Heti Marvel 08/27

Megkésve bár, de törve nem… na jó, kicsit törve is, mert csak 6 képregényünk van a héten – illetve volt múlt héten, ez pedig kevesebb mint egyharmada az azelőtti adagnak. És még csak azt sem igazán mondhatom, hogy a minőség kárpótol a mennyiségért. Az Avengers/Invaders például egyre fárasztóbb és unalmasabb, a Cable pedig befejezi első sztoriját, ami után ugyanott tartunk, ahol előtte tartottunk. Ezek mellett van egy (megint) egészen korrekt Pókemberünk, egy megbízhatóan jó Megtorlónk, és itt a Secret Invasion: Frontline első része is. És persze a képregény, amire minden X-rajongó régóta vár: Warren Ellis megkezdi szolgálatát az Astonishing X-Men kormánykerekénél. És hogy hogyan teljesít Joss Whedon utódja az első résszel? Bentebb elolvashatjátok.

Amazing Spider-Man 564: A Pókember írógárdájának három tagja, Marc Guggenheim, Bob Gale és Dan Slott egy egészen pofás kis ötlettel álltak elő. Egyetlen eseményt (Pókember üldözi Overdrive-ot, alteregója, Peter Parker szobatársa, Vin Gonzales rendőr pedig közbeavatkozik) mesélnek el egymás után több szemszögből. Guggenheimnek jutott Pókemberé, és ebből máris tudjuk, hogy hálóvető barátunk buta, primitív és humortalan beszólásokkal untatja a nagyérdeműt – ez a legkevésbé élvezetes része a sztorinak. Gale Gonzales szempontjából mutatja be az eseményeket, és viszonylag korrekt munkát végez, bár a „zsaru megnehezíti Póki életét” történetelem már úgy 20 évvel ezelőtt is kezdett unalomba fulladni (viszont a hajszában akaratlanul résztvevő gyerekek reakciója kétségkívül aranyos). A legérdekesebb Slott harmada, aki Overdrive szemszögéből meséli el a sztorit, és végre valahára visszahozza Mr. Negative-ot is, pedig már épp kezdtem azt hinni, hogy a saját írója is megfeledkezett róla. Ez a szám legjobb része: vicces, lendületes, viszonylag még fordulatos is. Azt viszont nem ártana már eldöntenie a nem kifejezetten tisztelt alkotógárdának, hogy Bennett most egy humorforrásként használt, idióta bohóc, vagy egy háttérből irányító, félelmetes gazember akar lenni. Nem mintha bármelyikként akár csak egy kicsit is működne, de a következetességnek legalább a látszatát megkísérelhetnék fenntartani. A heti rajzadagot egyébként Paulo Siqueira szállította – semmi különös, semmi kiemelkedő, de a célnak megfelelő, korrekt, kedélyes hangulatú képeket kapunk. Összességében nem rossz, de felejthető és kihagyható. Viszont (sajnos) már ez is haladás…

Avengers/Invaders 3: Az első részben a Megszállók megérkeztek a jelenbe. A másodikban fogságba estek. Most pedig kiszabadulnak. Az Avengers/Invadersből – néhány rövid, és összességében igen jelentéktelen jelenetet leszámítva – egyelőre pont az hiányzik, amiről leginkább szólnia kellene: a világháborús csapat jelenre adott reakciójának részletezése, és persze a ma hőseinek hozzáállása a furcsa helyzethez. Ehelyett értelmetlen bunyók és akciók vannak. Az összes karakter közül csak Namor az, akit szembesítenek a jövővel, de az ő reakciója meg kimerül annyiban, hogy királysága romjait látva (jé, valaki a Marvelnél még emlékszik, hogy Atlantisz elpusztult…) le akarja rohanni a felszínt, és nekimegy jövőbeli énjének. Csak úgy. Mert épp nincs jobb dolga. Ráadásul a 2008-as Namor (akiről fogalmam sincs, mit keres a Titanic roncsainál – azon kívül, hogy értelmetlenül szép helyszín – , hisz elvileg Latvériában kellene lennie) emlékszik fiatalkori időutazására, ami sajnos kilövi a lehetőségek közül azt, hogy a Megszállók majd a kaland emlékei nélkül térnek vissza a múltba – ez pedig számos durva kontinuitási problémát vethet fel. Ami a többieket illeti… az Új Bosszú Angyalai kapott kemény két oldalt, amin Jessica Drew jelenlétét leszámítva pontosan ugyanannyi történik, mint az első rész végén látott egy lapon: elhatározzák, hogy kiszabadítják a Megszállókat. Szóval hiányoznak a karakterrajzok, a motivációk, a hiteles reakciók. Egyelőre ez így soványka, nem ártana, ha Ross és Kruger belehúznának kicsit. És Steve Sadowski is, ha már itt tartunk. Egyáltalán nem rajzol rosszul, de igazán jól sem: többnyire tetszetős, lelketlen iparosmunka az egész.

Astonishing X-Men 25: Íme a képregény, amit alighanem minden X-rajongó izgatottan várt. Joss Whedon jó nagy durranással fejezte be saját sztoriját, úgyhogy a nyomdokaiba lépő Warren Ellisnek nem lesz könnyű dolga, ha tartani akarja a színvonalat. És tudjuk, hogy ha szuperhős-történetekről van szó, Ellis roppant ingadozó színvonalra képes. Lassan csordogáló, ráérős bemutatkozásában San Franciscóban járunk, ahová hőseink a múlt heti Uncanny X-Menben tették át főhadiszállásukat, és ahol számukra is szokatlan módon a város vendégszeretetét élvezik. Ellis bedob egy érdekesnek tűnő ötletet (mesterségesen kreált mutánsok), és szokása szerint az egészet feltölti tudományos hablyattyal, ami nem feltétlenül áll jól az X-Mennek, és a későbbiekben remélhetőleg vissza is vesz belőle egy kicsit. Viszont ha bármi másról van szó, akkor nagyszerű, eleven, és kifejezetten vicces dialógusokat olvashatunk. Az író határozottan jól bánik a karakterekkel, kiváló Emma és Vihar párbeszéde (végre, Ororo visszatér az X-Menhez – ideje volt), jó látni, hogy Armor Whedon által meghatározott szerepét továbbviszi, és a csapat bájos szívévé teszi, talán csak Rozsomák lényegét nem sikerült még megfelelően megragadnia: siránkozik pár üveg bor hatása miatt (eleve, mióta iszik ő bort?), és Emma félig vicces jellemzése is túlzás egy kicsit. Ami még zavaró, hogy többször is minden átvezető kép nélkül ugrunk új jelenetre, és az olvasónak túl kell esnie két-három panelen, hogy felfogja, már egy egészen más helyszínen vagyunk. Simon Bianchi rajzai egyébként is kényelmetlenül sötétek, dinamikát nélkülözők, és a panelelrendezése is elég kaotikus. Kezdetnek nem rossz… de nem is igazán jó. Furcsa az egész, hiába a jó csapatösszeállítás, valahogy hiányzik az igazi X-Men hangulat. Ennyi alapján ez egy Bosszú Angyalai vagy F4 sztori is lehetne.

Oldalak: 1 2