KomiXérum #28

Sky Pirates of Neo Terra #1

Történet: Josh Wagner
Rajz: Camilla D’Errico
(Image)

Most mindenki képzeljen el egy pofonegyszerű történetet: Neo Terra egy békés vidék, lakói pedig szeretetreméltó egyének. Az idilli állapotot azonban egy gonosz, nevezetesen Pirate King rúgja fel, aki (ismét) uralma alá akarja hajtani az egész környéket. Ezen gonosz tervéhez már neki is látott, tevékenységét elrabolt tudósok, családapák, illetve gonosz segítőinek, undorító verőlegényeinek állandó jelenléte jelzi. Azonban adódik némi reménysugár is a bajban: Billy Boom-Boom egy kisfiú átlagon felüli képességekkel, és természetesen az egyedüliként kapott lehetőséggel, hogy megmentse Neo Terra lakosait. Mindehhez pedig képzeljétek hozzá azt, hogy ti irányítjátok Billyt az elmesélt sztori alapján készült videójátékban. Nem, nem én találtam ki, ugyanis a képregény egy nemsokára megjelenő videójáték előfutára. Láttunk már igényes, sőt sokszor undorító játékadaptációt: előbbiek közé sorolható talán a Prototype, utóbbiakat pedig még felsorolni is nehéz. De vajon mi lehet az, ami egy ilyen szimpla történetet egy négyrészes miniben kifejtve vonzóvá tehet egy átlagos képregényrajongó számára? Hát naná, hogy az intelligens mesélés, illetve a tetszetős rajzok halmazának közös metszetében kell turkálnunk a válasz reményében.
Egyik kedvenc blogom hívta fel a figyelmem erre a(z akkor) hamarosan megjelenő komikra, kiemelve annak csodálatos képi világát, néhány mintaoldallal megtámogatva. A kanadai, amúgy roppant tehetséges Camilla d’Erricora bízni ennek a rajzolását telitalálat volt. A legnépszerűbb, és abszolút mainstream japán mangák küllemét, karaktereit veszi át szinte egy az egyben, és nem átall az egész füzetben (ami ugye sztenderd 24 oldal) a japán és amerikai képregények képi megoldásait keverve használni. Persze erre láthattunk nem egy példát előtte, de a végeredmény nagyon egyedi lett. A színező Simon Borkkal együtt a hét legszebb füzetével ajándékoztak meg minket, az oldalak pedig az amerikai képregények sűrítő technikájával legalább annyi rokonságot mutatnak, mint a japán mangák mindent százoldalakban kifejtős ráérősségével. Mert ezt így is lehet csinálni kérem szépen: hatalmas panelekkel, egy oldalon jellemzően kettő-három, de van, hogy több, mozgásvonalak egyáltalában nem erőltetésével, de azért a hatás kedvéért felhasználásával, valamint a történet ráérőssége mellett is összeszedettségével. Josh Wagner és alkotói stábja mindent belevett ebbe a kezdetbe, amit bele kellett venniük, és pont úgy, hogy az véletlenül se legyen elidegenítő. Még azokkal szemben sem, akik ódzkodnak a japán képregények világától, illetve rosszul vannak egy újabb, sokadik játékadaptációtól. A gonosz pont a megfelelő helyen és időben bukkan fel, a képregény végére pedig elérik, hogy izguljunk Billyért, akinek immáron küldetése, egyénisége és persze rajongói vannak. A nem egyszer hatásvadász fordulatokat, az unalomig ismételt konfliktusokat pedig maximum megmosolyogni szabad, elítélni nem: „békebeli” képregényekre mindig szükség van. Billy egyébként az egész füzeten végigvezetett, Miyazaki Laputájában látott repülő szerkezetekhez hasonlókkal megvívott versenyt nyeri meg, miközben az eddigieket keretbe foglalva a gonosz Pirate King egyik csatlósával gyűlik meg a baja. A győzelemmel lehetőséget kap, hogy a későbbiekben szemtől szembe állhasson ki a szeretett szülőföldjét fenyegető ellen ellen, és egyúttal tovább bolondítsa a környék lánytagjait.
A Sky Pirates of Neo Terra első száma bőven mutatott annyit, hogy érdemes legyen tovább olvasni, és bár a történet tényleg a lehető legnagyobb közhelyekből építkezik, az oldalak látványa és a nagyszerűen eltalált panelek mindenért kárpótolnak minket. Jövő hónapban ugyanitt, ugyanekkor.
Fdave

Spider-Man: The Clone Saga #1

Történet: Tom DeFalco és Howard Mackie
Rajz: Todd Nauck
(Marvel Comics)

