Srácok, itt van a KomiXérum legújabb kiadása! Ilyen-olyan elfoglaltságok miatt sajnos soványabb a kelleténél, de boldogítson titeket az a tudat, hogy a héten börze. Az ott bezsákolt képregényrengeteg pedig csak kitart jövő szerdáig, vagy ha nem, akkor is kénytelenek vagytok addig várni. :) A héten is hoztunk ám azért jó kis képregényeket: Bruce „dájhárd” Willis, Rozsomák bácsi, de még a(z ismét) klónjával küzdő Póki is tiszteletét teszi. Billy Boom-Boomról meg már ne is beszéljünk. Hogy ki ő? Mindjárt kiderül. Jó olvasgatást!
Történet: Howard Chaykin
Rajz: Stephen Thompson
(Boom! Studios)
[toc]John McLane minden idők egyik legtökösebb akcióhőse. A legendás, „Drágán add az életed” magyar címmel rendelkező, első „Die Hard” mozi újradefiniálta Hollywoodban az akciófilmgyártást, Bruce Willis karrierjét pedig az égig repítette. Nagy fába vágta tehát a fejszéjét Chaykin, Thompson és a Boom!, mikor arra vállalkoztak, bemutatják, hogyan töltötte járőr éveit a fiatal McLane a hetvenes évek közepén, New York városában („Jaj John, hogy mászhattál bele ekkora szarba?!”).
Az első epizód – nem meglepő módon – alig tartalmaz akciót, egyszerűen végigfutunk azon a fél tucat szereplőn, akik a továbbiakban fontos részét képezik majd a történetnek. Látszólag különálló életet élő emberekről van szó, ám a füzet végén található fordulat összeköti a „Die Hard: Year One” karaktereinek sorsát.
A történet narrátora John McLane, ám abban, ahogy az olvasóhoz beszél, sajnos nincs semmi McLane-es; se cinizmus, se maró gúny, se humor. Érthető, hogy itt még egy fiatal, optimistább világszemléletű, lelkes rendőrifjonccal van dolgunk, ennek tükrében kíváncsian várom, sikerül-e legalább utalást tenni arra, hogyan lesz ebből az idealista, szelíd fiúból egy komplett őrült, aki nem fél bármikor bárkivel ujjat húzni, ha úgy hozza a szükség. Bár a négy különböző Die Hard film dramaturgiáját tekintve vannak lényeges eltérések, mégis igaz mindre, hogy John McLane akaratán kívül valami hatalmas zűrbe keveredik, ami elsőre csak egy terrorista akciónak tűnik, majd az események mögé látunk, egyre inkább megismerve a rosszfiú vagy rosszfiúk motivációit. Közben folyik a véres küzdelem, és a versenyfutás az idővel – egy a több száz ellen. A „Die Hard: Year One”-ban ezt a sablont a legkevésbé sem alkalmazzák. Nem, mintha ezt vártam volna. Már a cím, de legalább is a borító, de a projektről érkező első hírek egy sötét hangulatú, hétköznapi bűnügyi történetet vetítettek elő. Ám milyen jogon nevezhetjük ezt a képregényt „Die Hard”-nak, ha sem a történet mesélés stílusa, sem a karakterábrázolás, sem a cselekményvezetés tempója, de még McLane külseje sem idézi fel bennünk a legcsekélyebb mértékig a három fantasztikus akciófilm és a kissé kevésbé innovatív, ám közel annyira élvezetes negyedik epizód egyetlen mozzanatát sem („Hans, le vagy te szarva a felismerhetetlenségig!”)?
