Kettős Látás: Trail

A Kettős Látás rovatcím – meglepő módon – nem a másnaposságunkat hivatott jelölni, hanem a kilencedik.hu két munkatársának egy azon képregényről született, fondorlatos módon egy időben (egy bejegyzésen belül, egy betűtípussal írt, satöbbi) publikált cikkét takarja. Első alkalommal az ausztrál-horvát-magyar koprodukcióban készült Trail első kötete került górcső alá.

Trail #1

Örömteli látni, hogy a hazai alkotók közül egyre többen próbálkoznak külföldi munkákkal, és sikerrel helyt is állnak. Futaki Attila amerikai projektjeiről mindenki hallott, aki az elmúlt években kicsit is követte a képregényes híreket, Garisa H. Zsolt a Dynamite Entertainment John Carter szériájának kihúzója, az MKA „klasszikus” felállásának több tagja flörtölt a francia piaccal, legutóbb pedig Tondora Judit és Pilcz Roland kart karba öltve mutathatta meg magát a tengerentúlon. Az észak-amerikai Zenescope kiadó egyik sorozatának rajzolását és színezését követően most a horvát származású Ben Slabakkal, és az általa alapított, főként digitális képregények kiadásában utazó Cloud 9 Comics kiadóval szövetkeztek.

A két alkotó a decemberi Hungarocomix alkalmával mutatta be a Trail első számát, ami reményeik szerint egy hosszabb sorozat bevezető epizódja. A történet a tipikus „kincskeresős” kalandtörténetek sémájára épül, és egy, Marco Polo titkainak feltárására felesküdt társaságról szól, akiknek nyomába a rossz arcú és gonosz, a történelem emlékeit saját céljaikra felhasználni akaró szervezet szegődik. Ahogy az ilyenkor (Indiana Jones és követői esetében is) lenni szokott, számtalan fordulat, ármány, látványos üldözések és fineszes átverések tarkítják hőseink útját (a jövőben remélhetőleg még inkább, mint az első részben), a kérdés csupán az, hogy mitől lesz a Trail másabb, mint bármelyik hasonszőrű képregény? A sztori két szálon kezd: adva van egyrészt a bevezető, múltba tekintő öt oldal az 1200-as évek végéről, ide fognak visszautalgatni a későbbiekben, az ezután kezdődő, jelenben játszódó történet azonban sajnos gyorsan vált teljesen átlagosba, a csapat összekovácsolódásának ezerszer látott klisék felmondásával lehetünk tanúi.

A Horvátországból Ausztráliába vándorolt Ben Slabak által kreált világ nem egyediségével tűnik ki a kínálatból, inkább egy tisztességgel megírt, a ponyvánál mégis magasabban álló, főleg Judit míves rajzai okán emlékezetes sorozat kerekedhet belőle. Tondora Judit nagyon jól érzi a képregény nyelvét, a nehezebb feladatokat is sikeresen oldotta meg, emellett pedig tájai, szereplői is szimpatikusak, utóbbiak csak nagyon ritkán statikusak. Ami feltűnő azonban, és ami valószínűleg Judit számára a legnagyobb fejtörést okozta, az a nagyon sűrű, szinte az oldalakról lefolyó szövegezés. Ezek véleményem szerint többször vannak híján érdemi információknak: vagy újramagyaráznak korábban már megismert dolgokat, vagy pedig feleslegesen bonyolítják túl az eredeti elképzelést. Tondora Juditnak így bizonyára nem volt könnyű dolga ekkora mennyiségű szöveg láttán, és bár nem tudom, hogy mennyire volt beleszólása a véglegesítésnél, a lehetőségekhez képest tisztességgel helyt állt. A már említett bevezető képsorok szellőssége nagy panelekkel és minimális párbeszéddel áll szemben a kevésbé látványos, szöveggel és ezáltal apró panelekkel teletömött (nem ritka a 8-9 képkockából álló kompozíció, de van például 10 paneles is) fennmaradó huszonöt oldallal. Ennek köszönhető, hogy a Trail olvasása sokszor inkább fárasztó, az olvasónak meg kell dolgoznia az összességében érdekes sztoriért, a mérleg nyelvét a pozitív irányba így egyértelműen Judit rajzai és Pilcz Roland színezése lökik.

Ahogy a recenziós példány gyanánt kapott nyomtatott verzió (és vélhetően a digitális változat) extráiból kiderül, a második rész már teljesen kész, jelenleg a harmadik füzet munkálatai zajlanak. A folytatás az előzetes képek alapján már inkább olvasóbarát, fordulatos és Juditnak köszönhetően látványos szórakozásnak ígérkezik, amolyan akciódús történelemórának. Ha Ben Slabak néhány változtatással él, visszafogja a felesleges túlbonyolítást, és hagy időt az akcióra, a rajzoló kibontakozására, nem lesz ez rossz sorozat.

Farkas Dávid

A Marco Polo-kód

A Trail című, horvát származású író által jegyzett, magyar rajzoló és színező által megformált, ausztrál kiadású képregénysorozat első része tavaly december óta elérhető. Kaptunk két példányt belőle, két írásért cserébe. Mivel Farkas Dávid inkább recenziót írt, én általánosabb, véleményesebb leszek.