Amikor már azt hinnénk, az összes ortodox marvel-zombi kidumálta a kilencvenes évek egyik leghírhedtebb képregényes eseményének összes részletét, a kiadó újra odadobja a gumicsontot, had rágódjon csak rajta a rajongói közösség. A „Klón sztori” egy kreatív, izgalmas ötletből kiindulva vált a Pókember rajongók rémálmává. Egyre csak húzták, hónapokon át, mindezt az első számok sikerén felbuzdulva, és végül a minőség rovására ment a még nagyobb bevétel iránti vágy teljesítésének kényszere. A cél az volt, hogy leverjék az akkor a „The Death of Superman” és a „Batman: Knightfall” sztorikkal bankot robbantó DC Comics-t, ám míg a konkurens nagy eseményei pontosan, előre megtervezett ütemben haladtak, a Marvel az akkori Pókember-felelőseit arra bíztatta, csűrjék-csavarják a sztorit, amíg csak lehet. A keményvonalas rajongókat azonban nem lehetett átverni, és hiába nyomták le az olvasók torkán, a „Klón sztori” végül rossz szájízt hagyott maga után.
Röpke tizenkét évvel azután, hogy véget ért a rémálom, az akkori kreatív csapat két tagja, DeFalco és Mackie még mindig szükségét érzik, hogy bizonygassák, a „Klón sztori” egy igenis remek konceción alapult, és ők – mivel tudják – most megmutatják, hogy is szólt eredetileg a fáma Peterről, visszatérő klónjáról, Ben Reilly-ról, a beteg May néniről, a terhes Mary Jane-ről, a titokzatos Kane-ről, és a sötét események mögött álló, gonosz Norman Osbornról.
A hatásos, a filmek rendezői változatát beharangozó ismertetőhöz hasonlatos előszó után szinte felvezetés nélkül, máris a lecsóba csapnak az alkotók, és a tempó meg sem áll egészen a füzet utolsó oldaláig. Amit hónapokon át dolgozott fel hat párhuzamos pókemberes cím és persze számos one-shot, azt DeFalco és társai igyekeznek huszonnégy oldalba sűríteni. Ennek ellenére a sztori ritmusa mégsem lesz kapkodós; tömény, az igaz, de inkább a lehengerlő, mint sem a megemészthetetlen értelemben. Mindennek a dinamika sem látja kárát. Bár rövid, mégis érzékelhető bevezetése és megpihenő, mégis feszültségkeltő zárása is van ennek az epizódnak, és a köztes rész is hol pörgős akciót, hol izgalmas párbeszédeket mutat be, és szinte oldalanként vár ránk valami fordulat. A hatrészesre tervezett mini első fejezete máris egy merő izgalom, köszönhető az annak, hogy már itt lezajlik az első kulcsmomentum: Peter és Ben szemtől szemben állnak egymással. A terjedelem összegészéhez képest mintha kicsit túl sok időt töltenének el az eredeti, hetvenes években megjelent klón sztorira utalgatással, ám mindezt feledteti, hogy a közös, emberfeletti felelősségtudat pillanatok alatt egy oldalra állítja őket a veszéllyel szemben.
A rajzok Todd Nauck munkáját dicsérik, aki igyekezett visszahozni a kilencvenes évek közepéről ismerős látványvilágot. Nincs szó tehát modern korba való átültetésről, ez sokkal inkább időutazás, és ez főleg a rajzolónak köszönhető, mert a történetmesélés sokkal inkább a mai trendeket követi, a nosztalgia – az alapkoncepción túl – a képekben nyilvánul meg. Leginkább M.J. akkori sablonját sikerült igazán megidézni, bár Pókember felépítése is közelít, de az akkori divatnak megfelelő, hatalmas szemek hiánya ront az összképen.
Érdemes lesz követni, vajon sikert hoz-e a kiadónak ez a minisorozat. Nyilván csak azok kezdenek bele az újramesélés követésébe, akik az eredeti történetet is végigkínlódták. Bizonyosan másképp fogadják majd azok, akik a saját korában élték meg a „Klón sztorit”, mint azok, akik utólag pótolták be ezt az ellentmondásos, ám a képregény-gyártás történetében meghatározó ciklust. Az alaposan lecsupaszított történetváz még így is túlontúl hatalmasnak tűnik, kérdés, vajon a rétestésztává nyúzott eredeti helyett jobb lesz-e az elhadart remake? A felütés okot ad a bizakodásra.
Tungsram

Oldalak: 1 2