Pedig ha Thompson rendőre egy kicsit is emlékeztetne Bruce Willis vonásaira, könnyebben tudnánk azonosulni a főszereplővel. Hiszen Willis karrierje legnagyobb részét azzal töltötte, hogy cinikus humorú, összevont szemöldökű, borostás, lecsúszott fazonokat alakított. Nem bírt elszakadni John McLane figurájától, még ha a forgatókönyv teljesen más jellegű alakítást várt is volna el tőle. Thompson rajzaival nem ez az egy gond. Ránézve két teljes oldalt betöltő, New yorki utcaképére, szinte lehetetlen megmondani, mely korban is jár a sztori. Pedig szinte ordít a szöveg a hetvenes évek jellegzetességeit, hangulatát megidéző, realisztikus rajzokért. Bár az alakok itt-ott torzak, a háttér nem mindenhol kellően kidolgozott, a realizmus legalább, többnyire megvan.
Csalódás a „Die Hard: Year One” első száma, ám ne felejtsük el, a lassan beinduló, ám annál pergősebb „Még drágább az életed”-et sem kapcsoltuk ki az első tizenöt perc után. Az öreg McLane megérdemel még egy esélyt, akár csak a sokat próbált és méltán híres Chaykinből és Thompsonból felálló alkotópáros („Én veletek vagyok, vadbarmok!”)
Tungsram
Történet: Mark Millar
Rajz: Steve McNiven
(Marvel Comics)
Múlt héten nem adtunk hírt róla, de most pótoljuk: egy különszámmal lezárult a Civil War alkotópárosának maratoni Rozsomák-sztorija, az ellentmondásos megítélésű Old Man Logan. Az „ellentmondásos” jelző az én benyomásaimat is híven tükrözi, mivel szerintem a történet remekül indult, jó volt látni (persze nem először) az öreg Logan papát, és impozáns volt a posztapokaliptikus, szupergonoszok uralta Amerika képe. Örültem a műfajok keveredésének: road-comicnak indult horror- és akcióelemekkel, az utolsó részre pedig eluralkodtak a western stílusjegyei – és Mark Millar ezekkel a zsánerekkel magabiztosan, ügyes átmenetekkel zsonglőrködött. A westernnel együtt a horrornak egy válfaja is kidomborodik a zárófejezetben: óriási gore-parádét kapunk az arcunkba, úgyhogy már vígjátéknak is elmenne. Na, ez viszont már sok: az író a látványos kulisszák és vérmocskos cselekményelemek közepette elfelejt történetet mesélni.
Az eddigiekben ugye Logan bejárta Amerikát, elvesztette barátját, Sólyomszemet, leszámolt a Vörös Koponyával, majd visszatérvén farmjára, jogos megrendüléssel fogadta, hogy lemészárolták az egész családját. Már megint. Millar szándéka, hogy megtartsa az általa kötelezőnek vélt Rozsomák-kliséket, abszolút sikeres, ez azonban nem menti őt: ez a sablon ugyanis abszolút nem lett volna „kötelező”, mivel olyan szinten elkoptatott, hogy már gegként sem működik. Sajnos, Millar arányérzéke ezúttal sincs a helyén. Az már sokkal elegánsabb húzás, hogy Logan a Banner-porontyok legyilkolása után a végjátékban ugyanúgy a Hulkkal csap össze, mint anno első megjelenésekor. Bár ezt is meg lehetett volna oldani kreatívabban – csak az nem találja ki, hogyan kerekedik felül a főhős az öreg Banneren, aki még egy Rozsomák vs. Nagy Szörny tematikájú képregényt se olvasott. De ők az Old Man Logant se fogják. Steve McNiven szépséges rajzaiban viszont gyönyörködhetünk napestig, akkor sem ununk rájuk: a poros sivatagi messzeségbe elvágtató Logan képe ugyanúgy velünk marad, mint pl. Leone westernjeinek hasonló beállításai. Hosszú ideig kellett várnunk, hogy teljes terjedelmében olvashassuk a sztorit, és McNiven munkáját elnézve abszolút megérte a várakozás. Az összképet tekintve azonban az Old Man Logan magasra törő, helyenként nagyszerű, de végső soron sablonokba fulladó képregény – vagyis csalódás.
Czben