Képeslapok a Plútóról – 14.

Évvégére újra összegyűjtöttük olvasmányélményeinket. Akad itt minden, francia, japán és amerikai képregény – fürdőzés a svájci Alpokban, betekintés a rakugo kulisszái mögé, horror Földön, világűrben, párhuzamos univerzumokban… meg persze a szuperhősök, az elmaradhatatlan szuperhősök!

Batman & the Joker: The Deadly Duo

Íme, az alapötlet, amiből könnyen lehetett volna égbe kiáltó górbaromság. Az utószóban a kötetet íróként és rajzolóként egyaránt jegyző Mark Silvestri is elmereng azon, hogy amennyire bevált recept a hős és gonosz kényszerszövetsége – gondoljunk csak az X-menre és Magnetóra, Pókemberre és Venomra, vagy akár Supermanre és Luthorra –, valahogy Batman és Joker sose egyesítette erejét. Nem véletlen, talán nincs még két ennyire kiengesztelhetetlen ellenfél. Éppen ezért míg a Sötét Lovag lépett már szövetségre Rébusszal, addig a Bűn Bohóchercegével eszébe nem jutott. A kérdés tehát adott, hogyan lehet ebből a koncepcióból egy élvezetes történetet kihozni úgy, hogy egyik karakteren se tegyünk erőszakot?

Jelentem, így.

Silvestri ugyanis tisztában van a két figura között feszülő kiolthatatlan ellentéttel, és azt nem mismásolja el. Messziről elkerüli azt a hibát, hogy Jokert egy nemesebb, félreértett karakterként ábrázolja, aki megmarad annak a kiszámíthatatlan, nárcisztikus pszichopatának, amilyennek az eltelt évtizedek során megismertük. Batman sem lett naivabb vagy megalkuvóbb személyiség, így igyekszik újdonsült szövetségesét minél rövidebb pórázon tartani. A végeredmény ennek következtében olyan, mintha David Fincher írt volna egy Top Cow képregényt, ahol a látvány mellett a történet is helyén van. A legjobb, legpozitívabb értelemben megidézett kilencvenes évek, és ez igaz a főgonoszra is, emellett Arif Prianto színezése is ezt a kort idézik. Egyedüli hátránya egy túlságosan passzívra sikerült Harley Quinn, de ahogy mondtam, kilencvenes évek, viszont abból egy kifejezetten izgalmas thriller. (DC Comics, 2023)
Pusztai Dániel

Akane-Banashi

Arról nincsenek megbízható információim, hogy az eredetileg fiatalabb fiú olvasókat célzó Shounen Jump magazinban (amit nyilván a lányok is szép számmal olvasnak) mennyire gyakori, vagy épp: mennyire ritka a női főhős, azt viszont első kézből tudom megerősíteni, hogy a 2022-ben indult Akane-Banashi az egyik legjobb dolog, ami a magazinnal az elmúlt években történhetett! A széria középpontjában egy céltudatos ifjú titán(ia), Akane áll, aki választott hobbijában (vagy inkább hivatásában) igyekszik egyre jobb és jobb lenni.

Valószínűleg keveseknek mond bármit is a rakugo kifejezés, ez a tradicionális japán történetmesélési forma, amit még ma is életben tartanak a szigetországban, sőt művészi szinten űznek, és amolyan színházi előadásokon, félig a stand-upba átcsúszva adnak elő. Főhősünk álma az, hogy ismert és sikeres előadó legyen, de a végtelenül hierarchikus, évszázadok alatt kialakult, dogmatikus rendszerben nem is olyan könnyű egyről a kettőre jutni. A széria folyamán Akane lépésről lépésre ismerkedik a színfalak mögötti világgal, és vele együtt tanulunk mi is apránként erről a művészeti formáról. Yuki Suenaga, a sorozat írójának munkamódszere egyébként ennek szinte banális módon ágyaz meg: bevallottan nem sokat konyított a rakugo-hoz, de érdekelte a dolog, így szépen lassan, az olvasó előtt néhány lépéssel járva ásta bele magát a témába. Ezzel ösztönösen megérezte, hogy egy hozzá hasonló laikus milyen irányból közelítene, milyen kérdések ötlenek fel az olvasóban, így vele együtt, kézen fogva merülünk mi is egyre mélyebbre.