Az első pár oldal olvasása után az volt a benyomásom, hogy ez egy alapos, izgalmas, több évszázadon átívelő, tényeken és feltevéseken alapuló kirakós játék, azaz kalandképregény adaptáció. Olyan érzet volt, hogy egy profi íróiskolába járt fiatal alkotó előbb írt egy regényt, és ezt képregényre vitte. A párbeszédek jellege, a beállítások, jelenetek szerkesztése erre utalt – és beigazolódott a feltevéssé erősödő gyanú Ben Slabak író utószava alapján. A szerző elkezdett egy regényt, majd a képregényt ítélte alkalmasabbnak kalandja elmeséléséhez, talán párhuzamosan, folyamatosan írja ezt a történetet mindkét médiumon.

A művet Indiana Jones-történethez hasonlítani erős lenne, akár a Titkok Könyvtárához. További médiumkeverő példával élve nem platformjáték készülhetne belőle, hanem inkább egy point-and-click-típusú nyomozós játék, azaz nem tempo allegro és tempo grandioso, hanem tempo moderato avat be egy titokzatos, öt részre szakadt irat történetébe, melyet Marco Polo diktált Rustichellonak, a költőnek korculai bebörtönzése idején, 1298-ban. A történet mostanában veszi fel a szálat, egy öt fős nemzetközi csapat rázódik össze kisebb, reálisan ábrázolt kalandok során. Céljuk, hogy összegyűjtsék és egyesítsék a papírdarabokat, melyek egy része a napkeleti bölcsek mítoszával, történetével kapcsolatos. Szűcsgyulásan: ez a „magyar Marco Polo-kód”.

Az adaptációt talán azért lehetett megérezni, mert rengeteg képet használ a forgatókönyv, és valahogy minden megjelenített kép leíró jellegű, illetve minden képen akció zajlik. Például: van egy kép, amin megérkezik egy fiatal hölgy egy idős házhoz. I don’t remember leaving the lights on – mondja. Valahogy így lehetne egyszerűen angolul leírni: Allie stopped at the old mansion. ”I don’t remember leaving the lights on” – she suprised. Gyors váltás, hiszen az előző kép közelijén Allie már a bejárati ajtó előtt van. The front door was open. ”Hello? Who’s there?” Nobody answered. After she entered the house, she saw Tom, her missed brother sitting alone with his thoughts at the balcony… Ez a harmadik kép, közeli Allie-ről, ahogy nézi a testvérét.

Valahogy a képregény szinte összes képét egyszerűen le lehetne írni, cselekménnyel és háttérrel. Nincs sűrítés a műben, teljesen egyenletes a tempó. Elsősorban nem hangulatuk van a képeknek, hanem funkciójuk, nem tudom ezt jobban megfogalmazni. Ez nem rajzolói hiba, Tondora Judit hangulatosan rajzol, hanem az, hogy egy-egy oldalon nyolc-kilenc képkockával, amelyek mindegyikén történik valami, beszél valaki, öt szereplővel, akik alig gondolnak valamit – egy-két mondatot ismerünk meg belső narráció által – nagyon megy a sztori, mégse úgy halad, ahogy annak egy kalandképregényben menni kéne. Ami egy krimiben vagy kalandos regényben megszokott, itt nem úgy működik. Ez nem negatív vélemény, élveztem az olvasást, az alaposság, megbízhatóság a szerzőtől alapérzet végig, kíváncsivá tesz a történet, hanem próbálkozás a megszokottól eltérő alkotásmód feltérképezésére.

A történetet ellentmondásosan – hiszen mindig történik valami – lassítja a rajz. A fotóreferencia alapján készült rajzok mindig lassítják a tempót, bizonyos esetekben, mint a hiperrealizmus, meg is állítják azt. Minél kevésbé fotós a rajz, annál több idő sűrűsödhet egy-egy képkockába (és így még a panelek közti idő is picit megváltozhat talán), gördülékenyebb a történet. Mivel ez a sztori csupa kisebb esemény, kijelentés, jövés-menés, csupa cselekvés, érdekesen lassul a történet, ami viszont nem válik hátrányára, hiszen a sztori egyébként is európai módra realista. Nem Indy jut eszembe róla, hanem egy csapat Robert Langdon rejtvényfejtése.

Tondora Judit harcedzett rajzoló, rengeteg grafikát kellett elkészítenie, kihúznia, harminc oldalon kétszáznál több kép van. Hihetetlen teljesítmény, az ilyen fedett oldalelrendezéshez illő rajzok illenek a történethez, Ben Slabak nagyszerű partnerre talált a grafikusában, aki címlapot, belső kisposztert is készített. Viszont néhány perspektíván, profilon, alakon látszik a határidő miatti feszített tempó.

Mivel saját rangsoromban első a fekete-fehér képregény, azután a régi, kézzel színezett, rendkívül kritikusan tudom szemlélni a digitális színezést, ezúttal – bár óriási munka lehetett-, szolid, kiegyensúlyozott, passzol a sztorihoz. Láttam már jobbat is, sőt Pilcz Rolandtól mutatni is tudnék.

A kiadás gyönyörű, bár ennyi panellel lehetne nagyobb, album formájú, a papírja kiváló, fényes, vastag, hajtott gerince van, és tűzött is, ami érdekes, de stabil megoldás gerincérzékeny kiadványoknak és olvasóknak.

Jól szórakoztam a művön, ha magyarul jelent volna meg, kitörő örömmel üdvözöltem volna, így gratulálok a szerzőknek a rendkívül alapos és élvezetes munkához, és a megmérettetés leküzdéséhez.

Lénárd László