin Gray és Jimmy Palmiotti
Rajz: Darwyn Cooke
(DC)

Ezt is megértük. A többször feltámasztott Jonah Hex sorozat, miután (ismét) értő kezekbe került, meg sem állt egészen a legfrisebb, 50. számig. Bizony nem kis dolog ez, főleg ha visszatekintünk mindarra a kalandra, túlcsorduló macsóságra illetve erőszakra, amivel Gray és Palmiotti, no meg alkalomadtán Jordi Bernet, Darwyn Cooke halmoztak el minket. A spagettiwestern minden báját megtalálhatjuk benne, Clint Eastwood sem volt soha keményebb Hex-nél, Franco Nero sem lőtt let egyszerre több embert nála. Magyarán a klasszikus vadnyugati hősök panteonjába Jonah Hex-nek bérelt helye van.
Most nem kezdek bele az elmúlt ötven szám általam olvasott részeinek magasztos istenítésébe, helyette a kissé kakukktojás ötvenedikre vetem. Kakukktojás, mert eddig ritkán, vagy alig nem használt történetmesélési technikákkal éltek benne az alkotók, illetve a drámai szál minden eddiginél erőteljesebben van jelen. Bizony dráma, Hex és Tallulah Black, a sebhelyes arccal is formás vadnyugati némber testi kapcsolatának gyümölcse köré épül a bővített oldalszámú füzet, minden más csak szükséges, a kitöltést a szolgálja. Nem is annyira a vadnyugat a fontos itt, maga a sztori magja bárhol és bármikor “életképes” lehetne, így például a képregény végefelé becsavarodó, elvakultan vallásos öreglány egyre gyakoribb szerepeltetése sem egy bevett szokás ebben a zsánerben. Hex életére törnek, nem újdonság, ám ami ennél is fontosabb, hogy Tallulah magányos utazása során révbe ért, és egy csendes kisvárosban talált menedéket. Ahogy az lenni szokott, egy kétes múltú egyén képtelen beilleszkedni az átlagemberek közé, pontosabban általában azok nem nézik jó szemmel az effajta törekvéseket, és ez itt is megbosszulja magát – természetesen.
Többszöri ritmusváltások, gyors időbeli ugrások és epizodikus jelleg jellemzi a füzetet. Ezek között vannak viccesebbek, amikor Jonah elkezdi levadászni a célpontjait, illetve szomorúan vészjóslóak, mikor például Tallulah Black (beszédes név!) fehér ruhában építteti házát. Palmiottiék letagadni sem tudnák, hogy már-már vállalhatatlan mértékű vonzalmat éreznek a (b-)filmekkel kapcsolatban: egyszerűen szólva ami Tarantino a filmek világában, az Gray és Palmiotti a képregényekben. Csak az van, hogy a közös gyökér a film médiuma, ami szintén elgondolkodtató. Az ötvenoldalas füzet tele van utalásokkal, többek közt megidéződik az általam már említett másik két nagy vadnyugati fenegyerek is.
A füzet végére senki ne reméljen boldog befejezést, mert bár a Hex-et kicsinálni akaró banda tagjai megkapják a jussukat, ami Jonah Hex-ben és Tallulah Black-ben közös volt, soha többé nem válhat valóra. Hex pedig szokásához híven ismét továbblovagol…
Egyedül a néhányszor erőltetettnek ható ritmusváltások jelentik a negatívumot ebben a kiváló történetben, Darwyn Cooke rajzai ismét felteszik a koronát Palmiottiék képregényére. Raveonnak ezúton is köszönöm azt a Mozinet könyvet, amivel épp ebben a pillanatban végeztem! A képregény pedig kihagyhatatlan! ;)
Fdave

Oldalak: 1 2