Fabulák: Legendák száműzetésben – Valóságba importált mesehősök nyomozósdit játszanak

Nincs is annál nagyszerűbb, mint amikor valaki egy agyonhasznált, elkoptatott, klisékkel telehalmozott témát képes egy egészen új oldalról megközelíteni. Nyilván mindenki emlékszik még rá (és fog is, élete végéig), mit kezdett Alan Moore a szuperhősökkel a Watchmenben. Ugye? Nos, Bill Willingham ugyanígy jár el a mesehősökkel kapcsolatban, a 2002-ben, a Vertigónál indult sorozatában, a Fabulákban, ami a Képes Kiadó jóvoltából mostanra a hazai rajongók számára is elérhetővé vált. És szögezzük le gyorsan: nem sok ennél jobb képregény található ma a magyar piacon. Willingham története ötletes, eredeti, hangulatos, vicces, egyszerre hagyománytisztelő és újító.

A történet szerint a titokzatos Ellenlábas évszázadokkal ezelőtt kiűzte a mesefigurákat Meseföldről, és most száműzetésben, titokban, többnyire emberi formát öltve élnek New Yorkban és környékén. A bevezető kötet középpontjában Ordas Farkas biztonsági igazgató, és Hó Fehérke irodavezető áll – utóbbi húga eltűnt, lakásán pedig több liter vért találtak, így a különös pár nyomozásba kezd a feltételezett gyilkosság ügyében. A gyanúsítottak közt van szerelme, Jankó, a hírhedt feleséggyilkos, Kékszakáll, de még maga Hó Fehérke is. A furmányos rejtély megoldása közben pedig feltárulnak nekünk Meseváros titkai.

Willingham trükkje egyszerű: mindenki által, gyermekkora óta ismert karaktereket vonultat fel, a százszor és százszor elmesélt, klasszikus történeteket a sorozat hátterévé, a figurák alapjaivá teszi, de aztán azokat egészen új oldalukról mutatja be. Hó Fehérke Meseváros ügyeinek öntudatos, határozott intézője, Ordas Farkas ravasz, keményfejű nyomozó, az Álmok Hercege pedig hercegi címét elkótyavetyélő, felelőtlen szoknyavadász, aki mit sem sejtő nőkön élősködik. A karakterek ilyetén, alapvető jellemvonásaikkal szembenő megcsavarása már önmagában figyelemreméltó, pedig Willingham csak a történetmesélés egyik régi aranyszabályát követi: helyezz ismert figurákat (archetípusokat) szokatlan körülmények közé! Mindezt persze vérrel, szexszel, erőszakkal, ami egyrészt ellentmond a mesehősök Disney-féle, cukormázas értelmezésének, másrészt viszont visszakanyarodik kicsit az eredeti sztorik olykor ijesztőbb, sötétebb hangulatához – kicsit jobban is annál, semhogy a Fabulák gyerekeknek ajánlható képregény volna.

És ha már történetmesélés: Willingham a sorozat indítását egy gyilkossági üggyel kapcsolja össze, így ennek a különös és fantáziadús világnak a mi valóságunkban való elhelyezése nem jár kényszerű magyarázkodásokkal és bevezetésekkel, sokkal inkább, szinte észrevétlenül belesimul a nyomozást középpontba állító cselekménnyel, és azon keresztül csöpögteti az információkat a karakterek jelenéről és múltjáról. A klasszikus krimiket érezhető alázattal és lelkesedéssel (nameg egy kis kacsintgatással és leheletfinom kifigurázásssal) megidéző detektívszál pedig már önmagában is elég érdekes és hangulatos ahhoz, hogy lekösse az olvasó figyelmét. Ehhez jönnek még hozzá a karakterek múltjára tett állandó, vicces és a háttérmítoszt folyamatosan életben tartó utalások (pl. a három kismalac egyike, aki még mindig nyakára jár a farkasnak háza elpusztítása miatt, vagy Pinokkió, aki dühös a Kék Tündérre, mert örök kisfiút csinált belőle, és nem tud egy jót kufirconi) elmés, pörgő dialógusok, és egy sorok között finoman megbújó, élvezetesen valószerűtlen románc Hó és Ordas között. Szóval a Fabulák első sztorija egy izgalmas, vérpezsdítő mix Grimmből, Agatha Christie-ből, népmesékből, fantasyből, egy csipetnyi horrorból, romantikából és a modern világ folklórt sem kímélő rákfenéiből.

Ez a belbecs pedig oly magával ragadó, hogy még a külcsín hiányosságait is hajlamosak vagyunk elfelejteni. Lan Medina rajzai ugyanis, bár megfelelnek a követelményeknek, de egyáltalán nem kiemelkedők: az arcok egyszerűek, a hátterek nem elnagyoltak, de nem is túl részletesek, a panelszerkezet egy-két ritka, ötletes megoldástól és a flashbackek archaikus keretekbe helyezésétől eltekintve átlagos. Medina csak akkor van elemében, amikor szabadon engedheti a fantáziáját, így például, amikor egy rövid összefoglalóban megismerjük a szereplők több évszázaddal korábbi menekülését Meseföldről – ehhez képest a New York-i képek kifejezetten stílustalanok, pedig a meselények normál világba való beolvadása azért kecsegtet nagy grafikai lehetőségekkel.

A magyar kiadás majdnem a Képes Kiadótól megszokott színvonalon mozog – majdnem. A papír minőségére, a borítóra, a fordításra nem lehet panasz (bár aki ismerte már a képregényt, annak pár névfordítás lehet, hogy a torkán akad – de ez pusztán megszokás kérdése), viszont a szövegbuborékokból- és dobozokból rendre kicsúszó szövegek roppant zavaróak és bosszantóak tudnak lenni. Egy kis odafigyelés igazán elkelt volna. Annak viszont különösen örülhetünk, hogy belekerült a kötetbe Willingham Farkas a kamrában című novellája is: ebből a rendkívül hangulatos és véres történetből megtudhatjuk, hogyan menekültek el a mesefigurák a mi világunkba, hogyan vált Ordas seriffé, és hogyan kezdődött furcsa románcuk Hó Fehérkével. A Legendák száműzetésben megkérdőjelezhetetlen írói bravúr, és egy rendkívül figyelemreméltó kezdeményezés a Képes Kiadó részéről, ami remélhetőleg kellően hosszú életű lesz. Tegyünk ennek érdekében mi is, nameg, tegyünk magunknak is egy szívességét, és szerezzük be!

Olórin, 2008. május 22.

9/10
Megjelenés: 2002 (Magyarország: 2008)
Író: Bill Willingham
Rajz: Lan Medina