Buktatók, azok leküzdése, majd újabb buktatók – a szokásos mangás recept, mondhatnánk, ha a széria nem tüntetne a visszafogottságával. Az alkotók csak elvétve ragadtatják magukat hatásvadász fordulatokra, nincs csihipuhi, mégis, ahogy belehelyezkedünk ebbe a miliőbe, egy előadás, egy téttel bíró vizsga, vagy akár csak egy sorsdöntő beszélgetés is legalább akkora érzelmeket csikar ki belőlünk, olvasókból, mintha legalább egy gigászi csatában kellene hősünkért szorítanunk.

Yuki Suenaga és Takamasa Moue megteremtettek egy gyönyörű, fiatal, tisztelettudó, alázatos, de végtelenül céltudatos hősnőt Akane személyében, aki tágra nyílt szemekkel, a világra nyitottan küzdi át magát kisebb-nagyobb akadályokon, hogy elérje az álmát. Szóval csak a szokásos mangás recept. Persze nem: annál jóval több. (Shueisha, eddig 9 kötet, ebből angolul 3 jelent meg, digitálisan pedig a MANGA Plus appban érhető el.)
Farkas Dávid

Sacrament

Peter Milligan tipikusan olyan író, akit nem korlátozzák holmi műfaji megkötések. Nem számít, hogy szuperhősöket ír, krimit vagy sci-fi-t, az soha nem lesz csak szuperhősös képregény, krimi vagy sci-fi. A Sacrament egy horror és sci-fi ötvözet, gyakorlatilag egy Ördögűző az űrben. 2999-ben járunk, az emberiség sikeresen kitelepült a csillagok közé, sorra kolonizálja a bolygókat. A vallás és a hit bűn, a papokat, akik titokban miséket tartanak a híveknek, a kormány üldözi. Az egyik kolónián elfogják a főszereplőnket, a kiégett, hitében megrengett papot és a fiatal apáca kisérőjét, de a helyi rendőrfőnök a segítségüket kéri egy furcsa és teljesen irracionális gyilkosságsorozat felderítésében. Borsófőzelék és forgó fejű kislány helyett fordított keresztet formáló lebegő fickóból kell kiüldözni a démont. Igazából egy feszült, klasszikus ördögűzős sztorit kapunk, klisés karakterekkel, aminek az egyedisége a helyszín és a kor. Marcelo Frusin rajzai egyszerűek és letisztultak, a képi világa egész kellemes, de nem kifejezetten emlékezetes. Az érzelmek ábrázolásában viszont meglepően erős, a nevét mindenesetre sikerült megjegyezni már pusztán emiatt. Kora délutáni, egylövetű matinéhorror, meglepő csavarok és döbbenetes fordulatok nélkül. (AWA, 2022)
kóbor

Justice League: Last Ride

Chip Zdarsky és Miguel Mendonça hatrészes Igazság Liga-története olyan, mintha a Bruce Timm-féle rajzfilmsorozatból látnánk két epizódot. Se több, se kevesebb. Erénye, hogy nem kell tisztában lenni az elmúlt néhány évtized kontinuitásával és annak újraindításával, az ember enélkül élvezhet egy jópofa történetet, ehhez elég, ha felületes ismeretei vannak a karaktereket illetően. Így hát egy, a DC képregényeiben kevésbé jártas ember számára is azonnal egyértelmű, hogy Batman azért haragszik Supermanre, mert az naiv idealista, Superman pedig azért, mert Batman rideg és cinikus – miközben valójában legbelül mindkettő saját magát okolja a múltban történt tragédia miatt. A csapat villámhárítója természetesen Wonder Woman lesz, a feszültségoldásért Villám felel, emellett kapunk a nyakunkba egy sereg Zöld Lámpást meg egy foglyul ejtett Lobót. Zdarsky nagyon jó abban, hogy mindegyik karakter megkapja az őt megillető fényt és legalább az elvárható minimumot hozza, és ehhez egy pörgős cselekményt is kerít, ami olvasás során végig leköt minket. Ugyanakkor nincsenek is nagyobb ambíciói, egyik karaktert sem viszi ki a komfortzónájából, a történet pedig a jól bejáratott kerékvágáson halad. Ennek ellenére szerezhet kellemes perceket azoknak, akik most ismerkednek a DC hőseivel vagy néha szeretnek visszatérni hozzájuk, csak éppen nincs kedvük ehhez kapásból hetven füzetet elolvasni. (DC Comics, 2022)
Pusztai Dániel

Where Monsters Lie

A horrorfilmekben azt látjuk, amikor kedvenc gyilkosaink szabadon tombolnak egy jót, de azt nem, hogy mit csinálnak két gyilkosságsorozat között. Mert ha még az egyik film végén le is számolnak a rémmel, mind tudjuk, hogy az ikonikus hentesek úgyis visszatérnek. Na de hol húzzák meg magukat a mészárlások között? Elhagyatott tanyákon? A csatornákban? Valami rémes, bűzös barlangban? Vagy inkább egy csendes, kertvárosi zárt közösségben, ahova a lakókat leszámítva senki más nem mehet be? Kyle Starks szerint az utóbbi hely a nyerő, és fel is épít hozzá egy teljesen kézenfekvő és logikus magyarázatot. Starks egy „és most valami egészen más”-típusú író, az abszurd és a metahumort keverve most éppen a horror zsánert cikizi ki, de csak úgy szeretettel. Minden szemforgatós, tipikusan blőd megmozdulásnál is érezni azt az őszinte rajongást, ami ott lakik a műfaj kedvelőiben. A lengyel Piotr Kowalski rajzai részletesek, alakjai kicsit szögletesek, és szeret rengeteg vonalat használni. A frankofón színtérről érkezett a comics világába, ezt érezni az oldalszerkezetein és a panelezésén is. Ez is egy kerek, egész sztori, olyan tipikus „ha akarjátok, folytathatjuk még” lezárással, csak sajnos a közösségben élő rémek mindennapjaiból viszonylag keveset kapunk. El tudtam volna még viselni pár füzetnyi sorozatgyilkosos sitcomot, de ha egyszer tényleg kap folytatást, az kárpótolhatja ezt a hiányérzetet. (Dark Horse, 2023)
kóbor

Swimming In Darkness

Börzére járni jó. Erre az angol nyelvű, de francia kötetre kb. egy éve bukkantam egy szomszédos asztalon nagyon random dolgok közepette. Az árus jól láthatóan lomizta a cuccot. 2000 forintért az utóbbi évek legjobb fogása volt a részemről. Nem azért, mert ezzel hatalmasat szakítottam volna, hanem azért, mert jó a cucc.
Fürdőbe járni is jó. Kevés olyan épületfunkció van, ahol az ember teljesen át tudja magát adni a körülötte lévő tér befogadására. Csukott szemmel szerintem bárki fel tudna idézni egy-egy gyógyfürdős emléket, ahol nem a történés a lényeges, hanem a hangulat, aminek legalább annyira fontos része a minket körülvevő formák, színek, mint az hogy rendesen belőtték-e a hőfokot. Nem véletlen, hogy annyi film jól láthatóan lubickol (bocs!) ha alkalma adódik egy gyógyfürdős jelenetre. A mozitörténetben született már néhány olyan alkotás, ahol az épületek díszletből fontos mellékszereplővé léptek elő, az én kedvenceim a hatvanas évek második feléből származnak: Playtime és Estély habfürdővel. Na de hány ilyen képregényt ismerünk?! (NanaNanaNanaNana Batman!) Lucas Harari képregénye pont ilyen, sőt, még tovább is megy mindezen. A svájci építész, Peter Zumthor híres alkotása, a Valsi gyógyfürdő nem csak teret ad a rejtélyes történetnek, de egyúttal kiindulópontja, mozgatója is az eseményeknek. A rideg, geometriai formákat képi oldalról az Alpok természetes tájával ellensúlyozza, de ez így még kevés lenne, ugyanis abba bele kell helyezni az embert. A művelet jól sikerült, hiszen egy valóban lebilincselő elvarázsolt történetet követhetünk végig. Na, ez így együtt már komoly fegyvertény!
A svájci Alpokba járni is jó lehet. De azért veszélyes is. (Arsenal Pulp Press, 2019. eredeti cím és kiadó: L’Aimant, Sarbacane, 2017.)
Szabó Zoltán Ádám

