kilencedik.hu / Marvel / Heti Marvel 08/30

Heti Marvel 08/30

2008. augusztus 1. | |  
Megoszts

Thunderbolts 122: Warren Ellis el, Christos Gage be, és bármily furcsa, egyelőre szinte változatlan a színvonal. Már a Secret Invasion mini első számában láttuk, ahogy Captain Marvel rárobbantja a Thunderbolt hegységet Normanre és csatlósaira, ám csak most jött el az ideje, hogy a csapat saját sorozatában is górcső alá vehessük az eseményeket. De addig még kapunk néhány bámulatosan jó jelenetet, amit akár Ellis is írhatott volna. Gage többé-kevésbé újra bemutatja a karaktereket úgy, hogy közben reflektál velük a közelmúlt eseményeire is (Venom csontvázzabáló magánszámáért külön piros pont jár). A csapatszemle, az erősségek és gyengeségek számbavétele cinikus, szarkasztikus, vicces és gonosz, vagyis pont olyan, amilyennek egy Thunderbolts képregény esetében lennie kell. Ja, és piszkosul jól megírt. Ezután következik egy nyilván hosszabb távra tervezett epizód a Strucker testvérekről, aztán érkezik Captain Marvel, aki fél perc alatt leiskolázza az egész csapatot, hogy aztán a vérző arcú Norman meginvitálja egy pohár italra (ezt nevezem dögös záróképnek). A rajzoló Fernando Blanco, összességében szép munkát végzett. Bár furcsa, hogy az első, igen dinamikus akciójelenet után Captain Marvel támadása meglehetősen statikusnak, már-már ügyetlenül megjelenítettnek tűnik, Norman mimikáját fantasztikusan jól kidolgozta. Számító tekintetek, gonosz félmosolyok jellemzik, akár egy igazi ördög öltönyben. Úgy tűnik, jó kezekben van a sorozat.

Uncanny X-Men 500: Félezer Uncanny X-Men. Igaz, ebben benne van jó pár újranyomás is a ’70-es évekből, de akkor is. Szép szám. Jólesik nézegetni a borítót, nem igaz? Ennek örömére Matt Fraction e hónaptól csatlakozik Ed Brubakerhez, és mostantól többé-kevésbé felváltva fogják majd írni a sorozatot. Stílszerű, hogy ehhez igazították a csapat új status quo-ját: az X-Men San Franciscóba költözik, ahol kivételesen nem kívülállók, hanem a város szívesen látott vendégei. Furcsa ez egy olyan sorozat esetében, ami „az egész világ féli és gyűlöli őket” koncepcióra épül, de hát arra épül már bő négy évtizede, és bizony nem árt a változatosság. Abból pedig most kapunk bőven: az írók hónapok óta rebesgetik, hogy Magneto egy igen komoly szerepben hamarosan visszatér, és ez most végre meg is történik. Jelenleg épp a High Evolutionaryvel fúj egy követ, és elterelésként szolgál, miközben utóbbi a városban álmodó Celestialt buherálja meg, egyelőre ismeretlen okból. Fraction és Brubaker kifejezetten jól írják Magnetót. Náluk nem az a vérben forgó szemű, eszement gonosz, akinek sokan, sokszor ábrázolták, de nem is Chris Claermont bölcs szemű nagypapija, hanem egy céltudatos, a mutánsok ügyét szem előtt tartó férfi, aki megveti az X-ek hőspózolását, és azt, hogy közben csak ülnek a valagukon, és hacsak valaki rájuk nem rúgja az ajtót, nem tesznek semmit a fajuk érdekében. Valahogy így képzelem én el a mágnesesség (egykori) urának karakterét. A cselekmény maga határozottan előremutató: tucatnyi labdát dob fel, jó pár karaktert mozgat, az akció pedig látványos és dinamikus – és még egy kis humor is szorult belé. Valahogy mégsem lehet teljes az örömünk, mert hiába írják jól Magnetót, ha oly hosszú idő után most tér vissza először, és ennek valahogy nincs olyan nagy súlya és monumentalitása, amilyet megérdemelne. És a rajzok… na, azokkal sincs minden rendben. Greg Land és Terry Dodson képei mindenféle koncepció nélkül váltakoznak, és ez bizony meglehetősen zavaró, mert elég komolyan eltér a stílusuk. Előbbi ráadásul már nem csak egyenarcokat, de egyenmimikákat is rajzol: mindenki ugyanúgy mosolyog és vicsorog, ráadásul sokszor még túlzón is teszik. A 10. oldal negyedik panelja például katasztrofális. De azért mindenképpen jó képregény ez. Még akkor is, ha kicsit többet vártunk egy 500. résztől – minden X-rajongónak kötelező a beszerzése!

