Heti Marvel 08/27

Cable 5: Vége az első „sztorinak”, és mostantól nyugodtan tehetünk úgy, mintha az abban leírt események meg sem történtek volna. Merthogy semmi jelentőségük. Merthogy az 5. rész után pontosan ugyanott vagyunk, ahol az első rész előtt voltunk. De tényleg, tökugyanott, egy jottányit sem mozdultunk előre. Kábel és a mutáns bébi menekülnek a jövőben, Bishop pedig üldözi őket, és ennyi. Mire voltak akkor jók eddigi részek? Már azonkívül, hogy pénzt termeljenek a Marvelnek? Ha valaki tud erre értelmes választ adni, rimánkodom, hogy szóljon hozzá a cikkhez. Addig is: Kábel Holmesnak a legkritikusabb pillanatban eszébe jut, hogy ha a múltba nem is, de a jövőbe biztos tud utazni. Probléma megoldva, innentől kezdve viszont nagy kérdés, hogy visszatér-e valaha a sztori az eddigi idősíkba – mert ha nem, akkor megintcsak: mi értelme volt az egész, elnyomás alatt senyvedő, apokolipitkus-disztopikus jövőképnek? Igaz, ami igaz, van két eszméletlenül jó poén is a képregényben. Kár, hogy mindkettőt egy-egy filmből nyúlták az alkotók. A „ki a parancsnok?”-ot az 57-es utasból, az elesés közben önmagát főbe lövő balekot meg a Mint a kámforból. Közben Sophie átmegy terminátorba, a Xavier iskola pedig ugyan romokban hever (az egész világgal együtt), de belül cerebra még mindig sértetlen, érintetlen és működőképes. Olivetti képei meg… de nem, inkább ebbe bele se kezdek. Buta, átgondolatlan, logikátlan, ötlettelen és unalmas az egész. Meg még ronda is (na, csak nem tudtam megállni…). A sorozat utolsó esélye a szememben a következő sztori: hátha annak már lesz valami értelme is, a változatosság kedvéért. De azért nem tartom vissza a lélegzetem.

Punisher War Journal 21: Frank rossz bőrben van. Jigsaw a Kéz bérgyilkosaihoz fordult nemezisének végleges elintézése érdekében, akik most kaszabolják, ütik-verik, ő pedig több sebből vérezve igyekszik menekülni előlük. Ekkor bukkan fel Bridge S.H.I.E.L.D. csapata. Ninják az ügynökök ellen, és bárki győzzön is, Frank semmiképpen nem kerül ki jól a dologból. Vagy hulla lesz, vagy fogoly. Matt Fraction nem sieti el Jigsaw és a Megtorló összecsapását. A hatrészes sztori negyedik felvonásán vagyunk túl, és a szétszabdalt képű gazember még mindig csak diszkréten irányít a háttérből. És mindez egészen jól működik. A 21. rész egyetlen hosszú menekülés, véres, brutális harcokkal megszakítva, az állandóan az ájulás szélén álló Frank vészjósló narrációjával kísérve. Fraction a karakter állóképességének határait feszegeti, épp a hitelesség és az irritáló túlzás határán egyensúlyozva, de soha meg nem billenve. Frank a szám végén fogságba esik, ami a sztori folytatásának lehetőségeit jócskán lecsökkenti, és nem különösebben nehéz kifundálni, milyen irányt vesznek majd az események. De nem is baj, a fő, hogy Fraction ügyesen írja Franket, és ez már önmagában félsiker. Ami Chaykin rajzait illeti, azokról már kevesebb jót tudok mondani. Sajátos stílusa igazi felüdülés volt Olivetti élettelen, minden dinamikát látványosan nélkülöző képei után, de lassan az ő durva vonásai (főleg az elnagyolt, rajzfilmszerű arcoknál) is kezdenek unalmassá és zavaróvá válni, ugyanis nem igazán illenek a sztorihoz.

Secret Invasion: Frontline 1: Menetrendszerűen érkezik a Secret Invasionhöz is a Civil War óta minden nagy Marvel crossovert kiegészítő Frontline. Írója Brian Reed, aki rendszeresen jelentkezik a meglepően dögös Ms. Marvel sorozattal, úgyhogy viszonylag nyugodtan álltam neki az olvasásnak. És nem is csalódtam. Az eddigi minikkel ellentétben Reed mintha nem annyira az újságírókra koncentrálna (Sally Floyd kapásból nincs sehol – bár ez egyáltalán nem feltétlenül pozitívum, sőt) – bár nagyrészt Ben Urich-on keresztül ismerjük meg a történetet (plusz két másik karakteren, egy taxisofőrön és egy menedzseren keresztül) az egy mindig hálás nézőpontot vesz alapul.. Az egyszerű emberét, aki csak félni, menekülni és kétségbeesni tud, miközben isteni képességekkel felvértezett titánok rombolják porig körülötte a világot. A felvezetésben kapunk egy felskiccelt családi drámát (ezzel azért jó lesz vigyázni a későbbiekben), és pár rövid, igazán remek jelenetet arról, hogy milyennek is látja az utca embere a szuperhősöket. Ezek a Marvels legszebb pillanatait idézik, míg azt követő totális káosz a Gotham Central Inifinte Crisis tie-injét juttathatja eszünkbe. Reed kiváló érzékkel ragadja meg a tömeg pánikhangulatát és totális tehetetlenségét. A záróoldal pedig biztosít róla, hogy a történet lényege (senkiben nem bízhatsz) a Frontline lapjain sem szenved majd csorbát. A képek is tetszetősek, Marco Castiello enyhén festményszerű rajzai hangulatosak, a színező pedig egész ügyesen tölti ki az üresen hagyott háttereket a semmivel (igazából mindenféle színpacákkal).

Oldalak: 1 2