Babyteeth #1-4

Ugyan nagyon úgy néz ki, hogy az AfterShock kiadó végleg lehúzta a rolót, nyolc éves pályafutásuk alatt adtak ki pár képregényt, amit legalább egyszer érdemes elolvasni. A Babyteeth Donny Cates elképzelése arról, hogy is működik ez az Antikrisztus-dolog a gyakorlatban. Felejtsétek el a Rosemary gyermeke lassú feszültségét, vagy az Ómen fura halálos „balesetekkel” tarkított politikai világvége-sakkjátszmáját. Pár oldalnyi felvezetés után Sadie, a 16 éves lányanya és a családja egy újszülött Antikrisztussal menekülnek és harcolnak titkos szervezetek elől és ellen, amiben nagy segítségükre lesz egy démonmosómedve is. Az a legjobb az egész sztoriban, hogy mindig váratlan irányt vesz, egyszer sem esik a klisés világvége vagy világmegmentés csapdájába. Garry Brown rajzai remekül követik le a sztori tempójának változásait, néha mintha egy kicsit jobban kihúzott vázlatokat látnánk csak, van egy erős és hangsúlyos nyersesség a képi világában, amitől sokkal szabadabb, lüktetőbb, rendezetlenebb, mint a Massiveban volt. Nem egy instant klasszikus, amit sokszor előveszünk, és a képregények világát sem rengeti meg, de a Babyteeth négy kötetével egy ötletes és igazán szórakoztató darab. (AfterShock Comics, 2017-2021)
kóbor

Captain Marvel: The Saga of Monica Rambeau

Mindig is Monica Rambeau alias Photon alias Marvel Kapitány volt a kedvenc Bosszúállóm, már azóta, hogy a Semic jóvoltából találkozhattam vele a Pókember és a Marvel Extra lapjain. Egy belevaló, vagány csajszi menő szuperképességgel, amit kifejezetten kreatívan tudott használni, ha úgy hozta a szükség. Szerettem őt az eredettörténetétől kezdve a Titkos Háborún át az X-mennel vívott harcán keresztül egészen a Nextwave-ig, és kicsit nehezményeztem is, hogy az évek során háttérbe szorult. Szerencsére a legutóbbi Marvel filmhez időzítve kiadták a karrierje fontosabb állomásait tartalmazó történeteket egy erre szakosodott sorozat gyűjteményes kötetében.

Igazi hullámvasúthoz lesz szerencséje annak, aki beszerzi ezt a válogatást, néhány történet nagyon szépen öregedett, pár kevésbé. Szerencsére azonban az utóbbiak vannak túlsúlyban, így még mindig élvezet olvasni Monica debütálását, és az is szerencsés, hogy a fantasztikusabb kalandok mellett – csata Drakulával, összetűzés egy szupergonosznővel – még többet látjuk hétköznapi hősszerepekben, mint amikor gyerekeket ment ki a bányából vagy bántalmazó szülők karmaiból, öngyilkossági kísérletet akadályoz meg, vagy állít meg rasszista felvonulást egy egyetemi kampuszon. Itt kell kiemelnem a néhai Dwayne McDuffie történeteit, aki egyszer intelligensen és szórakoztatón. Akad néhány kifejezetten szerencsétlenül beválogatott is, így az egyik történetben Monica minden hatalma ellenére bajba jutott hölgy lesz, és úgy kell őt megmentenie Pókembernek és Űrrókának egy teljes számon keresztül – pedig ha van, akiről nem akarok olvasni egy Photon-kötetben, az éppen Thanos fivére. Az utolsó történetben pedig Monica egy szupergonosz agymosott rabszolgája lesz, aki kedvére kínozza őt – lehet, hogy nem ezzel zártam volna a kötetet.

Ám ez keveset csorbít a gyűjtemény legfőbb értékén, hogy újra előtérben látjuk Monicát. Maradjon is ez így a jövőben, és ne csak felvillanás legyen. (Marvel Comics, 2023)
Pusztai Dániel

Family Tree #1-3

Újabb családias világvége, ahogy Jeff Lemire elképzeli. Ez most a „földhözragadtabb” Lemire, már amennyire földhözragadt lehet egy olyan történet, amiben emberek növényekké alakulnak át. A legjobb Stephen King novellákat idézi a képregény: hétköznapi környezetben, hétköznapi emberekkel csodálatosan furcsa és elképesztően rémes dolgok történnek, mindenféle magyarázat és ok nélkül. A csonka család akár a szomszédjaink is lehetnének, azzal a különbséggel, hogy legkisebb gyerek elkezd rügyezni, a rég nemlátott nagyfater sörétessel takarítja el a kormány(?)ügynököket, akik tűzzel „orvosolnák” a fura átalakulást. Mindez szédületes tempóban történik, amihez Phil Hester dinamikus, stilizált rajzstílusa kiválóan illik. Egyetlen felesleges vonalat nem húz, de nincs is csupaszra stilizálva semmi, rengeteget játszik a negatív térrel, kreatívan vált a kötött és a szabálytalan panelek között, amivel még egy sima beszélő fejes oldalt is fel tud dobni. Kiválóan adagolt, tartalmas 12 füzetből – vagy három tpből – áll a teljes sztori, ami üdítően tömör és kerek. Már csak Hester rajzai miatt is marad a polcon. (Image, 2019-2021)
kóbor

Super Dinosaur

Robert Kirkman képregénye egy-az-egyben egy későnyolcvanasévekbeli rajzfilmsorozatot idéz meg – tényleg, emlékezik még valaki a Dinosaucersre? –, amelynek célja kellemesen agyatlan szórakoztató perceket nyújtani a kisgyerekeknek és még ennél is több fröccsöntött játékot eladni a szülők legnagyobb bánatára. Ezt a hangulatot pedig Kirkman nagyon jól elkapta, egyáltalán, hol máshol irányíthat játékkonzollal egy Tyrannosaurus egy felturbózott szuperpáncélt? És hol máshol lehetne hű segítőtársa egy átlag Marty Stue-nál is vagányabb és okosabb tizenéves kölyök? Már a gonoszok is ezt az irányzatot a képviselik, így Doctor Max Maximus leginkább az Action Man Dr. X-ére emlékeztet, de ez igaz csatlósaira is, egyedül egyikük emlékeztet valamelyest Demónára a kilencvenes évek egyik rajzfilmsorozatából, a Gargoyles-ból, ami éppen ezt a zsánert tette érettebbé. Jason Howard rajzai pedig jól elkapják a megidézni kívánt éra hangulatát. Azóta persze a kör bezárult, és 2015-ben rajzfilmsorozat született Super Dinosaur kalandjaiból. Senki ne várjon Invincible-féle mélységet, de minden harsány elrugaszkodottsága mellett intelligens céltudatossággal szövi a történetét. (Image Comics, 2011-2015)
Pusztai Dániel

Phantom Road #1

Megint egy Lemire, most a teljesen elszabadult, rejtély-rejtély hátán fajtából. Dom kamionos, magányosan szeli az utakat, családját már régen elvesztette. Birdie és vőlegénye(?) autóbalesetet szenvednek, a fickó meghal, a lány szerencséjére viszont Dom pont arra jár. Ahogy a kamionos megvizsgálja a felborult kocsit, talál előtte az úton egy különös tárgyat. Természetesen hozzáér, és a lánnyal együtt átkerülnek egy másik dimenzióba vagy világba vagy ki tudja hova, ami hasonlít a miénkre, csak fura, emberszerű, üres szörnylények népesítik be. Egy kiadós szörnypajszerelés után találnak egy benzinkutat, ahol egy fura hawaii inges fickó közli velük, hogy hozzákapcsolódtak a fura tárgyhoz, és le kell szállítaniuk azt egy címre. Az egész roppant fura és rejtélyes, és ez még csak a felvezetés. Ahogy a Family Treenél, úgy most is beugrik egy Stephen King párhuzam: ez a világváltogatós, dimenzióátjárós road movie a Peter Straubbal közös Talizmánt idézi. A rajzokért a spanyol Gabriel Hernández Walta felel, aki dolgozott már Lemire meta-szuperhősös Black Hammer sorozatán, és a Sentient című sci-fi thrilleren. Egyszerűen mesteri a hangulatfestés: együtt nyeljük a port a hőseinkkel, érezzük a tikkasztó hőséget, az ólmos fáradtságot ahogy a végtelennek tűnő, néptelen utakon haladnak. A világok közti váltás ábrázolása a színező Jordie Bellaire érdeme, aki nyomasztóan, hátborzongatóan fakó színpalettát használ a „szörnydimnezióban”, és élénk, meleg színeket a mi világunkban. Az első kötet öt füzete folyamatosan újabb és újabb rejtélyt és kérdést vet fel, de válaszokat egyelőre még nem kapunk. Ez a roppant bizarr utazás még csak most kezdődött, és ha bepattantok a sofőrfülkébe, nagy eséllyel ki sem szálltok a végéig. (Image, 2023)
kóbor