X-Men: Legacy 214: Mike Carey végére ér az alamagordós-sinisteres sztorinak, és ez a vég több mint kielégítő. A Legacyra átnevezett sorozat kezdettől fogva egy nagytakarításnak tűnik Xavier utóbbi években kiderült bűneivel kapcsolatban. Az író tiszta lapot kíván osztani X-professzornak, megpróbál új célokat, új feladatokat találni neki, és folyamatosan szembesíti őt múltjának démonaival. Olyan ez, mint egy jól átgondolt emlékeztető a karakter sokéves történetére – a flashbackekkel teletűzdelt képregények felidézik nagy kudarcait, életének fontos lépéseit, így miközben külső ellenségekkel harcol – jelen esetben Sinisterrel – saját hibáival is kénytelen megküzdeni. Ebbe persze beleszorult egy kis retckon is, de kit érdekel? Jó sok éve már, hogy az X-Men írói semmi újat nem tudtak hozzátenni Xavier figurájához. Mindig ugyanolyan kihívások elé állították, és azt leszámítva, hogy időről-időre emlékeztették az olvasókat, milyen önfejű rohadék is tud lenni, és ennek segítségével belerondítottak az X-ekkel való viszonyába (és már ez is kezdett unalmassá válni), az egyetlen „kreatív” döntés vele kapcsolatban az volt, hogy „most újra tud járni”, „most megint nem tud járni”. Na, hát Carey most változtat, méghozzá nagyon ügyesen. És ehhez jön még az utóbbi évek talán legkreatívabb feltámasztási kísérlete (Sinister), és egy meglepően jól működő, kellemesen valószínűtlen páros, Gambit és Shaw személyében. Na meg egy bájos kis meglepetés a végén, amiről már most lehet találgatni, hogy hová vezet – vagy, hogy egyáltalán honnan indult. Úgyhogy Carey továbbra is piszkosul jó sztorit ír, friss ötletekkel, és nagy lehetőségekkel a jövőre nézve.

Wolverine: First Class 5: Na, ez egy zavarbaejtő képregény. A sorozat célja elvileg az lenne, hogy az X-Men: First Class mintájára felhőtlen, kedélyes hangulatú, kedves kis történeteket meséljen el, egy olyan korból, amikor még nem lebegett hőseink feje fölött egy fajukat veszélyeztető krízis minden második hónapban – és persze az, hogy kijátsszák a Rozsomák és Kitty közti különbségek komikus voltát. Az ötödik rész azonban e célok egyikét sem igazán éri el – sőt, nem is nagyon akarja. Logan meglép az X-ek Feketerigójával és Kittyvel, és Kanada felé veszi az irányt (a lány szerint azért nem értesítették erről társaikat, mert nem volt rá idő – ami borzasztó gyenge magyarázat, ráadásul egyetlen felütő oldal kedvéért, de annyi baj legyen). Eztán flashbackekben ismerjük meg Rozsomák találkozását Weapon Y-nal, a kormány egy másik kísérleti nyulával, akinek közvetve köze lesz ahhoz, hogy Logan otthagyja a kanadai titkosszolgálatot az X-Men kedvéért – szóval igen, Van Lente belenyúl a Giant Size X-Menbe, de ez nem baj, mert diszkréten teszi. Amit viszont nem tudok hová tenni, az az, hogy ez a retconálós, múltfeltárós sztori inkább illene egy Wolverine: Originsbe, mint ide. Ráadásul azt is tudjuk, hogy Daniel Way és Mike Carey képregényeinek útjai ősszel keresztezik majd egymást, és az írók azt ígérik, hogy feltárják az igazi okot, ami miatt Rozsomák csatlakozott az X-ekhez. Namost tudom, hogy a First Class nem feltétlenül számít bele a kontinuitásba (ezt ugye még magának Van Lentének sem sikerült eldöntenie), de ez akkor is zavaró kicsit. Ettől függetlenül ez egy kellemes kis képregény, egyszer simán olvasható, és komoly előrelépés a legutóbbi, kétrészes borzadály után. De én jobban örülnék, ha a sorozat a második szám hangulatát és színvonalát hozná a jövőben – szerencsére a hatodik rész borítója és tartalomismertetője ebbe az irányba mutat.

Oldalak: 1 2

Kategóriák: